Nehéz és könnyű feladatra vállalkozom egyszerre, polgártársaim, mikor W. Petersen filmjét akarom védeni előttetek! Tudom, hogy a klasszikusok szeretete és a múlt iránt érzett határtalan csodálatotok némiképp elfogulttá tesz benneteket, viszont rólam is tudhatjátok, hogy magam sem vagyok mentes az ilyesfajta elfogultságtól. Homérosz számomra a költők fejedelme, az Iliasz pedig talán a legnagyobb irodalmi alkotás, ami valaha is megszületett, ezért is lehetett annyi évezreden át ihletője az európai kultúrának. Tudom, polgárok, hogy előttetek éppúgy ismert, mint énelőttem, hogy minden kornak és minden későbbi népnek megvolt a maga Trója-képe, és ezek bizony igencsak különböztek egymástól! Hiszen hogyan is lehetne mondjuk Shakespeare Troilus és Cressida című tragédiáját Lotz Károly freskójával, vagy Vergilius nagyeposzát Chr. W. Gluck Parisz és Helené című operájával (netán Offenbach Szép Heléna című operettjével!), vagy Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború című drámájával összevetni?
Ha őszinte akarok lenni, férfiak, az utókor számomra legmegrázóbb alkotása nem is a nyelv erejével hatott rám, hanem a mozdulat drámaiságának és a márvány hideg klasszicitásának különös keverékével. Talán rá is jöttetek már, hogy a Vatikáni Múzeumban található Laokoón szoborcsoportról van szó, három zseniális rhodoszi mester késő-hellenisztikus kori alkotásáról, amely köztudottan Lessinget, a nagy drámaírót és esztétát ihlette esztétikai főművének a megírására.¹ A szobor a trójai mondakör egyik legtragikusabb epizódját jeleníti meg lenyűgöző erővel, a trójai főpapnak és két fiának kegyetlen haláltusáját: Laokoónnak, mivel tudta a faló titkát, fiaival együtt pusztulnia kell a tengeri kígyó szorításában. Nemcsak a papnak, hanem Trójának magának az élethalálharca elevenedik meg a testek kínlódó vonaglásában: az alakoknak a mi ízlésünk számára harsogó pátosza nemhogy nem zavaró, hanem szükséges kelléke a drámai hatásnak, a tragédia megelevenítésének. Ti is láthatjátok, polgárok, szabad a pálya: semmi sem korlátozhatja az alkotó fantáziát: az Iliaszból és a trójai mondakörből mindenki annyit és úgy merít, amennyit nem szégyell, és amennyit és ahogyan tud! Ne becsüljétek le hát a parttalan és megzabolázhatatlan fantáziát, hiszen ez ihlette majd százötven éve Heinrich Schliemannt, a laikust és műkedvelő régészt is arra, hogy pénzt s fáradságot nem kímélve feltárja a homéroszi eposzok múlt homályába vesző mitikus várait: Tróját és Mükénét, példát és utat mutatva megszállottságával a késői utódoknak.
Mindezt csak azért idéztem fel Előttetek, polgárok, hogy lássátok, mennyire fontos is az alkotó kreativitás számára az ihlet és a fantázia: az utódokat ugyanis nem igazán érdekli az ún. „hitelesség” és „korhűség” amúgy is gyenge lábakon álló absztrakt követelménye: ami ténylegesen hat rájuk, az az eleven képzelet, amely sajátos erejével kiragadja a hétköznapokból és átforrósítja a lelküket. Éppen ezért nagyon is meglepődtem, polgárok, sőt meghökkentem, látván, hogy milyen őrült viták, szenvedélyes harcok dúlnak még internetes fórumokon is Petersen hollywoodi szuperprodukciójáról, a Trójáról. Azok, akik eddig még csak hallani sem hallottak Homéroszról, Trójáról, Akhilleuszról és mürmidónjairól, lihegve versengenek és okítják egymást görög mitológiából: lássuk, ki tud többet összehordani a két félelmetes akháj vezérről, Agamemnónról és Menelaoszról, Helené és Parisz szerelméről, hogy vajon igazán szerették-e egymást, és arról, hogy milyen ember is volt valójában az Iliasz két rettenthetetlen hőse, a lovas Hektór és a gyorslábú Akhilleusz. Aki viszont tanulmányai során olvasott valamikor Homéroszt, meglepődve és rosszalóan kérdezi: no de hol vannak itt az istenek, mit ér Trója pusztulásának krónikája Zeusz és Héra, Arész és Aphrodité, Athéné és Apollón ádáz vitái és harcai nélkül?
