A Zeusz-templom leírása

2. Zeusz templomát és szobrát hadizsákmányból készítették, amelyhez akkor jutottak az élisziek, amikor Piszát elfoglalták, és a lázadásban a piszaiakhoz csatlakozó többi szomszédukat is legyőzték. […]
3. Építésze a helybeli Libón volt. A tetőcserepek nem égetett agyagból, hanem téglalap alakúra formált penteléi márványból készültek. […]
4. Olümpiában a templom tetejének minden sarkán egy-egy aranyozott üst, a homlokzat középső csúcsán pedig aranyozott Niké-szobor áll. Niké szobra alatt egy pajzs van felfüggesztve, amelynek domborműve a Medusza Gorgó fejét ábrázolja. A pajzson látható felirat megmondja, hogy kik, és miért ajánlották fel. A felirat így hangzik:

Küldte Tanagrából ez arany pajzsot Lakedaimón
  s véle szövetségestársai, mely ragyog itt.
ők, mit nyertek Athént Argoszt s az iónt letiporva,
  erre ajánlották annak az egytizedét.
[…]

6. A templom bejárata felett található orommezőben Pelopsz és Oinomaosz kocsiversenyének előkészületei láthatók; mindketten a nagy mérkőzésre készülődnek. Pontosan a tümpanon közepén egy Zeusz-szobor helyezkedik el, tőle jobbra pedig Oinomaosz látható, sisakkal a fején. Mellette áll felesége, Szteropé, Atlasz egyik leánya. Mürtilosz, Oinomaosz kocsihajtója a lovak előtt ül, amelyekből szám szerint négy látható. Mögötte két férfiú áll, akiknek nem tudjuk a nevét, de Oinomaosz szintén azzal bízhatta meg őket, hogy ügyeljenek a lovaira.
7. Egészen az orommező sarkában látható elnyúlva Kladeosz, az a folyó, amelyet az élisziek az Alpheiosz mellett a leginkább tisztelnek. Zeusztól balra áll Pelopsz, Hippodameia, Pelopsz kocsihajtója és a lovak, valamint két férfi, akik nyilvánvalóan szintén Pelopsz lovászai. Ahol az orommező ezen az oldalon elkeskenyedik, ott látható Alpheiosz alakja. A troizéni hagyomány szerint a Pelopsz kocsihajtójának Szphairosz volt a neve, olümpiai idegenvezetőim szerint azonban Killasznak hívták.
8. A bejárati oldal oromcsoportjait a thrákiai Mendéből származó Paióniosz, a hátsó oromcsoport alakjait pedig az az Alkamenész alkotta, aki Pheidiasz idejében élt, s aki szobrászművészetével Pheidiasz után a második helyet vívta ki magának. Az általa készített oromcsoport a laphitáknak és a kentauroszoknak Peirithoosz lakodalmán kirobbant harcát ábrázolta. Az oromzat közepén áll Peirithoosz, mellette az egyik oldalon Eurütión látható, amint megragadja Peirithoosz feleségét, majd a Peirithoosz segítségére siető Kaineusz következik, a másik oldalon pedig a kentauroszok ellen fejszével hadakozó Thészeusz; az egyik kentaurosz egy szép leányt, a másik egy csinos ifjút rabolt el. Véleményem szerint azért ábrázolta Alkamenész éppen ezt a jelenetet, mert a homéroszi eposzokból tudta, hogy Peirithoosz Zeusz fia volt, Thészeusz pedig Pelopsz dédunokája.
9. Látható itt Olümpiában Héraklész legtöbb tettének az ábrázolása is. […]
10. Ha a bronzajtón belépünk, jobbra az oszlop előtt Iphitoszt láthatjuk, akit egy nőalak koszorúz meg. A hozzátartozó epigramma tanúsága szerint ez a nő nem más, mint Ekekheiria (=fegyvernyugvás).

(Pauszaniasz, Görögország leírása V. 10
Muraközy Gyula fordítása)

Nagyon ritka az az eset, amikor a régész olyan műalkotásokra bukkan, amelyekről már ókori szerzők is megemlékeztek. Jól mutatja ezt Olympia példája, ahol a Pausanias részletes leírásában szereplő szobrok százai közül a német régészeknek általában csak a szobrok talapzatát sikerült megtalálniuk, és csak alig egy-két esetben került elő maga a szobor is. A Zeus-templom szobrászati díszei (metopék és oromcsoportok) azonban viszonylag ép állapotban kerültek elő, és ezekről Pausanias is viszonylag részletesen beszámolt. Szerencsének tartsuk ezt a kivételesen ritka esetet? Önkéntelenül is az az ember érzése, hogy igen. Az alábbiakban én ennek ellenére azt szeretném bemutatni, hogy ez nem feltétlenül van így.
Először is a nyugati oromcsoport és a metopék esetében a leírásnak nincs különösebb jelentősége, hiszen csak azt lehet belőle megtudni, amit pusztán a töredékek alapján is rögtön meg lehetett állapítani, ti. azt, hogy a nyugati homlokzat tympanonjában a kentaurok és lapithák harcát, a metopékon pedig Héraklés hőstetteit örökítették meg. A keleti oromcsoport esetében azonban a töredékek nem nyújtottak ilyen egyértelmű felvilágosítást, és kétségtelen, hogy Pausanias sietett segítségére a kutatóknak, hiszen ő egyértelműen állítja, hogy a szoborcsoport Pelops és Oinomaos kocsiversenyének előkészületeit ábrázolta. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor azt is lehetne mondani, hogy ezt Pausanias szövege nélkül aligha lehetett volna kitalálni, vagy legalábbis csak találgatni lehetett volna, hogy mit is ábrázolt valójában az oromcsoport. Itt tehát szerencsének kell tartani, hogy írott forrásunk ilyen nagyszerűen egészíti ki a rendelkezésünkre álló, töredékes, tárgyi emlékeket. Vagy talán mégsem?

A keleti oromcsoport egyik lehetséges rekonstrukciója. Az egyes alakokat a szakirodalomban az alattuk látható nagybetűkkel jelölik; a szövegben szereplő félkövér betűk is ezt a gyakorlatot követik. A középső öt alak (F, G, H, I, K) elrendezésének kérdése mind a mai napig nincs megnyugtatóan tisztázva, a szakemberek körében szinte minden elvileg lehetséges változatnak akadnak hívei. Az ábra a ma leginkább elfogadottnak számító úgynevezett nyílt elrendezést mutatja.

