Tíz évvel a marathóni ütközet után, Kr. e. 480-ban a görög államok szövetsége a szalamiszi csatában tengeren is győzelmet aratott a perzsák fölött, visszaverve Xerxész hajóhadának támadását. A szalamiszi tengeri ütközet két és félezer év múltán is az egyik legnagyobb történelmi tettnek számít a Nyugat történelmében. A szalamiszi csata ma a hódító ellenséggel szemben a hazájukért küzdő görögök hősi harcának, Kelet és Nyugat összeütközésének, a szolgaság felett diadalmaskodó szabadságnak a jelképe. Az ütközet máig élő hírében ez a nagy tett a görög városok közül elsősorban Athénnak és hadvezérének, Themisztoklésznek a nevéhez fűződik. A szalamiszi csata híre ma egybefonódik a szalamiszi csatában harcoló athéniakat övező hírnévvel, amit főleg a drámaköltő Aiszkhülosznak, a történetíró Hérodotosznak és a Periklész-kor (tágabb értelemben a perzsa háborúkat követő mintegy ötven év Athén történetében) művészeinek köszönhetően ismerünk: az athéniak a perzsa sereg közeledtére kiürítik városukat, elhagyják a szentélyeket és az ősök sírjait, majd hajóra szállnak. A nőket és a gyerekeket Szalamiszra, Troizénba és Aiginára költöztetik, és a flottával Szalamiszhoz vonulnak, miközben a perzsák feldúlják a várost és felperzselik az Akropoliszt (fellegvár), a város istennőjének, Athénának a székhelyét. Themisztoklész flottaépítési programjának köszönhetően az athéniak adják a görög hajóhad legnagyobb részét: száznyolcvan hajójukkal vonulnak fel a szalamiszi ütközethez, amelyet Themisztoklész cselének köszönhetően vívnak meg győztesen, aki úgy „szorította” csatára a szalamiszi szorosban a görög flottát, hogy éjszaka követet küldött a perzsa királyhoz a görögök menekülési szándékáról. A csatában Athéna Poliasz (‘a városvédő Athéna’) segíti az athéniakat, akinek kultuszszobra ott van velük a csatatér közelében. A hadjárat végeztével azután felépítik az Akropoliszt, úgy, hogy talán sehol másutt Görögországban nem maradt elevenebb a híre a perzsa háborúknak.
A szalamiszi csata menetének négy kiemelkedően fontos ókori leírása ismert: Aiszkhülosz Perzsák című drámájának (Kr. e. 472) ún. hírnökbeszéde (302–514. sor), Hérodotosz történeti művének 8. könyve (Kr. e. 5. sz. közepe után), Diodórosz (Kr. e. 1–Kr. u. 1. sz.) munkájának 11. könyve és Plutarkhosz (Kr. u. 2. sz.) Themisztoklész-életrajza. Mind a négy leírás egybehangzó abból a szempontból, hogy az athéniak vezérletével zajlott az ütközet.
Hogyan válik a szalamiszi csata összgörög vállalkozásból szinte kizárólagosan athéni hőstetté, az athéniak belügyévé? Szemléletesen mutatja ezt Korinthosz esete, ha megvizsgáljuk, milyen kapcsolat fűzte a korinthosziakat a szalamiszi csatához, hogyan tekintettek a korinthosziak az ütközetre.
Hérodotosz, aki részletes katalógust ad a szalamiszi görög hajóhadról, beszámol arról, hogy a flottának az athéniak után második legnagyobb kontingensét a korinthosziak adták: egy negyven hajóból álló hajórajjal képviseltették magukat Szalamisznál. Korinthosz városa fénykorát az archaikus korban (hozzávetőleg a Kr. e. 7–6. században) élte mint gazdag és virágzó művészeti és kereskedelmi központ. Jellemző, hogy az athéniak még néhány évvel a szalamiszi csata előtt is kénytelenek voltak húsz hajót kölcsönkérni a korinthosziaktól, amikor háborúba keveredtek szomszédaikkal, az aiginaiakkal. Mindezek alapján feltűnő, hogy a korinthosziak mind a négy, a csata menetét leíró beszámolóból kimaradnak. Egy Hérodotosz által elmesélt athéni történet pedig egyenesen elvitatta a korinthosziaktól a szalamiszi csatában való részvételt. Ez a híradás azzal vádolta a korinthosziakat, hogy parancsnokuk, Adeimantosz vezetésével az összecsapás kezdetén elmenekültek, és csak akkor érkeztek vissza, amikor már vége volt a csatának. Erre is csak azért került sor, mert amikor menekülésük során Szalamisznak arra a vidékére értek, ahol Athéna Szkirasz (a napernyővel védett Athéna) szentélye van, az istennő egy hajót küldött velük szembe. Ennek hatására fordultak vissza, de már késve érkeztek. A Hérodotosz által idézett athéni értelmezés szerint tehát a korinthosziak az ütközet kezdetén elhagyták a csatateret, ami az athéniak számára annyit jelentett, hogy elmenekültek az ütközet elől. De valóban ezt kell-e jelentenie?