Ugye Ti is észrevettétek, polgárok, hogy a legszembetűnőbb (még a netes fórumozóknak is), hogy Petersen sztorija mennyire eltér Homérosz történetétől! Hiszen mi sem kézenfekvőbb, mint az „eltéréseket”, „hiányosságokat” és „hibákat” a rendező Petersen fejére olvasni! Én azonban, polgárok, érthetetlennek és kicsinyesnek nevezném az ilyesféle hozzászólásokat, hiszen mi sem egyszerűbb, mint valódi vagy vélt műveltségünkkel agyonverni egy mai Homérosz-adaptációt, egy ízig-vérig modern és aktuális Trója-filmet! Akár megalapozott is lehet egy ilyesfajta kritika, sőt nagyjából-egészében hibátlan is, csak épp a film lényegéből nem ért semmit az írója: olyasmit kér ugyanis számon a film alkotóitól, ami azoknak egyáltalán nem állott szándékukban! Hogy világossá tegyem számotokra, polgárok, hogy valójában mire is gondolok: a film kritikusai az ún. „történeti” és „mitológiai” hűséget kérik számon! Én azonban felteszem Nektek rögtön a kérdést: írhatott volna egyáltalán történetileg „hiteles” művet maga Homérosz akár? Hiszen melyik korszakot is tekintsük hitelesnek? A mükénéi kort vagy Homérosz korát? Hisz egyikről sem tudunk túlságosan sokat, mitöbb, az a kevés is bizonytalan. A költők fejedelme, mint azt Ti is jól tudjátok, körülbelül 400 évvel élt a trójai háború legendás történései után, hogy lehetne akkor bármiféle hitelességet számon kérni például rajta? És ezt végiggondolva, hogy is lehetne számon kérni történeti hűséget a Homérosz kora óta készült Trója-feldolgozásokon vagy netán egy 21. századi rendezőn, Wolfgang Petersenen, akinek – és ez teljesen világos –egyáltalán nem volt szándékában megfilmesíteni egy olyan bronzkori háborút, amelyről szinte semmit sem tudunk? És hát nem ártana, ha azt is emlékezetetekbe idéznétek most, polgárok, hogy magának az Iliasznak a szövege sem volt zárt sokáig, mivel kisebb-nagyobb betoldások még közel 300 évvel Homérosz kora után is léteztek, egészen a Peiszisztratosz-féle redakcióig, mikor is rögzítették a homéroszi szöveg véglegesnek tekintett változatát.²
Következő észrevételem azonban méginkább megfontolandó, polgártársaim, ugyanis a film rendezője hangsúlyozza, hogy filmje „inspired by Homer”, azaz nem Homérosz alapján, még csak nem is Homérosz nyomán, hanem Homérosz inspirációjára készült! Ezzel az egyetlen szóval jelzi Petersen, hogy szabad kézzel kíván a trójai mondakörhöz nyúlni, vagyis nem csak az Iliaszt tekinti ihletőjének, hanem a nagyeposzhoz kapcsolódó egész mondakört, a ciklikus eposzokat, sőt (ekkora merészséget…!) még saját alkotói fantáziáját is kötetlenül fogja használni a minél komplexebb és drámaibb hatás érdekében. Méghozzá milyen rendezői és dramaturgiai bravúrral! Mintha az arisztotelészi drámaelmélet örökségének tekintett hely, idő és cselekmény egységét elevenítené fel a film néhány nappalba és éjszakába tömörített meséje! Hiszen nincs is semmi szükség arra, hogy ezt a száguldó „harag-drámát” a hagyományos időrendiség, netán Trója ostromának közel tíz éve feltartóztassa, megszakítsa.