A kutatás mindeddig abból indult ki, hogy Pausaniasnak a templom keleti oromcsoportjáról adott leírása tartalmazhat ugyan kisebb hibákat, de, akárcsak a nyugati oldal vagy a metopék esetében, itt is alapvetően helyes információt szolgáltat a szoborcsoport témájára vonatkozóan. Ez azonban kétségtelenül nem több feltevésnél, amelynek helytállósága nem tekinthető eleve kétségbevonthatatlannak, hiszen Pausanias is csak ember volt, és így akár tévedhetett is. Sőt, mint ez bizonyos esetekben egyértelmű, olykor valóban tévedett is. Pausanias az oromcsoporton található valamennyi alakot megemlíti, de nyilvánvalóan nem azonosítja mindet helyesen. A két fogat mögött található 2-2, Pausanias által lovászoknak nevezett alak közül az egyik (N) életkoránál, viseleténél fogva biztosan nem lovász, a fogatok előtti, kocsihajtóként megjelölt alakok közül az egyik (O) biztosan nőalak, a másik (B) is pusztán lovászfiú. A tévedések két okra vezethetők vissza. Egyrészt a magasan, a nézőtől viszonylag nagy távolságra elhelyezett szobrok esetében a kevésbé feltűnő részletek elsikkadhattak (ez történhetett az O alak esetében, hiszen itt a tévedés magyarázható azzal, hogy a lány ruhája messziről nézve hasonlít egy kocsihajtó ruhájára), a többi esetben lehet, hogy az az ok, hogy mivel jelentéktelen mellékszereplőknek gondolták ezeket az alakokat, nem is szenteltek túlságosan nagy figyelmet a pontos azonosításuknak. Akármi okozta is a tévedést, az tény, hogy a fennmaradt töredékek nem igazolják egyértelműen a Pausanias által megörökített interpretációt, azaz, hogy az oromcsoport Pelops és Oinomaos kocsiversenyének előkészületeit ábrázolja, sőt számos ponton ellentmondani látszanak annak. Ráadásul ellentétben a tudományban általánosan osztott felfogással ezek a tévedések összességükben egyáltalán nem elhanyagolhatók vagy mellékesek: az alakok vitatott elrendezésétől függetlenül ikonográfiai nehézségek adódnak a kocsihajtóknak és a lovászoknak nevezett alakokkal, de még a főszereplőkkel kapcsolatban is. Az oromcsoport G alakját Pausanias leírásának (V 10) nyomán, felfedezésének pillanatától kezdve mind a mai napig Pelopsszal azonosítják, de mint erre C. Robert 1919-ben már rámutatott,¹ ez az azonosítás nem feltétlenül helytálló: a G alak ugyanis sisakot, vértet és pajzsot visel, pedig Pelops valamennyi fennmaradt ábrázoláson vagy mezítelen, vagy könnyű köpenyt, esetleg gazdagon díszített keleti öltözéket visel. Pajzsot, sisakot vagy vértet sohasem látunk rajta, ezt a hármat együttesen pedig még kevésbé, hiszen ez a történet logikájának is ellentmondana: Pelops ugyanis maga hajtotta a kocsiját, és ebben csak akadályozta volna a nehéz felszerelés. Egyedül a kezében tartott lándzsa jelenik meg más ábrázolásain is.² Elképzelhető lenne ennek ellenére, hogy a Zeus-templom oromcsoportján mégis teljes fegyverzetben akarták volna Pelopsot ábrázolni? Elvileg ez a lehetőség, pusztán a hiányzó bizonyítékok miatt nem zárható ki, de a kérdés mindenképpen alaposabb vizsgálatot igényel, és nem lehet minden további indoklás nélkül helytállónak tartani Pausanias idevágó kijelentését, hiszen nem ez az egyetlen olyan kijelentése az oromcsoporttal kapcsolatban, amely nyilvánvalóan téves.
A Pelopsnak nevezett alak imént említett furcsaságai mellett ugyanis az idősebb, szakállas alak (I) is egészen szokatlan, ha Oinomaos egyéb ábrázolásaival vetjük össze: ez az alak ugyanis a lándzsája és sisakja mellett pusztán egy köpenyt visel, de ez a ruhadarab szinte egész testét mezítelenül hagyja, Oinomaos a ránkmaradt vázaképeken azonban sohasem meztelen, hanem általában páncélt, sisakot és olykor pajzsot visel. Ebből az oromcsoporton csak a sisak látható.³ Ezek után az egész kompozícióból szinte már csak a lovasfogatok tűnnek a kocsiverseny előkészületeiről szóló magyarázatot alátámasztó elemnek. Ez is megrendülni látszik azonban, ha meggondoljuk, hogy az oromcsoporton csődörökből álló négyesfogatok láthatók, Oinomaos kocsijáról pedig a hagyomány egyértelműen tudni vélte, hogy két kanca volt eléje fogva.⁴ A kutatók mégis nemcsak hogy minden indoklás nélkül helytállónak fogadták és fogadják el a leírásnak az oromcsoport témájára vonatkozó kijelentését, hanem a több mint száz év során felmerült valamennyi rekonstrukciós és értelmezési kísérletnek is ez a kijelentés képezi a külön bizonyításra nem is szoruló, nemcsak helyesnek, hanem egyenesen sziklaszilárdnak tekintett kiindulópontját. Ez az eljárás azonban a leírásban fellelhető tagadhatatlan tévedések megléte miatt módszertanilag egyáltalán nem tekinthető kifogástalannak. Sőt, a nőalakok hajviseletének vizsgálata egyértelműen bizonyítja, hogy a Pausanias által megörökített interpretáció alapvetően téves. Az a feltűnően rövid, dísztelen apródfrizura, amely a K alakot jellemzi, csak nagyon kevés, jól körülhatárolható esetben, mégpedig életkortól függetlenül szolgálólányok, hetairák és siratónők, azaz mindenféle alacsony társadalmi helyzetű személy jellegzetes hajviseleteként fordul elő a korabeli vázafestészetben és szobrászatban, és ez egyértelműen kizárja annak lehetőségét, hogy ez az alak akár a királylányt, Hippodameiát, akár a királynét, Steropét ábrázolhassa.⁵ Ezt a tényt pedig meggyőződésem szerint több mint egy évszázadon át pusztán azért nem vette észre senki sem, mert a pausaniasi leírásnak „köszönhetően” mindenki szilárdan meg volt győződve arról, hogy a nőalaknak vagy Hippodameiát vagy Steropét kell ábrázolnia. Ezért gondolom úgy, hogy a szöveg fennmaradása jelen esetben inkább szerencsétlen, mint szerencsés véletlennek tekinthető, hiszen a ránkmaradt leírás a kutatók szemét elhomályosította, és a kutatást nem előre vitte, hanem alapvetően helytelen irányba terelte.