Az ókori leírások egybehangzó tanúsága alapján a csatarekonstrukciók megegyeznek abban, hogy Xerxész várakozásával ellentétben, aki úgy gondolta, hogy az ütközet a szoros déli kijáratánál, Pszüttaleia szigeténél lesz, a szalamiszi csata bent a szorosban folyt. Mivel a görögöktől várt kitörés nem következett be, a perzsa főflotta rászánta magát, hogy bemenjen a szorosba, azzal a szándékkal, hogy a szétszóródott görögöket megsemmisítse. Ezzel a Pszüttaleia és a Peiraieusz-félsziget között felállított, immár a szorosba behajózó perzsák számára egyre szűkebb lett a hely. A manőver kezdetén a szalamiszi partvidék keskeny nyúlványa, a Künoszura-fok eltakarta a perzsák elől a görögök látványát. A perzsa flotta így meglehetősen messzire benyomult a szorosba. Erre lehet következtetni abból az adatból, hogy a hajók zömét Szalamisz város térségében semmisítették meg. A végső szakaszban a harcok egészen a Pszüttaleiától délre eső tengerszakaszig kiterjedtek.
Feltűnő, hogy az ókori leírások a perzsákat bekerítő hadművelet leírása során csak a görög bal- és jobbszárnyról ejtenek szót, ahol az athéniak, illetve az aiginaiak és a spártaiak álltak, a derékhadról, köztük a korinthosziakról nem. Még Plutarkhosz sem említi őket, aki pedig egy Hérodotoszról írt művében egész fejezetet szentel annak, hogy leleplezze Hérodotosz valótlan állításait a korinthosziakkal kapcsolatban. Mind a négy szöveg beszél azonban a perzsa flottának a csata előtti éjszaka végzett hadműveleteiről, amelynek során egy kisebb hajórajjal a szigetet megkerülve nyugat felől is elzárták a szalamiszi szorost, nehogy elmenekülhessenek a görögök.
A modern csatarekonstrukciók zöme ezzel a perzsa manőverrel hozza összefüggésbe a korinthosziak hadmozdulatát: így akarták volna biztosítani a tengerszoros nyugati kijáratát.
Hasonló gondolatmenetet követ az a rekonstrukció, amely szerint a korinthoszi hajóraj és a szigetet megkerülő perzsa hajóraj közötti küzdelem nem a nyugati kijáratnál, hanem Szalamisz északkeleti csücskénél zajlott, az Arapisz-fok közelében, ahová a régészek Athéna Szkirasz szentélyét helyezik. Ez az a hely, ahol a Hérodotosznál szereplő athéni történet szerint a korinthosziak visszafordultak volna.
Egy további csatarekonstrukció topográfiai és haditengerészeti szempontok alapján értelmezhetőnek tartja egy negyven hajós kontingens északi irányú mozgását annak a hadműveletnek a során, amelynek célja és eredménye a perzsák bekerítése volt. Ekkor a kontingensnek meg kellett kerülnie a szorosban lévő Ajos Jeorjios szigetet, és így átmenetileg eltávolodott a csatatértől, majd Szalamisz északkeleti csücskénél – Athéna Szkirasz szentélyének közelében – tudott megfordulni.
Több olyan magyarázat is lehetséges tehát, amely alapján a korinthosziak „dezertálása” egyáltalán nem szükségképpen jelentett árulást.
