Bizánci művészet
egy egyiptomi faluból - A Szépművészeti
Múzeum festett díszű tárolóedénye
Hagyományteremtő szándékkal
indította útjára 2003. december 16-án
a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteménye
'Az évszak műtárgya' kamarakiállítás-sorozatot.
A sorozat fő célja, hogy rendszeres ritmusban a közönség
elé tárja a Múzeum Antik Gyűjteményében
folyó munka eredményeit: egy-egy újonnan megszerzett,
restaurált művet, vagy éppen olyanokat, amelyekről
új és bemutatásra érdemes tudományos
eredmények születtek.
Kr. e. 332-ben Nagy Sándor meghódította Egyiptomot.
Nagy Sándor halála után birodalmát tábornokai
osztották fel maguk között. Egyiptomban Lagos fia,
Ptolemaios leszármazottai uralkodtak egészen Kr. e.
30-ig. A Ptolemaiosok uralmának első századában
nagyszámú görög bevándorló
érkezett Alexandriába, a Nagy Sándor által
alapított pompás új fővárosba
és a vidéken alapított görög városokba.
A görög lakosság eleinte teljesen elkülönült
a falvak és a vidéki városok bennszülött
egyiptomi népességétől. Egyiptom új
uralkodói, részint gyakorlati politikai megfontolásokból,
részint pedig az egyiptomi kultúra és istenek
iránti hagyományos görög tisztelettől
vezérelve megőrizték az ősi egyiptomi
vallás intézményeit, fenntartották az
egyiptomi istenek templomait és papságát. Az
egyiptomi uralkodói ideológia, kultuszok és
intézmények továbbélésének
köszönhetően az új fővárosban
és a görög településeken kibontakozó
hellénisztikus stílusú művészet
mellett tovább éltek a fáraónikus építészeti
formák, az egyiptomi művészet időtlen
témái és kifejezőeszközei is.
A görögök és egyiptomiak között
fokozatosan kialakuló társadalmi kapcsolatok, az egyiptomi
vallás kisugárzása, s az uralkodó elit
igyekezete, hogy az egyiptomi lakosság számára
is vonzó értelmezéssel lássa el a dinasztia
számára különösen fontos görög
isteneket, etnikai keveredéshez, istenek kölcsönös
átértelmezéséhez, a művészetben
pedig a görög és egyiptomi formák és
stílusáramlatok ötvöződéséhez
vezetett.
Noha az istenek tiszteletének formái a görög
és az egyiptomi templomokban különbözőek
maradtak, Kr. e. 30, Egyiptom római meghódításának
idejére az egyiptomi istenségek már fontos
részévé váltak a görög származású
lakosság vallásosságának. Ugyanakkor
az egyiptomi népesség is elfogadta ősi isteneinek
görög értelmezését, s már
nem tekintette a görög írásbeliséget,
a hellén kultúrát egy idegen elnyomás
rákényszerített eszközeinek.
A görög nyelv és kultúra presztízse
és egyesítő ereje elemi fontossággal
bírt a Földközi-tenger keleti országait
meghódító Róma számára.
A római uralom tovább ösztönözte az
egyiptomiak és görögök közötti etnikai
és kulturális közeledést és ezzel
hozzájárult ahhoz, hogy, először a történelem
folyamán, Egyiptom a mediterrán világ szerves
részévé váljék. Egyiptom építészete,
szobrászata, festészete és iparművészete
a késő-római (3-5. század) és
kora-bizánci (5-7. század) korban az egykorú
mediterrán kultúra szerves részét alkotta.
Ugyanakkor megőrződtek az alexandriai hellénisztikus
művészet egyes hagyományai is, mint azt a reliefszobrászatban
a figurák térbeli viszonyának illuzionisztikus
ábrázolása vagy a festészetben és
a textilművészetben az emberi alakok és a drapériák
klasszicizáló kivitele mutatja.
A kereszténység terjedésével a 4. század
közepétől a művészeti kifejezés
klasszikus hagyományai új, a keresztény témák
és jelképes ábrázolások által
meghatározott formanyelvvel ötvöződtek.