Rögtön felmerülhet azonban a kérdés, hogy vajon mi lehet az oka egy ilyen alapvető tévedésnek az egyébként általában megbízható Pausanias esetében.
Ezen kérdés megválaszolásához érdemes az útleírónak Olympiával kapcsolatos egyéb tévedéseit is szemügyre venni. Ezekből ugyanis látszik, hogy Pausanias sok esetben elfogultnak tűnik Élis iránt. Egészen egyértelmű ez a Leónidaion esetében (V 15,2), amelyet a fennmaradt építési felirat tanúsága szerint nem egy élisi, hanem egy naxosi Leónidas építtetett, Pausanias mégis egyértelműen állítja, hogy az épületet a helybeli (ti. éliszi) Leónidasz építette. Hasonló torzítás merülhet fel a Zeus-templom építészének, a Pausanias által (V 10,3) élisinek mondott Libónnak az esetében is. Libónt egyébként egyetlen más antik forrás sem említi, és Élisben nem voltak az archaikus korban olyan építkezések, ahol egy építész megszerezhette volna a hatalmas templom építkezéseihez szükséges tapasztalatokat. Ha csakugyan igaz, hogy élisi volt, akkor valószínűleg arról lehetett szó, hogy idegen származású volt, de utólag élisi polgárjoggal tüntették ki. Pausaniasnak a templomépítkezés anyagi forrásaira vonatkozó kijelentése, amely szerint a templomot és a kultuszszobrot is a pisaiak felett aratott zsákmányból építették volna fel (V 10,2), szintén minden alapot nélkülöz, és valószínűleg az élisiek koholmánya, amellyel saját dicsőségüket kívánták kiemelni. Pausaniasnak az olympiai játékok történetéről adott, rövid összefoglalása is erősen Élis-barát felfogást tükröz, hiszen az olympiai versenyek történetével kapcsolatos többi ókori forrás sokkal több versenyjáték megrendezését vitatja el az élisiektől.⁶
Pausanias ezen tévedéseinek legkézenfekvőbb magyarázata az őt tájékoztató, Élis iránt elfogult és szenzációhajhász idegenvezetők kijelentéseiben kereshető. Hogy itt bizonyára nem Pausanias saját tévedéseiről van szó, azt jól mutatja a Leónidaion már említett építési felirata, amelyen a „naxosi” szót egy átépítés során finom habarcsréteggel vonták be, tehát Pausanias aligha olvashatta. A Zeus-templom keleti oromcsoportja esetében is egészen egyértelmű, hogy Pausanias a helyi idegenvezetőktől szerzi a szoborcsoport részleteire vonatkozó, és mint fentebb láttuk, alapvetően téves információit, hiszen Pelops kocsihajtójáról a következőket mondja: a troizéni hagyomány szerint Pelopsz kocsihajtójának Szphairosz volt a neve, az olympiai idegenvezető szerint azonban Killasznak hívták. Az igazság valójában az, hogy a lovasfogat előtt térdelő alak, amelyet Pausanias az idegenvezetők állítására támaszkodva Pelops kocsihajtójának nevez, és csak a megnevezésében bizonytalankodik, valójában egy szolgálólány, akinek öltözéke megfelelő távolságból nézve valóban hasonlít egy kocsihajtóéra. Pelopsnak a ránk maradt ábrázolások és leírások egybehangzó tanúsága szerint egyébként sem volt és nem is lehetett kocsihajtója az Oinomaos elleni kocsiverseny során. Egy kocsin ugyanis csak két személy fért el, a hajtó és utasa, Pelops azonban maga hajtotta a kocsiját, utasa pedig Hippodameia volt; egy kocsihajtó ábrázolása tehát nem egyszerűen csak fölösleges, hanem meglehetősen képtelen ötlet lett volna. Pausanias azonban, aki egyébként is igen fogékony lehetett mindenféle Pelopsszal kapcsolatos hírre, hiszen szűkebb lakóhelyének egy régi ismerősét látta benne (lásd V 13,7), ezt nem vette észre, és gondolatai az idegenvezetők által kijelölt vakvágányon haladtak tovább. Pausaniast vakon követve pedig ugyanígy járt a modern kutatás is, és a téves kiindulási pontnak köszönhetően egészen különös, egymásnak gyakran gyökeresen ellentmondó rekonstrukciós javaslatok és értelmezési kísérletek születtek.
Amennyiben ez igaz, és az olympiai idegenvezetőknek Pausaniast és a modern kutatókat is sikerült alaposan félrevezetniük, úgy ezt csak az tette lehetővé, hogy az ábrázolt téma önmagában igen nehezen ismerhető fel, és a kocsiverseny előkészületeiről szóló magyarázat első ránézésre valóban elfogadhatónak tűnik. Pelops kiemelt olympiai tisztelete és a mítosz szoros kapcsolata az olympiai játékokkal eleve minden kétséget eloszlatott az értelmezés helyességével kapcsolatban, hiszen természetesnek tűnt mind Pausanias, mind pedig a modern kutatás számára, hogy a leghíresebb helyi hérós mítoszát választották ki arra a célra, hogy a templom főhomlokzatát díszítse. Pedig elképzelhető az is, hogy a templom oromzatán ábrázolt, meglehetősen statikus kompozícióval a szoborcsoport készítője eredetileg valami mást akart ábrázolni, egészen egyértelmű attribútumok és névfeliratok hiányában azonban az oromcsoport később lokálpatrióta értelmezést nyerhetett bármikor, amikor az eredetileg ábrázolni kívánt téma már feledésbe merült vagy aktualitását vesztette. Ebben az esetben is egészen természetes, hogy az átértelmezés során a leghíresebb helyi hérós mítoszának egy jelenetét erőltették rá az évszázadokkal korábbi ábrázolásra.⁷
Ráadásul az Altis területén található műemlékek ilyesfajta lokálpatrióta átértelmezése nem pusztán elvi lehetőség, hanem olyannyira szembeszökő jelenség volt, hogy egy esetben már Pausaniasnak magának is feltűnt (V 18,6):