Ismeretes, hogy Hérodotosz a szalamiszi csata történetét az athéni hagyományt követve meséli el. Lépten-nyomon szerepeltet ugyanis olyan momentumokat, amelyeknek kizárólag Athén szempontjából van jelentőségük. Különös figyelmet érdemel tehát, hogy a plataiai csata (Kr. e. 479, a szalamiszi csata mellett a Xerxész-hadjárat másik nagy ütközete, Hérodotosz 9. könyvének témája) történetében, amelynek leírásában általánosan elfogadott vélemény szerint Hérodotosz spártai elbeszélést követ, mennyiben jut érvényre ez az Athén-központú szemlélet, amely a szalamiszi csata leírását meghatározta. Hérodotosz itt sem ad helyt a korinthosziaknak: a plataiai csatában szintén azután érkeznek, miután a többiek már elvégezték a munkát. Hérodotosz beszámolója szerint a korinthosziaknak nincs is valódi sírjuk Plataiainál, következésképp a város azok közé a poliszok közé tartozik, amelyek, hogy ne maradjanak szégyenben az utókor előtt, üres sírt állítottak a csatatéren.
Hérodotosz azonban nem hallgatja el, hogy maguk a korinthosziak úgy tartották, az elsők között küzdöttek a szalamiszi csatában és őket igazolja a többi görög polisz is. A Xerxész-hadjárat utáni időszakból fennmaradt összgörög, illetve korinthoszi megemlékezések valóban tökéletes ellentmondásban állnak az athéni híradással. A szalamiszi és a plataiai csata közös emlékműveként a görögök szümmakhiája (katonai szövetsége) a delphoi szentélynek fogadalmi ajándékot adott a gazdag plataiai zsákmányból. Az ajándék egy arany tripusz (háromlábú üst) volt, amely egymásba csavarodó kígyókkal díszített oszlopon állt. Az oszlopra a plataiai és/vagy a szalamiszi csatában harcoló városok nevét vésték fel. A feliraton a városok sorában az első helyen a spártaiak állnak, a másodikon az athéniak, a harmadik helyet pedig a korinthosziak kapják. A perzsa háborúkban harcoló korinthosziakat két kortárs költő is dicsőíti: Pindarosz a korinthoszi Xenophónhoz írt ódájában, valamint Szimónidész a plataiai csatáról írt elégiájában.
De maguk a korinthosziak is számon tartották, hogy harcoltak a szalamiszi csatában, és hírt is adtak az ütközetről. Csak éppen egészen másként, mint az athéniak. A korinthosziak a megemlékezés egyszerűbb formáit választották, megmaradtak azok között a keretek között, amelyekkel egy csatának az archaikus korban szokásos módon hírét költötték. Síremlékeket állítottak az elesetteknek, és fogadalmi ajándékot adtak a zsákmányból az isteneknek. Öt olyan verses felirattal kísért korinthoszi emlékművet ismerünk, amely a szalamiszi győzelmet hirdeti: a csatában elesetteknek közös sírt emeltek Szalamiszon; állítottak egy kenotaphiumot (üres síremlék) az Iszthmoszon (földszoros a Korinthoszi-öbölnél); Adeimantosz korinthoszi flottaparancsnoknak sírt emeltek Korinthoszban; fogadalmi ajándékot adtak Létó, valamint Aphrodité szentélyében. A tárgyakat a hozzájuk tartozó epigrammák örökítették meg. A verseket császárkori szerzőktől, főleg Plutarkhosz említett, Hérodotoszról írt művéből ismerjük.
(1) A szalamiszi tömegsírt abból a sírversből ismerjük, amelynek Plutarkhosz négysoros változatát idézi. Ennek a versnek van azonban egy másfél soros töredéke is, amely egy 1895-ben Szalamisz szigetén talált kövön olvasható. Ez a felirat az ókori Szalamisz város közelében került elő, azon a környéken, ahová Plutarkhosz a síremléket lokalizálja, s azon a helyen, ahová a régészek Szalamisz város temetőjét helyezik. Bizonytalan, hogy a szigeten talált feliratos kő milyen formában tartozik a síremlékhez, amely a perzsa háborúk csataterein általános szokásnak megfelelően sírhalom lehetett. A sírvers a következő:

Vándor, a szépforrású Korinthosz városában laktunk egykor,
most pedig Szalamisz, Aiasz szigete takar be minket.