Az új formanyelv kialakulását nagyban befolyásolták
a kereszténység keleti központjaiban, elsősorban
is Konstantinápolyban (a késő-római
és bizánci birodalom fővárosában),
és az egyiptomi Alexandriában alkotott képtípusok
és formák. A keresztény tanítást,
a bibliai elbeszéléseket képekké fogalmazták,
s e képeket "felírták" a templomok
falaira, hogy értelmüket a papok az istentiszteletek
alkalmával megvilágítsák, s a hívők
eszébe és szívébe véssék
- de az új hit beszélő képei és
szimbólumai elemi részévé váltak
az egyiptomi keresztények mindennapi életének
is. Bibliai jelenetek és alakok, szent szimbólumok
éppúgy megjelenhettek a gazdagok palotáinak
falain, a palotákban használt drága edényeken
és az arisztokrácia által viselt szöveteken,
mint a szegényebbek számára gyártott
tárgyakon. Az aranyon vásárolt selymeken és
az igénytelen len- és gyapjúfonalból
szőtt szöveteken, a drága ezüsttálakon
és az olcsó agyagedényeken ábrázolt
keresztény jelképek funkciója azonos volt:
mágikus erővel védték a tárgyat
és tulajdonosát.
A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének
most bemutatott új szerzeménye, a nílusi agyagból
készített gabonatároló edény
(leltári száma 2003.1.A - lásd a képet
a belső borítón) valamikor a 7. század
folyamán készülhetett. A nagyméretű
edényt (magassága 69,5 cm) két külön
korongolt félből illesztették össze, az
illesztés helye jól látható az edény
alsó harmadánál. A talpgyűrű és
a fülek - amelyek közül az egyik modern pótlás
- külön készültek. Az edény külsejét
matt fehér bevonat borítja, erre került az edény
felső részén a díszítés.
Az edény alsó felén látható kötéllenyomatok
azt mutatják, hogy a két edényfél összeillesztésekor
az alsót több helyen körülkötözve
óvták a deformálódástól.
Az edényfal vékonysága és szilárdsága
olyan fazekasműhelyre vall, amelynek kemencéjében
jó minőségű tömegárut lehetett
gyártani. Mindazonáltal a budapesti edény két
felét gondatlanul korongolták és illesztették
össze, ennek következtében az edényfal az
égetés folyamán egy helyen hosszan megrepedt.
A díszítés barna és vöröses
narancs színű földfestékkel készült.
A festés szerény színvonala arra vall, hogy
a műhely nem alkalmazott külön mestert a festett
díszítés elkészítésére:
az bizonnyal az edényt megformáló fazekas munkája.
Noha csak naív ábrázolás telt tőle,
annak értelmével a jelek szerint teljesen tisztában
volt. Az edényfülek az edény felső részét
két ovális árkáddal keretelt képmezőre
osztják, amelyeket egy-egy önálló, szimbolikus
ábrázolás tölt ki. Az egyik képmezőben
galamb, a másikban szőlőfürtökkel
megrakott szőlőtő látható, két
oldalán galambokkal. Az egyedül ábrázolt
madár nyakára festett kereszt a megváltásra
utal: a madáralak a Paradicsom ígéretével
bíró keresztény hívő jelképes
ábrázolása. A másik képmező
szőlőlugasa Krisztust, az örök élet
forrását jelképezi; az üdvözült
keresztény ismét galamb alakjában jelenik meg.
A rokon kép, amelyben a szőlőtő helyét
a győzedelmes kereszt foglalja el, a kora-bizánci
művészet leggyakoribb motívumai közé
tartozik.
A díszítés rendszere és az ábrázolt
témák arra vallanak, hogy a budapesti edény
készítője jól ismerte az elit számára
gyártott drága agyagedények díszítésének
számos formáját és motívumát.
A madarak kettős vonallal rajzolt kontúrjai azonban
ennél közelebbről is meghatározzák
mintáinak forrásvidékét: amint erre
szakkarai edényleletek utalnak, ez a vonás egy olyan,
a 6. század végén, a 7. század elején
működő műhely jellemzője volt, amelyet
összefüggésbe hozhatunk a kora-bizánci Egyiptom
egyik legjelentősebb művészeti központjával,
a szakkarai Jeremiás-kolostorral.
Török László
egyiptológus
|