A láda harmadik sávjában harci jelenetek láthatók. Legtöbb gyalogosokat ábrázol, de vannak kettősfogatot hajtó katonák is. A katonákról azt is gondolhatjuk, hogy harcba vonulnak, de azt is, hogy azért közelednek egymáshoz, hogy egymást felismerve üdvözöljék, és ez a kettősség megtalálható az idegenvezetők magyarázataiban is. Egyesek azt mondják, hogy ez a dombormű az Oxülosz vezetése alatt álló aitóliaiakat, illetve a régi éliszieket ábrázolja, s azért közelednek egymás felé, hogy megemlékezzenek közös származásukról, s kölcsönösen tanúbizonyságot tegyenek egymás iránti jóindulatukról. Mások szerint viszont itt harcba vonuló seregeket látunk, mégpedig a pülosziakat és az arkadiaiakat, akik Pheia városánál, az Iardanosz folyónál ütköztek meg.
A Kypselos-láda harmadik sorában látható jelenetre vonatkozóan tehát a helyi idegenvezetők két teljesen ellentétes magyarázattal is szolgáltak, és e két magyarázatnak mindössze az volt az egyetlen közös eleme, hogy a jelenetet Olympia mitikus őstörténetének egy epizódjaként értelmezték. Pausanias teljes joggal mutatott rá, hogy egyik elképzelés sem tekinthető valószínűnek.
Lokálpatrióta átértelmezésre szobrászati alkotások esetében Olympián kívül is több példát lehet találni Pausanias művében,⁸és az esetek többségében Pausaniasnak nem tűnt fel a helybeliek állításának képtelensége. Abból tehát, hogy Pausanias elfogad egy helyi magyarázatot, még nem következik, hogy az teljességgel helytálló is lenne. Így az olympiai Zeus-templom keleti oromcsoportja esetében sem zárható ki, sőt az Olympiában tapasztalható, és eléggé gyakorinak mondható élisi torzításokat szem előtt tartva meglehetősen valószínűnek tekinthető, hogy a pausaniasi leírás valójában nem az ábrázolás eredeti témáját, hanem egy későbbi félreértést vagy még inkább szándékos élisi átértelmezést örökít meg.
Ennek az átértelmezésnek még az időpontja is nagy valószínűséggel megállapítható, hiszen láthatóan az volt a célja, hogy Pisa és Élis ellentétét és Pelopsnak, az élisiek legnagyobb hérósának (V 13,1) a győzelmét hirdesse egy pisai uralkodó, Oinomaos felett. Egy ilyen Pisa-Élis ellentét a templom építésének idején nem bizonyítható, és mint fentebb említettem, Pausaniasnak az a kijelentése, miszerint a templomot az élisiek a pisai zsákmányból építették, saját kijelentéseivel és egyéb forrásokkal összevetve is felettébb valószínűtlenül hangzik. Pisát Kr. e. 570 táján pusztították el, és Kr. e. 365-ig semmit sem tudunk róla. A város ekkor is csak az arkadiaiaknak köszönhette, hogy rövid időre magához ragadhatta az olympiai játékok megrendezésének jogát. 363-ra Élis ismét ura lett a helyzetnek, és békére kényszerítve az arkadiaiakat, a 364. évi olympiai játékokat érvénytelennek nyilvánította.⁹ Ebben az időben egy 373-ban bekövetkezett hatalmas földrengés következményeként a Zeus-templom bizonyára komoly károkat szenvedett, és az ásatási eredmények tanúsága szerint a templom keleti homlokzatát egészen a talapzatig lebontották, majd újjáépítették. Tehát az oromcsoport szobrait is le kellett hogy emeljék a helyükről, és így ezek ismét az érdeklődés középpontjába kerülhettek. A G alakról az 5. század folyamán ráerősített páncélt eltávolítva lehetőség nyílt a szoborcsoport átértelmezésére, amely az aktuális politika szándékainak engedelmeskedve immár az élisi Pelops és a pisai Oinomaos kocsiversenyének előkészületeit ábrázolta. Ezt az értelmezést örökítette meg számunkra Pausanias, de nem ez volt az ábrázolás eredeti témája.
Ahhoz, hogy ezt megtalálhassuk, röviden állást kell foglalnom az oromcsoport rekonstukciójával kapcsolatban. Erre már csak azért is szükség van, mert a középső alakok elrendezésének természetesen fontos szerepe van a szoborcsoport megértésében, másrészt pedig számtalan, egymásnak olykor gyökeresen ellentmondó elképzelés látott napvilágot ebben a kérdésben. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a középső alakok elrendezésének kérdése megnyugtatóan tisztázható, mégpedig a szobortöredékek lelőhelye és fizikai adottságai (méretei, rögzítésnyomai stb.), valamint Pausanias szövege alapján. Ezáltal látszólag rögtön önellentmondásba keveredem, hiszen azt a szöveget akarom most a rekonstrukciónál támpontul felhasználni, amelyről épp az imént fejtettem ki, hogy mennyi hibát tartalmaz, és amelyet éppen ezért alapvetően elhibázottnak és félrevezetőnek tartok. Ez azonban nem így van, és nem szeretném, ha bárkinek az a benyomása támadna, hogy Pausanias szavahihetőségét akarom kétségbe vonni. Õ valóban azt írja le, amit látott és hallott, és a szövegben csak az értelmezés a hibás, maga a leírás egy őszinte és megbízható szem- és fültanú beszámolója, amelyen látszik, hogy szerzője jelen esetben nemcsak hogy teljességre törekedett, hanem még bizonyos részletekre is gondot fordított, sőt el is gondolkozott azon, amit látott és hallott; kijelentései éppen ezért tartalmazhatnak a rekonstrukciónál felhasználható elemeket. A legfontosabb ezek közül épp az alakok elhelyezkedésére vonatkozik, amelyet azonban a kutatásban inkább bizonytalansági tényezőként, mint biztos kiindulási alapként tartanak számon, hiszen ezt minden kutató a saját szája ízének, azaz a saját rekonstrukciójának megfelelően magyarázza. A „Zeustól balra”, illetve „jobbra” kifejezésekről