Valószínű, hogy akkor járnánk el a leghelyesebben, polgártársaim, ha még egyszer emlékezetünkbe idéznénk e nagyszerű fantasy központi gondolatait, hogy jobban megértsük, miért is kavar fel, miért is nyűgöz le újra meg újra ez a mindnyájunk által oly jól ismert történet.
Mit is mond Petersen filmje a háborúról? „It never ends.” Sajnálatos, hogy lassan megszokjuk a háború képeit, polgárok! Afganisztánból, Irakból és még ki tudja honnan ömlenek hozzánk a hírek és képek, égő városok, kifosztott falvak, földig rombolt templomok, halott és agyonkínzott emberek látványával. Tényleg igaz hát: az öldöklés, a mészárlás nem ér véget, amióta ember az ember, és soha nem is fog, a háború az emberiség alapvető létállapota, akárcsak az Iliaszban, jól látja ezt Petersen. Épp ezért nem a grandiózus csatajelenetek kavarognak előttem a filmből, hanem Trója kíméletlen kifosztása, a nagy mészárlás és gyújtogatás, az eszelős pusztítás, ahogyan az öldökléstől megmámorosodott, emberi mivoltából kivetkezett görög vezér, Agamemnón harsogja a film zárójelenetében: „Let Troy burn”, „Let Troy burn”. Hajnalra semmi sem marad a városból, csak elszenesedett falak és romok mindenütt.
Tudom, polgárok, hogy Bennetek is ott feszül a kérdés: lehet-e köze ennek az őrült és értelmetlen pusztításnak egyáltalán, és ha igen, mennyiben a Homérosz által annyit emlegetett és glorifikált harci dicsőséghez, a küdoszhoz? Nincs-e mélységesen igaza a filmbéli Hektórnak, aki irtózik a kitörni készülő háborútól, és szenvedélyesen korholja öccsét: „Láttál már embert meghalni? Semmi poétikus, semmi magasztos nincs benne.” Hiszen a holtak között már nincs rangsor, nincs győztes és legyőzött, mindannyian ugyanoda, a Hadészba jutunk, és odalenn nincsenek ellenségek: „Welcome brother”, mondják egymásnak a harcban elesettek. Szomorú végzet ez, és mindenkin beteljesedik, aki kardot fog, kard által vész el, kivétel nélkül, Petersennél is: éjszaka van és keserves halotti ének hangjainál lobognak a sötétben a máglyák. Görögöké, trójaiaké egyaránt. Ilyen az emberi sors: „We are wretched things”, „nyomorult senkik vagyunk”, mormolja a görögök legnagyobb hőse, a filmbéli Akhilleusz.
Gondkodtatok már rajta, polgárok, hogy miért is háborúznak az emberek? Földért, pénzért, hatalomért. Csupa prózai és kiábrándító dologért. Ilyen lenne a Trójáért vívott háború is, hiszen Agamemnón és serege mindent megtesz azért, hogy egyértelmű legyen: ez a harc sem különb a többinél. Az Iliasz azonban több egyszerű háborús históriánál: Homérosz harag-drámájában a Nőért és a Szerelemért ölik egymást Hellasz legnagyobb hősei. És ha jobban belegondolunk, érdemes-e egyáltalán más ok miatt háborúzni, polgártársaim? Ahogy az agg Priamosz, Trója királya mondja a filmben: „Azt hiszem, a szerelemért harcolni mindenek között a legkülönb”, és mindnyájan érezzük, tudjuk, hogy igaza van. Úgy vélem, csak angolul érdemes felidézni a mondatot, amely a film mottója is lehetne akár: „Men will hunt us, Gods will curse us, but until the day they burn my body I will love you”, mondja Parisz Helenének, és ezért a mondatáért mindent megbocsátunk neki: az értelmetlen háborút, a dicstelen párbajt, a gyengeséget és határozatlanságot. „Amíg el nem égetik a testem, szeretni foglak”, mondja, és a fellobanó máglyák fénye halálosan komollyá teszi a szavaiban rejlő elszántságot.