Főníciai, perzsa és méd hajókat
ejtve itt, megmentettük szent Görögországot.

A vers tehát arról tudósít, hogy korinthoszi harcosok estek el Szalamisznál a perzsákkal vívott tengeri csatában, és ez egész Görögországot érintette. Az Aiasz szigetén, a tengerparton álló perzsa háborús sírhalom a homéroszi világba illeszkedik, az Akhilleusznak és társainak a Hellészpontosznál emelt sírhalom képét idézi, amelyről így szól Homérosz:

S csontjaitokra magas, hiba nélküli halmot emeltünk,
argoszi dárdavető szent harcisereg daliái,
ott hol a part belenyúlik a sík Hellészpontoszba,
távoli vízről is hadd lássák már a hajósok:
mind aki most ott jár, s aki még ezután születik csak.

(Odüsszeia XXIV, 80–84, Devecseri Gábor fordítása)

(2) A korinthosziak az Iszthmoszon egy kenotaphiumot is emeltek elesetteiknek. A síremlék verse Plutarkhosznál így maradt fenn: Saját életünk árán megmentvén a borotvaélen álló Görögországot, most pihenünk. A vers, amely azt hirdeti, hogy Görögország megmentői ezek a harcosok, akik elestek, az archaikus kori dór harci elégiák hőseit idézi, amelyekben a csatában elesett harcosoknak jár a legnagyobb elismerés. Az otthoni földön emelt síremlék versének egyetlen fontos gondolata a korinthoszi harcosok arisztéiája (hérószokhoz méltó kiválósága).
(3) A korinthosziak az Aphrodité-szentélyben állítottak egy fogadalmi ajándékot, a leginkább elfogadott értelmezés szerint egy festett táblaképet, amely a perzsák ellen harcoló férfiakért imádkozó hetérákat ábrázolja. Az ajándékot kísérő vers így szól:

Ezek a nők a görögökért és az ádáz harcot vívó polgártársaikért
odaálltak imádkozva az isteni Küprisz elé
nem akarta ugyanis a fényes Aphrodité, hogy az íjas
médeknek adassék a görögök Akropolisza

(Küprisz Aphrodité egyik neve: ‘a ciprusi istennő’). Ez a fogadalmi ajándék egy korinthoszi szokáshoz kötődik, Aphrodité kultuszához. Plutarkhosz megfogalmazása szerint a korinthoszi nők a harci vágy adományát kérik a férfiak számára az istennőtől, akinek az Akrokorinthoszon (a korinthoszi fellegvárban) lévő szentélyében álló kultuszszobra fegyvereket viselt. Ez a vers azt mondja, hogy korinthoszi férfiak bátran harcoltak, így megmenekült Korinthosz, amiért a nők Aphroditénak adnak köszönetet. A két verspár két gondolatot tartalmaz, kétféleképpen fogalmazza meg ugyanazt a tettet: a férfiak hősiesen harcoltak, az istennő pedig segített nekik. A vers annak az egész archaikus irodalmat átszövő gondolatnak a megfogalmazása, hogy egy hősi tett istenre és emberre egyforma súllyal tartozik.
(4) Korinthoszi matrózok egy csoportja fogadalmi ajándékát Létó szentélyének adta. Az ajándékot a következő vers kísérte: A vad médektől zsákmányolva ezeket a fegyvereket Diodórosz matrózai Létónak adták ajándékul, a tengeri csata emlékére. A vers azt hirdeti, hogy korinthoszi matrózok egy bizonyos Diodórosz hajóján részt vettek egy a perzsák elleni tengeri csatában, s az itt zsákmányolt fegyvereket ajándékul adták Létónak. A zsákmány felajánlásának ez a módja – úgy adják az istennek, ahogy a csatatéren összeszedték – azt az archaikus korban természetes felfogást tükrözi, hogy ha egyszer a győzelem az isten akaratán múlik, a győzelmi emlékmű, jelen esetben a mnamata naumakhiasz (tengeri csata emlékét őrző tárgyak) sem lehet más, mint az istennek bemutatott áldozat.