van szó, amelyeknél a problémát az jelenti, hogy ezek az iránymegjelölések az oromcsoport közepén álló Zeusz-szobor szempontjából vagy a templom előtt álló néző szempontjából értendők-e. A kérdést sokan, sokféle szempontból vizsgálták és mindkét álláspont mellett és ellen is hozhatók fel bizonyos érvek. Ennek következtében újabban a kutatás bizonyos rezignációval beletörődni látszik abba, hogy a kérdés teljes biztonsággal nem dönthető el, mindamellett valószínűbbnek szokták tartani e kifejezéseknek a feltételezett néző szempontjából történő értelmezését. Épületek esetében valóban ezt az eljárást követi az útleíró, de szobrok esetében épp az ellenkezőt, és szoborcsoportról lévén szó, nagyon is elképzelhető, hogy jelen esetben is ezt a megoldást választotta. A legbiztosabb az lenne, ha az olympiai Zeus-templommal kapcsolatban rendelkeznénk hasonló helymegjelölésekkel, amelyek esetében a kérdés egyértelműen eldönthető lenne. Véleményem szerint találhatunk egy ilyen kiindulópontot Pausanias szövegében, a szöveghelyet azonban mindeddig mégsem méltatták kellő figyelemre: A nagy szentély bal oldalán állnak Miküthosz egyéb ajándékai: Koré, Démétér leánya, Aphrodité, Ganümédész és Artemisz, a költők közül Homérosz és Hésziodosz, majd megint istenek következnek: Aszklépiosz és Hügieia szobra. 3. Miküthosz ajándékai között ott van a Verseny (Agón) is, kezében az ugrósúlyokkal. (V 26,2)
Az ezután következő mondatok alapján (V 27,1) világosnak látszik, hogy Mikythos fogadalmi ajándékai a templom északi oldala és a Pelopion között helyezkedtek el, sőt, méreteinél fogva a hozzá tartozó talapzatot is sikerült azonosítani és lokalizálni. A szövegkörnyezetből (V 26,1) egyértelmű, hogy Pausanias a „balra” kifejezést a templom keleti homlokzata előtt állva, keletre tekintve használja, pedig a szóban forgó fogadalmi ajándékok ebben az esetben számára a templomnak nem a bal, hanem a jobb oldalán álltak. Ennek alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a templomnak (akárcsak egy folyónak) meghatározott, és a néző pozíciójától független jobb- és bal oldala volt, amely a pronaoshoz és opisthodomoshoz hasonlóan a templomban trónoló istenség szempontjából volt értendő. Így már tökéletesen érthető az oromcsoport leírásában tapasztalható látszólagos következetlenség: a „Zeus jobbján” szó szerinti jelentésében értendő: „az oromcsoport közepén álló istenség jobbján”; a „Zeus szobrától kezdve balra” viszont azt jelenti: „az oromcsoport bal oldalán”, azaz a néző szempontjából jobbra.
Pausanias leírásából tehát annyit mindenképpen biztosra vehetünk – feltéve, hogy a leírás iránymegjelöléseit helyesen értelmezem –, hogy ő maga a középen álló istenség jobbján (a néző szempontjából tehát balra) egy idősebb, szakállas férfit, a másik oldalon pedig egy ifjút (és ezen alakok mellett természetesen egy-egy nőalakot) látott. Így a ránk maradt töredékek előkerülési helyével sem kerülünk ellentmondásba, hiszen a G alak darabjait a templom homlokzatának északi fele előtt, az I alak darabjait pedig a déli oldalon találták meg. E lelőhelyadatoknak a rekonstrukcióra vonatkozó megbízhatóságát ugyan többször is kétségbe vonták, de véleményem szerint megfelelő indokok nélkül. Igaz ugyan, hogy az oromcsoport töredékei jórészt középkori házak falaiba építve kerültek elő, de ez még nem jelenti feltétlenül, hogy egyúttal messzire vitték volna az egyes töredékeket onnan, ahová a földrengés során estek. Abból a megfigyelésből, hogy ez egyes töredékek esetében előfordult, még nem következik egyértelműen, hogy valamennyi lelőhelyadat információértékét el kellene vetni, ez ugyanis túlságosan nagyvonalú általánosítás lenne. Egyértelmű ellenérvek felmerüléséig érdemes elfogadni a lelőhelyadatok nyújtotta segítséget, más szóval nem azt kell minden egyes esetben bizonyítani, hogy a lelőhely megbízható információforrás, hanem azt, hogy nem az. Mivel ilyen bizonyítékokat az F, G, H, I, K alakok esetében nem lehet felhozni, és mivel elég furcsa lenne, hogy az oromcsoportról történt leesésük után a két fő férfi-alak valamennyi töredéke a puszta véletlen folytán tökéletesen helyet cserélt volna, miközben a nőalakok valamennyi töredéke a helyén maradt volna, a középső csoport rekonstrukciójára vonatkozóan a lelőhelyadatokat megbízható információforrásnak tekintem, és a pausaniasi iránymegjelölések fentebb vázolt értelmezését alátámasztó bizonyítéknak tartom.
A középső alakok elrendezése tehát Pausanias leírása és az ezzel összhangban álló leletkörülmények alapján a következőképp alakul: I-H-G. Mivel ebben az esetben és az oromcsoport sarokfiguráinak esetében is az tapasztalható, hogy a leletkörülmények a rekonstukcióhoz megbízható alapot nyújtanak, és mivel a középső nőalakok felállítására vonatkozóan ezen az információn kívül semmiféle objektív érv nem hozható fel, a középső alakok sorrendje a következőképp kell alakuljon: K-I-H-G-F. Ez az ún. Studniczka-Buschor rekonstrukció ellentmond ugyan a mai communis opiniónak, a fent vázolt tényeknek azonban nem, helyessége mellett ráadásul még további megfontolások is szólnak.¹⁰
Hogy az ily módon rekonstruált szoborcsoport mit ábrázolt eredetileg, azt pusztán a ránk maradt töredékek nyújtotta támpontok alapján kell megkísérelnünk megválaszolni. Véleményem szerint a következő jelek alapján juthatunk közelebb az ábrázolt jelenet felismeréséhez.