Bizonyára titeket is megdöbbentett, polgárok, hogy Akhilleusz, a görög hős és Briszéisz, a trójai királylány szenvedélyes szerelmi története mennyire az igazi nagy tragédiákat idézi! Briszéisz alakja talán a legzseniálisabb rendezői „húzása” Petersennek: Khrüszéisznek, a papnőnek, Polüxenének, a trójai királylánynak és Briszéisznek, a szép rabnőnek egy alakba sűrítésével elérte, hogy valódi női hősnője is legyen a Trója-történetnek (Helené figurája túlságosan statikus lett volna ehhez, Patroklosz és a férfiak iránti vonzalom pedig annyira idegen már az európai kultúrától, hogy középpontba helyezése teljesen félrevitte volna a film egész hangulatát és mondanivalóját). Akhilleusz szerelme ugyanis így is (Patroklosz nélkül is!) hiteles és megrendítő: „A béke voltál az örökös háborúban”, mondja haldokolva szerelmesének, és noha az Iliaszban e szavak sohasem hangozhattak volna el, mégsem érezzük megcsalatva magunkat, ugye, polgárok, a nevetekben is mondhatom, hogy nem?
Végezetül álljon előttetek egy sajnálatosan igaz aforizma a filmből: „History remembers kings, not soldiers”, veti oda Agamemnón lenézően és cinikusan a hős Akhilleusznak. Semmi kétség polgárok, a mükénéi király visszataszító alakjában saját korunk nihilizmusa ölt testet, a Trója című film kétségtelenül a király brutális és cinikus figurájától válik ízig-vérig modern mozivá. „Az isten is az erősebbnek segít”, vágja oda egy vita hevében az aggodalmaskodó Nesztórnak Agamemnón. Túl modern, túl mai lenne ez a bölcsesség? Nem hinném, polgárok: lapozzátok csak fel Thuküdidész Peloponnészoszi háborújának híres „Méloszi dialógusát”, és látni fogjátok, hogy mennyire nem az! Azért nagyszerű film a Trója, mert bár tudjuk, hogy ez a kegyetlen igazság, mégsem hisszük el, mert az Agamemnón-félék végül is nem találják meg a számításukat sem a harctéren, sem az emberiség emlékezetében!³
Mert ott vívják a szemünk előtt csatáikat, élnek és szeretnek az Iliasz igazi hősei, Hektór és Akhilleusz, akik ugyan két teljesen különböző, mégis egyformán releváns morál megtestesítői: „Immortality! Take it! It’s yours”, lelkesíti mürmidónjait a halhatatlanság ígéretével Akhilleusz. „Honor the Gods, love your woman and defend your country!”, buzdítja csatára a trójaiakat a lovas Hektór. „Troy is mother to us all. Fight for her!” És mondjátok, melyikünk szíve nem remeg e mondatokat hallva, polgárok?!
Mikor először láttam a Tróját, aggódva figyeltem, mit fogtok szólni, hogyan reagáltok ma, itt és most a homéroszi történetre, de aztán megnyugodtam. A film vége felé döbbent csend uralkodott a nézőtéren. Alig jutott valakinek eszébe, hogy eltávozzon, mielőtt az utolsó filmkockák leperegtek volna.

Homérosz Iliasza és a Trója-történet élőbb, mint valaha.

Gelenczey-Miháltz Alirán

1 G. E. Lessing éppen az epizód vergiliusi leírásának és a hellenisztikus szoborcsoportnak az összevetésével mutatja be irodalom és képzőművészet kifejezési lehetőségeinek különbözőségét.
 2 Az alexandriai tudósoknak természetesen még így is bőven akadt tennivalójuk.
 3 Végül is az Iliasz főhőse sem Agamemnón lett, hanem Akhilleusz.