(5) Adeimantosz, a korinthoszi hajóhad parancsnoka, nem a csatában esett el, de amikor meghalt, Korinthoszban emelt sírjára a perzsa háborúkra utaló epigrammát írtak. Az epigramma Plutarkhosznál így maradt fenn: Ez annak az Adeimantosznak a sírja itt, akinek köszönhetően egész Görögország a szabadság koszorújával övezhette magát. A sírverssel a korinthoszi flottaparancsnoknak adott elismerés sokkal inkább ahhoz hasonlít, ahogy a harci elégiákban egy hadvezérnek az archaikus kori csaták után tiszteletet adnak, és nagyon messze áll attól a fogadtatástól, amelyben a szalamiszi csata után az athéni hadvezér, Themisztoklész részesült, aki nagy megütközést keltett azzal, hogy saját maga nevében építtetett templomot Artemisznek. Az istennőt ugyanis Arisztobulének (‘a legjobb tanácsot adó istennő’) nevezte, s ezáltal saját maga hirdette azt, ami az ütközetben az ő személyéhez kötődik, hiszen ő maga volt az, aki a legjobb tanáccsal szolgált.
Ezek az emlékművek a jól ismert athéni történet mellett egy másik történetet mesélnek el. Egy olyan történetet, amelyben a csatakiáltás a szépforrású Korinthosz városáért, a korinthoszi szentélyekért, nőkért és gyermekekért szól. Ahol a görög férfiakért imádkozó nők korinthosziak. A perzsáktól a végsőkig védeni kívánt fellegvár, a görögök Akropolisza: az Akrokorinthosz; a görögöket segítő istennő a korinthoszi fellegvár úrnője, Aphrodité. A legjobb tanácsot adó hadvezér Adeimantosz, akinek köszönhetően megmenekül egész Görögország.
Amit ezek az emlékművek hirdetnek: voltaképpen a korinthosziak arisztéiája. A versek azt emelik ki, amiben a csata hasonlít a mítosz, illetve a közelmúlt harcaihoz, nem pedig azt, amiben különbözik minden eddigi ütközettől. A történelmileg leglényegesebb mozzanatokról sokszor egyáltalán szó sem esik: Adeimantosz verse és az iszthmoszi síremlék meg sem említi, hogy ki volt az ellenség, akivel küzdöttek, tehát, hogy voltaképpen perzsákkal harcoltak. Arra nézve, hogy tengeri vagy szárazföldi csatáról van-e szó, tehát a szalamiszi vagy a plataiai csatáról, vagy éppen mindkettőről, nem ad felvilágosítást sem az Aphrodité-szentély fogadalmi ajándéka, sem Adeimantosz verse, sem az iszthmoszi epigramma. Jellemző, hogy az iszthmoszi verset a későbbi századokban már kevésnek érezték és továbbköltötték, pontosan megjelölve a helyszínt, a csatát és az ellenséget. Vagy talán még beszédesebb példa az a máig lezáratlan tudományos vita, hogy vajon a szalamiszi sírvers második verspárja egyáltalán nem szerepelt a megtalált kövön, vagy csak lekopott róla. Tehát hogy a két sor, amely arról beszél, hogy a korinthosziak főníciai, méd és perzsa hajókat ejtettek, eredeti-e, vagy századokkal későbbi (de szintén ókori) hozzátoldás.