A Studniczka-Buschor-féle rekonstrukció

I szája nyitva van. Igaz, hogy ez a korabeli, ún. szigorú stílus alkotásain viszonylag gyakran előfordul, a nyitott száj jelen esetben mégis jelentőséggel bírhat, és beszédként értelmezhető, mert az oromcsoport többi tagjának szája, már amennyire ez megítélhető, nincs nyitva. A középső istenalak (H) elveszett fejének fordulata a megmaradt nyakcsonk alapján egyértelműen megállapítható: jobbra (azaz a néző felől értve balra) fordult, a beszélő alak felé. Amit a szakállas férfi mond, az tehát a középen álló istenségnek is szól (még akkor is, ha feltételezhetjük, hogy a szereplők számára láthatatlan), nem csupán a jelenet másik főszereplőjéhez, a páncélos G alakhoz. A Zeushoz intézett szavakról pedig feltételezhetjük, hogy egy fohász, fogadalom vagy eskü szavai lehetnek.
Ezzel összefüggésben nagy jelentősége van Zeus leeresztett karjainak. Baljában az istenség egyértelműen villámköteget tartott, míg jobbjával ruhájának szegélyébe markol. Ez utóbbi mozdulatot már többféleképp értelmezték, és annak ellenére, hogy a mozdulat önmagában semmiféle jelentést nem hordoz, megkísérelték már Zeus visszafogott haragjának vagy éppen jóindulatának megnyilvánulásaként értelmezni. A leeresztett bal kézben tartott villámköteg sokkal figyelemreméltóbb. Zeus ugyanis általában magasra emelt jobbjában szokta tartani a villámköteget. A furcsaságot jelen esetben azzal igyekeznek magyarázni, hogy Zeus azért tartja bal kézben a villámokat, mert Oinomaos a balján áll, és Zeus később Oinomaos házát villámával fogja elpusztítani. Legalábbis Oinomaos házának Olympiában látható maradványai kapcsán ezt a történetet ismerteti Pausanias. (V 14,7; V 20,6–8) Az oromcsoporthoz azonban ennek semmi köze sincs: egyrészt azért, mert az I alak nem Zeus balján, hanem jobbján állt, másrészt pedig Zeus leeresztett baljában tartott villámával nem büntet meg senkit. Amikor ugyanis így tartja a villámköteget, akkor semmi nyoma nincs annak, hogy bárkire haragudna, legkevésbé arra, aki a villámköteg közelében áll. Zeus tehát az oromcsoporton sem haragszik egyik résztvevőre sem, sokkal inkább figyelmesen hallgatja, amir I mond. Ha esküről van szó, akkor az eskü alighanem igaz.
G csillogó fegyverzetben (páncél, sisak, pajzs) áll, a fegyverzet biztosan fontos szerepet tölt be az ábrázolt jelenetben. F esetében a szolgálólány, a kéztartás és a frizura együttesen egy felnőtt gyermekkel rendelkező, előkelő, aggódó anyára enged következtetni – alighanem a mellette álló G alak édesanyjáról van szó. K esetében a fátylat emelő kézmozdulat a fiatalos szépséget hivatott kifejezni, ezért hajviselete alapján, illetve amiatt, hogy nincs mellette szolgálólány, egy alacsony társadalmi helyzetű személyre (például hetairára vagy szolgálólányra) következtethetünk, aki ennek ellenére főszerephez jut az ábrázolt jelenetben.
Mindezek alapján, feltételezve, hogy az ábrázolt mitikus jelenet valahol megtalálható a ránkmaradt írott forrásokban is, szerintem az a legvalószínűbb, hogy eredetileg az Ilias egyik leglényegesebb, mégis szinte sohasem ábrázolt epizódját ábrázolták az oromcsoporton: Agamemnón és Achilleus kibékülését, amelyet az eposz 19. éneke ír le részletesen. A helyszín a görög tábor Trója tövében, ahol Achilleus a görög sereggyűlés előtt bejelenti, hogy újra harcba száll a görögök oldalán, Agamemnón pedig ünnepélyes keretek közt esküt tesz, és visszaadja Achilleusnak Briséist, akinek elvesztése oly engesztelhetetlen haragra lobbantotta a hőst. Az idevágó idézetek¹¹, azt hiszem, önmagukért beszélnek:

Így esdett; míg szótlanul ott ültek körülötte
rendben az argosziak, s a királyra figyeltek, amint kell.
Esdeklőn így szólt, fölnézve a tágterü égre:
„Legmagasabb s legfőbb isten, Zeusz tudja először
és Gé és Éeliosz az Erínüszek, ők, kik a földnek
mélyén büntetik azt, ki csalárdul tette az esküt:
én sosem illettem Bríszéiszt még a kezemmel,
sem másért, sem azért, hogy nászkerevetre vezessem:
érintetlenül élt mindvégig sátram ölében.
És ha az eskü hamis, mindazzal sujtson az isten,
mellyel az eskütevőt, ha csalárdszivü, sujtani szokta.”

[…]ekkor Akhilleusz
fölkelt s harcszerető Argosz seregéhez ekép szólt:
„Zeusz atya, lám, iszonyú átokkal sújtod az embert:
meglehet, Átreidész sohasem haragítja a lelkem
ennyire keblemben, soha nem hurcolja a lányt el
éntőlem, gonoszul, s tiltó szavam ellen: azonban
Zeusz kívánta, hogy oly sok akháj vesszen bizonyára.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot.”
(Devecseri Gábor fordítása)

