Van egy hősnőnk, aki színre lépésének első pillanatától az utolsóig mást sem akar, csupán meghalni. Előbb eltemetni hazaárulóként megbélyegzett fivérét, aztán meg alászállni hozzá az alvilágba. Temetni, aztán meghalni. Bocsárdi László Antigonéjában a magukkal hozott génkollekció mozgatja a szereplőket egy olyan térben, amelynek egyik kijárata a palota belső terébe, a másik meg az alvilágba vezet. Eme avatatlanok számára láthatatlan terek szereplőinek bejárásuk van az intermundiumba, a színpadi térbe, már a cselekmény kezdetétől fogva.
A halott Polüneikész teteme boncolóasztalon csusszan be a nővérek temetésről szóló, suttogó vitájába. A test - a szó szerinti corpus delicti - nyomasztó jelenvalósága a vita legfőbb érve. Mert a temetetlen harcos, akit Antigoné leheletfinom kendővel takar le, aztán meg homokot szór rá - ő a tulajdonképpeni főszereplő. Õ az, aki húga halottmúzsa-szerepét megköveteli és igazolja, s aki a későbbiekben - a halála előtt - ébren tartja a megtorpanó lány konok halni vágyódását és helyesli cselekedetét.
Antigoné nem fiús, inkább férfias teremtés. Szeretetre és nem gyűlöletre teremtetett - mondja ő maga -, mégis a halálhoz való elszánt ragaszkodás az ő igazi eleme. Bocsárdi Antigonéja játszi könnyedséggel fordítja meg a szophoklészi dráma alapjául szolgáló ok-okozati összefüggést: nem azért hal meg a lány, mert temetett, hanem azért temet, hogy meghalhasson. Erőteljes arcvonásai az elszántság perceiben már-már halotti maszkként feszülnek meg. Õ a halál férfi-asszonya, akinek méltó párja, hitvese csupán fivére, a harcos (ostromló) Polüneikész lehet. A temetetlen, aki okot adhat a lázadásra és az azt követő megsemmisülésre. Az esetlen, szorongó óriáscsecsemő Haimón, a - soha nem - leendő vőlegény, akinek szájából oly idegenül csengenek a józan apa-csitító szavak, egyszerűen nem tartozik Antigoné világának szereplői közé, még nászhozóként sem. A thébai királyfi helyébe - a természet furcsa törvénye szerint - egy halott költözött.
Tiszta emberi viszonyok nem éledeznek Oidipusz palotájában (a tér eme predesztinált tragikumáról egy pillanatig sem enged megfeledkeznünk a rendező), amely díszes ravatalozó inkább, mint élők tere. A nővérek fivérük holtteste fölött vérszomjas nőstényekké változnak, akik egy halott szerelméért kelnek birokra. A királyné, Eurüdiké, fia és hitvese anyja is egy személyben. Az eszelős Kreónt pedig senki sem érdekli jobban, mint unokahúga, Antigoné; a parancsszegőnek szívesen kínálja fel a kiutat, ha letagadja a tagadhatatlant, a lányt ugyanis Polüneikész tetemén fekve találja. Ezeknek a vonzalmaknak filiációjuk van, akár a hetedíziglennek, amely ezekkel szoros kapcsolatban áll.
A sepsiszentgyörgyi előadásban halványan pislákoló komikumnak - szükséges ellenpontként - nem sikerül kordában tartania a túláradó tragikumot. Az erre hivatott szereplőkre, az őrre, a hírnökre és némiképp a karra is - túlságosan nyomasztó teher nehezedik.
A négy thébai mindentudóra - a karra - ez csupán részben igaz. Pontosan addig, ameddig ők, külön-külön, a drámai helyzet animátorai. Mert a kar csupán a halálra felkészült Antigoné távoztakor válik eggyé, "egyhangúvá". Addig csupán a szeszélyes idő múlatásával foglalatoskodnak. Várják, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen. Ugyanis ekkor kapnak ők létjogosultságot. Tanácsokkal is azért látják el az esztelenül vesztébe rohanó királyt, hogy a játék izgalmasabb legyen. Antigoné megmentésére is azért sürgetik Kreónt, hogy fiával találkozhasson. Tudják - egy közös, vérfagyasztó kiáltással jelzik is a lány halálát -, hogy cselekedni itt már hiábavaló. Kreón úgysem tudná már Antigoné által menteni magát. De részese lehet, sőt kiváltója fia halálának.
Ha a komikumnak nem is sikerül megváltania a tetemektől sűrű világot, a fátum önkényével való zsonglőrködés mégis pótolja valamelyest az űrt. Bocsárdi előadásában külön játéka van az előre tudottnak, amely olykor a véletlenszerűség mezébe bújik. Ilyenkor a szereplőknek sikerül elhitetniük velünk az "itt és most"-ot, s ezt a játékot finom szakszerűséggel műveli a kar is. Például a lenge öltözékű, szalmakalapos vidéki kisnemes, Kreón jelenésekor. Megadja neki a lehetőséget, hogy megnyilvánulhasson, kezében a maga írta törvénykönyvvel. S megerősíti benne azt a puhatolózósdit, amelyet szerepként a király magára vállal. Olybá tűnik az egész, mintha az eszelős Kreón közössége szószólóitól várná őrült elméletének szavatolását. Amazok pedig nem vallanak színt, mert már sejtik: a király tébolya még termékeny lehet.
A végcél pedig a fátum beteljesítése, a halál, amely a szereplőket igazán szabaddá teszi, s amely az élőként befáslizott halottra emlékeztető Eurüdiké arcára is örök mosolyt varázsol. Az előadás valamennyi képe erőteljes, ám ezek egymásba hajlása gyakran egyenlőtlen. Érezni a jelenetek közötti újabb és újabb strukturáló lélegzetvételt. Bocsárdi Antigonéja gyönyörű és hatásos drámai kollázs mindarról, ami manapság a halál szakralitásából megjeleníthető. S ennek a szakralitásnak különös tárgya Polüneikész teteme a színpadon.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
Szophoklész: Antigoné
Fordította: Mészöly Dezső; rendező: Bocsárdi László; dramaturg: Sebestyén Rita Júlia m. v.; jelmez Dobre Kóthay Judit m. v.; zene: Verebes Ernő m. v.; színpadi mozgás: Liviu Matei m. v.; rendezőasszisztens: Török Viola m. v. Szereplők: Szorcsik Kriszta m. v. (Antigoné), Bíró József m. v. (Kreón), Kicsid Gizella (Iszméné), Nemes Levente (Teiresziász), Szabó Tibor (Õr), Mátray László (Haimón), Péter Hilda (Eurüdiké), Váta Lóránd (Hírmondó), Liviu Matei m. v. (Polüneikész), Nagy Alfréd, Fazakas Misi, Diószegi Attila, Márton Lóránt (thébai ifjak kara).