Mindez arról árulkodik, hogy a csata mint a közelmúlt eseménye a korinthosziak emlékezetében nem vált a jelent minden ízében meghatározó történelmi tetté. Pedig megvannak a csírái ennek a látásmódnak a korinthoszi emlékműveken is. Felsejlenek a legfontosabb gondolatok, amelyek következtében a Nyugat történelmi emlékezetében a szalamiszi csata oly fontossá válik: görögök és perzsák: Kelet és Nyugat harca, amit a szalamiszi sírvers második két sora idéz fel, vagy a szabadság győzelme a szolgaság felett, amelyről Adeimantosz sírverse beszél. Mindez azonban Korinthoszban nem növi ki magát azzá a történelmi tetté, amivé a csata – egy szép kifejezést idézve – „a Szalamisz pátoszán fölnövekvő” Athénban vált. A korinthosziak számára a szalamiszi csatában dicső múltjuk tükröződik vissza, az athéniak számára viszont éppen a szalamiszi csata jelen és jövendő dicsőségük megalapozója. Mert a szalamiszi csatával új korszak kezdődött Athén történetében. A perzsák által földig rombolt Athén a szalamiszi győzelem után felépülve a többi görög város fölé emelkedett. Korinthoszban nem lesz folytatása az első emlékműveknek, míg Athénban az 5. században (majd a klasszikus ókorban végig) a csatának emléket állító irodalmi és képzőművészeti alkotások sora folyamatos: Aiszkhülosz drámájától és a vörösalakos vázafestészetnek a szigorú stílus korában készült néhány sorozatától, Pheidiasznak, a Periklész-kor szobrászának az Akropoliszon álló kolosszális Athéna Promakhosz (‘az előharcos Athéna’) szobrán és Hérodotosz nagyszabású művén át egészen odáig, hogy a szalamiszi csata évfordulója a polisz önállóságának megszűnése után jóval, a római császárkorban is a város évenként megült ünnepe marad.
Szépen megvilágítja az Athén és Korinthosz közötti különbséget egy harmadik polisznak, az archaikus kor vezető kereskedelmi hatalmának a példája. Az athéniak régi vetélytársairól, az aiginaiakról van szó. Hérodotosztól tudjuk, hogy a szalamiszi csata után egy delphoi jóslat hatására a görögök szövetsége külön jutalmul az aiginaiaknak ítélte a zsákmány egy részét, amelyből az aiginaiak ajándékot küldtek Delphoiba: bronz árbocra erősítve három aranycsillagot a Dioszkuroszoknak és Apollónnak. A spártai vezetésű szümmakhia ezzel az aiginaiaknak ítélte az „első helyezést”, amire pedig az athéniak egyre inkább igényt tartottak. Pedig a szalamiszi csata leírásában az athéni történet mellett Hérodotosz is helyt ad egy aiginai szálnak. Elismerően ír az aiginaiakról, akik harminc legjobb hajójukkal vettek részt a csatában, és derekasan küzdöttek. Kiemeli, hogy a szalamiszi csatát megvívó görög táborban fontos szerepe volt az aiginai hérószok, az Aiakidák kultuszának. Sőt a csata menetének elbeszélésében az athéni változat mellett elmeséli azt is, hogy az aiginaiak elbeszélése szerint éppen az a hajó kezdte meg az ütközetet, amely az Aiakidákat hozta el Aigináról. A plataiai csata után Delphoiba küldött tripusz feliratán a harminc polisz közül a szintén előkelő hatodik helyen szerepelnek az aiginaiak. Mégis, a plataiai csata leírásakor Hérodotosz már azt mondja, hogy az aiginaiak sírja üres sír, amelyet csak tíz évvel később emelt az aiginaiak egy vendégbarátja. Ezzel tehát azon városok közé sorolja Aiginát, amelyek valójában nem is vettek részt a csatában.
Hérodotosz a Korinthosz és Aigina szerepét semmisnek tekintő (athéni) történeteket az Athén és Spárta köré felsorakozott görög városokat egymással szembeállító peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) előestéjén beszéli el. Abban az időben, amikor Athén egyik fő ellenlábasa az a Korinthosz, amelyet Adeimantosz fia, Ariszteusz (‘a legvitézebb’) képvisel, akinek neve is a szalamiszi csatát idézi (ahogyan nővéreié is: Nausziniké – ‘hajókkal aratott győzelem’, Akrothinion – ‘a zsákmány legértékesebb része’, és Alexibia – ‘védelmet nyújtó erő’), és akit végül az athéniak kivégeznek. És abban az időben, amikor – Periklész szavaival szólva – Athén, „mint egy csipát”, kitörölte a szeméből Aiginát, gyermekestül, asszonyostul elűzve a sziget lakosságát.