A jelenetben mindkét főszereplő hangsúlyozottan Zeushoz fordul, aki természetesen nem haragszik egyik résztvevőre sem. A nőalakok közül a K jelű Briséis, ő látható egyelőre még Agamemnón mellett: fiatal rabnőről lévén szó, hajviselete teljesen helyénvaló, és mivel szépségét kell kifejezésre juttatnia, kézmozdulata is teljesen ideillő, akárcsak Hippodameia esetében lenne. Helyesen ismerték fel, hogy ő az oromcsoport női főszereplője, és az antik hagyomány szerint meglepő módon eredetileg állítólag őt is Hippodameiának hívták. Ez a névazonosság nagyban hozzájárulhatott az oromcsoport ókori átértelmezéséhez, félreértéséhez.
Problematikus, de nem teljességgel lehetetlen az Achilleus mellett álló, láthatóan aggódó nőalak, F azonosítása, aki szerintem nem lehet más, csak a hős anyja, Thetis. Homéros leírása szerint ő még az ünnepélyes kibékülést hozó sereggyűlés előtt adja át fiának a fegyvereket, de az eposzköltő nem mondja egyértelműen, hogy utána rögtön távozna, és ezt kihasználva a művész őt is jelenlevő szereplőként ábrázolhatta.¹²Úgy tűnik, hogy az oromcsoportot tervező művész itt nem az Ilias egyik epizódját akarta mereven a szöveghez ragaszkodva ábrázolni, hanem az eposz ránk maradt szövegétől kissé eltérő formában ábrázolta a sorsdöntő eseményt, az Agamemnónnal való kibékülést. Az ismert ábrázolások jelentős része egyébként sem tekinthető a fennmaradt szöveg egyszerű illusztrációjának, hiszen a képzmőművészeti és az irodalmi megjelenítésnek egészen mások a kifejezőeszközei, lehetőségei.¹³
A Pausanias-szöveg elemzése kapcsán felvetett ikonográfiai problémák tehát egy ilyen értelmezés esetén talán már nem annyira áthidalhatatlanok, mint a Pelops-Oinomaos értelmezés esetében, és mindegyik főszereplőnek valóban fontos szerep jut az ábrázolt eseményben. A mellékalakok értelmezése sem okoz több nehézséget: elképzelhető, hogy Thetis a homérosi szöveggel ellentétben nincs egyedül, hanem egy másik Néreida (O) kíséri, hiszen a legtöbb ránk maradt ábrázolás éppen így ábrázolja a fegyverek átadásának jelenetét. Ha N valóban jós, mint ahogy azt általában feltételezni szokták, akkor ő Kalchas, a déli oldalon található megfelelője (L) pedig talán Odysseus, akinek a jelenetben szintén fontos szerepe van. C kocsihajtó vagy lovász, E egy myrmidón, talán Automedón, a sarokban fekvő alakok pedig, amennyiben valóban folyamperszonifikációk, akkor a Skamandrost és a Simoeist személyesítik meg. A fogatoknak is megvan a maguk szerepe, hiszen éppen Achilleus lovai, Xanthos és Balios fogják nem sokkal a kibékülés után megjövendölni Achilleus halálát.
Hátra van még az a kérdés, hogy miért éppen ezt a jelenetet választották ki arra, hogy a Zeus-templom főhomlokzatát díszítse. Először is a templomban tisztelt Zeus jelentős és méltóságteljes szerepe miatt: egy Zeushoz intézett esküt és egy Zeus tiszteletére bemutatott áldozat előkészületeit ábrázolták. Aztán a jelenet egyik főszereplője, Achilleus, bár nem örvendett olyan kiemelkedő tiszteletnek, mint Pelops Olympiában, de Élisben kenotaphionja (vagyis a tiszteletére emelt üres síremlék) állt a gymnasionban, ahol a versenyzők az olympiai játékok előtt edzettek, és bizonyos alkalmakkor külön szertartásokat mutattak be a tiszteletére. (Paus. VI 23–24) Ez egyáltalán nem tekinthető szokásosnak (a gymnasionokban Paus. IV 32,1 szerint általában Théseust, Héraklést és Hermést tisztelték), de az olympiai játékokkal kapcsolatban egyáltalán nem érthetetlen, ha meggondoljuk, hogy Achilleus állt a legjobb futó hírében, az olympiai játékok pedig épp a stadionfutással kezdődtek. Ezt épp csak azért találtam fontosnak megemlíteni, mert Pelopsszal kapcsolatban mindig az olympiai kocsiversenyekre szokás hivatkozni, pedig Pelopsot sem az oromcsoport elkészítésének idején, sem pedig Pausanias korában nem tartották sem az olympiai versenyek, sem pedig az olympiai kocsiverseny megalapítójának.¹⁴
A homérosi jelenet kiválasztásának legfőbb oka azonban az lehetett, hogy ez a görögök és barbárok első nagy háborújának egyik legfontosabb epizódja, és ugyanúgy a hellének összefogását és kibékülését hirdeti, mint az olympiai játékok idejére elrendelt szent béke, az ekecheiria is. Ennek pontos mibenlétével és részleteivel ugyan nem vagyunk tisztában, az azonban egészen egyértelmű, hogy ez a hagyomány nagyon szorosan kötődött Olympiához és az olympiai játékokhoz: a Zeus-templomba belépő látogató, így Pausanias (V. 10,10) is, elsőként egy Iphitost megkoszorúzó nőalakot pillantott meg a templom belsejében: Ekecheiriát. E szoborcsoport keletkezési idejét nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, de ettől függetlenül, rendelkezünk egy, a 470-es évekből származó felirattal, amely egyértelműen mutatja, hogy ebben az időben milyen kiemelt szerepet tulajdonítottak az ekecheiria intézményének, és a görögök egymás közötti belső békéjének. Az élisi hellanodikéseknek joguk volt a polisoknak a szent béke idején egymás ellen elkövetett atrocitásait kivizsgálni, büntetést kiszabni, és a városállamok, úgy tűnik, el is fogadták az élisi hellanodikések döntéseit. A görögök közötti fegyvernyugvás mitikus előképének ábrázolása tehát nemcsak pánhellén téma volt, hanem egyúttal Élis dicsőségét is hirdette.
Az oromcsoport keletkezésének ideje a perzsa háborúk kora, amikor a trójai háborút és annak eseményeit a kortárs görög-perzsa ellentét mitikus előképének, allegóriájának tekintették.¹⁵ Hogy ebben az összefüggésben Achilleusnak kulcsszerepe volt,¹⁶ azt jól mutatják Simónidés nemrégiben előkerült elégiájának töredékei, amelyekben a plataiai hősökről szóló részt egy Achilleusszal foglalkozó, elég terjedelmes rész előzi meg.¹⁷ Achilleus és Agamemnón esküvel megerősített kibékülésének jelenete pedig a perzsa támadás ellen összefogó görögök egymás közti harcainak beszüntetését kimondó gyűlésre emlékeztethette a korabeli látogatót. Ez utóbbiról Hérodotos (VII. 145) a következőket mondja: Azok a hellének pedig, akik felelősséget éreztek Hellasz jövőéért, összegyűltek és esküvel megerősített fogadalmat tettek, hogy mindenekelőtt véget vetnek a köztük dúló viszályoknak és háborúknak. (Mert többen háborúban álltak egymással, főleg az athéniak és az aiginaiak.)
Végül a görög-perzsa háborúkkal való kapcsolat alapján érthetőbbé válik a nyugati oromcsoport témaválasztása, a közepén álló Apollón alakja, és meg lehet találni a két oromcsoport közti, eddig szinte teljesen hiábavalóan keresett összefüggést is. Mint erre már többen is rámutattak, a kentauromachiát nem lehet egyszerűen a görög-perzsa háborúk allegóriájának tekinteni, hiszen kentaurok és lapithák a mítosz szerint rokonok voltak. A kentaurok sokkal inkább a médek pártjára álló görögöket képviselhetik. Ebben az esetben érthető Apollón megjelenése is, és ehhez elég Hérodotos következő sorait felidézni (VII. 132): Azok a hellének viszont, akik elszánták magukat a barbárok elleni háborúra, megesküdtek, hogy ha egyszer béke lesz, azoktól a hellénektől, akik minden kényszer nélkül meghódoltak a perzsáknak, elveszik a vagyonuk egytizedét és felajánlják Delphoiban az istennek (ti. Apollónnak). Így esküdtek meg közösen a hellének. A két oromcsoport tehát a barbárok ellen szövetkező görögöket mutatja: a főhomlokzat a Zeus oltalma alatt álló összefogásukat örökíti meg, a hátsó oromcsoport pedig ezt követő közös harcukat, amelynek eredményeként a templom felépülhetett.

Irodalom

Az alábbi művek az oromcsoport kutatástörténetének legfontosabb állomásait jelentik, és általában nemcsak egy-egy részletkérdéssel foglalkoznak, hanem a rekonstrukcióval és az értelmezéssel összefüggő valamennyi problémára kitérnek. Ugyanakkor az egyes szerzők szinte minden részletkérdésben különböző álláspontot képviselnek, és a lábjegyzetekben feleslegesnek tartottam minden egyes esetben külön jelezni, hogy az adott kérdésben mi az egyes kutatók egymásnak sokszor homlokegyenest ellentmondó véleménye. Teljességre törekvő bibliográfia és a kutatástörténet részletes áttekintése M. L. Säflund monográfiájában található, a legjobb minőségű és legbőségesebb képanyag pedig B. Ashmole és N. Yalouris könyvében.

G. Treu, Olympia III. Bildwerke aus Stein und Thon, Berlin, 1897.
F. Studniczka, „Die Ostgiebelgruppe vom Zeustempel in Olympia”: Abhandlungen der Sächsischen Akademie der Wissenschaften Hist.-Phil. Klasse 37 (1923) 3–36.
M. F. Squarciapino, „Pelope ed Ippodamia nel frontone orientale di Olimpia”: Annuario della Scuola Archeologica ad Atene N.S. 14–16 (1952–54) 131–140.
B. Ashmole–N. Yalouris, Olympia. The Sculptures of the Temple of Zeus, London, 1967.
E. Simon, „Zu den Giebeln des Zeustempels von Olympia”: Mitteilungen des Deutschen Archäologischen Instituts, Athenische Abteilung 83 (1968) 147–167.
M. L. Säflund, The East Pediment of the Temple of Zeus at Olympia. A Reconstruction and Interpretation of its Composition, Göteborg, 1970.
G. Becatti, „Controversie Olimpiche”: Studi Miscellanei 18, Roma, 1971, 65–84.
H-V. Herrmann (szerk.): Die Olympia-Skulpturen, Darmstadt (Wege der Forschung), 1987.
A. Patay-Horváth, „Pausanias und der Ostgiebel des Zeustempels von Olympia”: Acta Antiqua Acad. Hung. (sajtó alatt)
 

*A tanulmányban szereplő valamennyi Pausanias-idézet Muraközy Gyula fordításában szerepel: Pauszaniasz, Görögország leírása, Budapest, 2000.
 

1 Archäologische Hermeneutik, Berlin, 1919, 291–5. C. Robert meglehetősen heves és olykor hibás érvelése összességében (a Pelops ikonográfiájára vonatkozó helyes megfigyelése és a pausaniasi leírás elhibázottságát felismerő helyes következtetése ellenére) végül is azért nem meggyőző, hiszen nem tudott a Pausanias által kínált értelmezésnél jobbat javasolni. Elmélete nem is váltott ki nagy visszhangot.
2 Lásd a Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae VII. kötetének Pelops címszavát.
3 Lásd a Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae VII. kötetének Oinomaos címszavát.
4 Schol. in Eur. Or. 990; Schol. in Lyk. 165.
5 Fiatal, mitikus királylányok körében csupán egyetlen példát találunk rövid hajviseletre: Élektrát. Valószínűnek tekinthető azonban, hogy a frizura ebben az esetben nem a gyász, hanem a szolgai állapot kifejezésére szolgál. vö. Euripidés, Élektra 107–109.
6 Strabón 8,3,30 p. 355; Eusebios chron. p. 92 Karst
7 Egy nagyon hasonló, és jól dokumentált eset ismert a középkorból. A freiburgi münster egy sírkövét a 17. századtól kimutathatóan az 1218-ban elhunyt V. Bertold herceg síremlékének tartották, és a művészettörténeti kutatás is ezt az értelmezést fogadta el sokáig, bár nyilvánvaló volt, hogy a síremlék jóval később, a 14. század második felében készült, és ezért legfeljebb poszthumusz síremlékműről, vagy annak egy részéről lehetett szó. Mára a kutatás egyértelműen elveti azt a lehetőséget, hogy az utolsó Zähringernek bármi köze is lenne a sírkőhöz. Az átértelmezés alapja bizonyára az volt, hogy mindenki tudta, hogy a templomot alapító Zähringerek családjából egyedül V. Bertoldot temették a templom falai közé, így aztán az egyik legjobb állapotban megmaradt sírkövet „kinevezték” V. Bertold sírkövének.
8 Pl. I 27,1; II 19,7; III 16,7; VIII 35,2; IX 11,4; 36,4–5; 40,3–4; 40,11–41,5; X 5,11.
9 Xen. Hell. VII. 4,28-32, Diod. 15,77-78 és Paus. VI 4,2
10 P. Grunauer: Zur Ostansicht des Zeustempels, in: 10. Bericht über die Ausgrabungen in Olympia. Frühjahr 1966 bis Dezember 1976, Berlin, 285-287.
11 Ilias 19, 255–265 (Agamemnón); 268–275 (Achilleus).
12 Egy évszázaddal korábban egy korinthosi vázafestő is élt ezzel a lehetőséggel. Egy Brüsszelben őrzött vázaképen a kibékülést hozó sereggyűlés utáni jelenetben szerepel Thetis (felirattal azonosítva!). Egyébként előfordul olyan eset is, amikor az eposz szövegével kifejezetten ellentétes egy-egy ábrázolás. Az oromcsoport készítésének idejéből ilyen például az egy mélosi reliefen Odysseus lábmosási jelenete, ahol az Odysseia szövegével (19, 47–50) ellentétben Télemachos is jelen van. Nem árt talán hozzáfúzni, hogy egy kanonizált szövegtől való eltérés még a legnagyobb művészi alkotások esetében is előfordul, és ez egyáltalán nem hat zavarólag a befogadóra. Az isenheimi oltáron például Keresztelő Jánost látjuk a kereszt tövében, pedig ő akkor már a Biblia szerint régen halott, amikor Jézust keresztre feszítik.
13 Számtalan példát említ H. A. Shapiro: Myth into Art. Poet and Painter in Classical Greece, London, 1994.
14 Paus. V 7,6 skk. és VIII 2,2; valamint Pind. 2. Ol. 4; 3. Ol. 21–23; 6. Ol. 68–9; 10. Ol. 24–27, 45–62. Az ebben az összefüggésben minduntalan emlegetett első olympiai óda nem állítja sehol sem, hogy Pelops a játékok vagy a kocsiverseny alapítója lenne. Alapítóként Strabón Geogr. 355 is csak az idai vagy a thébai Héraklést említi.
15 D. Castriota, Myth, Ethos and Actuality. Official Art in Fifth-Century Athens, Madison, 1992, 96–134.
16 Ellentétben Pelopsszal, aki kisázsiai származásánál fogva épp a perzsák Hellas feletti uralmi igényeinek volt a megtestesítője. Lásd Hér. VII. 8 és 11.
17 Összefoglalóan lásd Mayer, P., „Simónidés perzsa háborús elégiái egy évtized kutatásainak tükrében”: AntTan 45. (2001) 279–300., különösen 292–5.