Néhány évvel később, a peloponnészoszi háború idején, az Akropolisz bejáratánál a periklészi építkezések utójátékaként az athéniak felépítik Athéna Niké (‘a győzelmet hozó Athéna’) templomát. A templom szobordíszein mitikus harcok mellett a közelmúlt történelmi eseményei is szerepelnek: görögök perzsák elleni harcai, valamint az athéniaknak a görögök elleni egykorú harcai. A templomot felépítése után egy mellvéddel vették körül, amelyen körbefutó dombormű fogadta az Akropoliszra fölmenő embereket. A fríz Niké-alakok kavalkádját ábrázolja Athéna társaságában, amint Athént ünneplik: győzelmi áldozatokat mutatnak be, és tropaionokat (trófea; ebben az eredeti értelmében a csatatéren az ellenség megfutamításának helyét jelölő fatönk, rajta a zsákmányolt fegyverekkel) állítanak, köztük egyet – feltételezhetően egy eveződarabot – tengeri csata emlékére. Az épület ugyancsak emlékműve a perzsa háborúk csatáinak, köztük a szalamiszi ütközetnek is. Virtuóz szépségével és harsány győzelmi atmoszférájával azonban roppant távolságra van a szalamiszi csata korinthoszi emlékműveitől. Ennek az emlékműnek nem sajátja már Homérosz pártatlansága, és nem is kötődik az istenek kultuszához azzal a természetességgel, mint a korinthoszi fogadalmi ajándékok. Míg Létó és Aphrodité a poliszban élő kultusz istenei, a Niké-alakok egy politikai eszme megszemélyesítői, Athéna pedig egyre inkább a szövetségesei fölé növő, birodalmi törekvéseket képviselő Athén jelképe. A korinthoszi matrózok fogadalmi ajándéka emlékműnek hívja magát, közvetlen politikai mondanivalója mégis kevés. A Niké-templom mellvédje viszont mintha azt hirdetné, amit Thuküdidésznél mondanak az athéniak, válaszul a korinthosziak beszédére, egy Spártában zajló vita alkalmával, a szalamiszi csatáról szólva: Mi a három leghasznosabb dolgot adtuk hozzá: a legtöbb hajót, a legvilágosabban látó hadvezért és a legelszántabb harci kedvet. (…) Nem érdemelnénk-e meg, lakedaimóniak, akkori odaadásunkért és helyes döntésünkért, hogy a hellének ne nézzék olyan szertelen irígységgel jelenlegi hatalmunkat? (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború I 74, 75; Muraközy Gyula fordítása).

***

(A forráshely és a fordító nevének jelzése nélküli Plutarkhosz-idézetek a De Herodoti malignitate c. mű 39. fejezetéből valók és a szerző fordításában szerepelnek.)

Irodalom

Boegehold, A. L., „The Salamis Epigram”: GRBS 6 (1965) 179–186.
Gauer, W., Weihgeschenke aus den Perserkriegen, Tübingen, 1968.
Hammond, N. G. L., „The Battle of Salamis”: JHS 76 (1956) 32–54.
Hölscher, T., „Ritual und Bildsprache. Zur Deutung des Reliefs an der Brüstung um das Heiligtum der Athena Nike in Athen”: AM 112 (1997) 143–163.
Miltner, F., „Der taktische Aufbau der Schlacht bei Salamis”: JÖAI 26 (1930), 115–128., főleg 126–127
Müller, D., Topographischer Bildkommentar zu den Historien Herodots I, Griechenland im Umfang des heutigen griechischen Staatsgebietes, Tübingen, 1987.
Peek, W., Griechische Vers-Inschriften I, Berlin, 1955.
Ritoók Zs. – Sarkady J. – Szilágyi J. Gy., A görög kultúra aranykora, Budapest, 19842
Roux, G., „Eschyle, Hérodote, Diodore, Plutarque racontent la bataille de Salamine”: BCH 98 (1974) 51–94., főleg 72–74.
Szabó Á., Perikles kora, Budapest, 1977².
Tarn, W. W., „The Fleet of Xerxes”: JHS 28 (1908) 202–233., főleg 222.
Wecklein, N., „Über die Tradition der Perserkriege”: Sitzungsberichte der philosophisch-philologischen und historischen Classe der k. b. Akademie der Wissenschaften zu München, München, 1876, 239–314.
Wilamowitz-Moellendorff, U. von, Sappho und Simonides, Berlin, 1913, 192–209.