T. Bíró Mária

Az 1916-ban megalakult konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet első igazgatójának, Hekler Antalnak távlati terve volt egy magyar tudományos hídfőállás kiépítése az Oszmán Birodalom szívében. Hekler az Osztrák–Magyar Monarchia bécsi Régészeti Intézetének mintájára hosszútávú ásatási projektekről álmodott az egykori kis-ázsiai Kilikia tartomány területén. Visszatekintve ma már tudjuk, hogy nem megvalósíthatatlan tervekről ábrándozott, hiszen a Monarchia összeomlását sikeresen átvészelő osztrák Régészeti Intézet munkatársai 1995-ben 100 Jahre Österreichische Forschungen in Ephesus címmel nemzetközi konferencián számolhattak be 1896 óta folytatott ephesosi ásatásaikról. A konstantinápolyi Magyar Intézetnek is minden adottsága megvolt arra, hogy elsősorban a klasszika-archeológia irányában elkötelezett vezetésének hasonló elképzelései megvalósuljanak. Hekler professzor mellé az intézet titkárának 1916 decemberében a szintén klasszika-archaeológus Oroszlán Zoltánt nevezték ki. Az intézetnek rövid két éves fennállása alatt vendégei voltak a korszak legkiemelkedőbb tudósai: Theodore Wiegand, Gerhard Rodenwald, Otto Walter, Heinrich Glück. A hazai tudományos életet többek közt Fehér Géza és Kós Károly képviselte.
Kós Károly építészi nagyságát jelzi, hogy a török kormányzat őt kérte fel a konstantinápolyi történelmi városmag középpontjának számító Hippodrom tér rendezési tervének a kidolgozására. A Hippodromot (At Meydam) egykor Septimius Severus császár hozta létre a római Circus Maximus mintájára. Ez a bizánci lóversenytér volt a cirkuszi pártok politikai versengéseinek színtere. A téren olyan történelmi emlékek állnak, mint a görögség perzsák feletti szalamiszi és plataiai-i győzelmeit idéző Kígyós oszlop, melyet a delphoi Apollónnak ajánlottak, vagy a III. Thotmesz alatt készült karnaki obeliszk. Az oszlopot I. Theodosius császár hozatta ide, lábazatán a bizánci kőfaragók a kocsiversenyt szemlélő császárt és udvartartását örökítették meg.
A nagyszabású terveknek és megtisztelő megbízásoknak azonban a vesztes háború véget vetett. Konstantinápolyt utoljára Oroszlán Zoltán hagyta el, aki hazatérve az Intézet anyagi javainak megmentéséért miniszteri kitüntetésben részesült. A Magyar Intézet könyvtárát a Német Régészeti Intézetbe menekítették át. A II. világháború után a Magyar Népköztársaság végleg lemondott az intézet újjászervezéséről. Akkor a magyar tudományt intézményes alapjaitól fosztotta meg az aktuálpolitika, napjainkban pedig a finanszírozási problémák, a pénzügyi megszorító intézkedések miatt, napirendre került az isztambuli Német Régészeti intézet eladásának gondolata is. Könyvtárának felszámolásával végleg megsemmisül a konstantinápolyi Magyar Intézet egykori létezésének utolsó tárgyi emléke.
Az I. világháború befejezését követő újrakezdésnek (pl. a kis-ázsiai nemzetközi kutatási programokba való bekapcsolódásnak) nem volt többé szervezett intézményi háttere, a projekt elvesztette államilag támogatott kereteit, legfeljebb egyéni kutatói meghívásokra, személyes kollegiális kapcsolatok kiépítésére volt lehetőség. Ennek a világháború után átstrukturálódott nemzetközi tudományos világnak volt elismert, ígéretes kutatója az igen fiatalon, 36 éves korában tragikus körülmények között elhunyt Szalay Ákos.
Szalay a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályának munkatársa volt, a Budapesti Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát. Az I. világháború nemcsak az intézmények, de az egyes emberek sorsát is kifordította addigi medréből. Szalay tüzértisztként kikerült a frontra, ahonnan öt katonai kitüntetéssel, súlyos sebesüléssel és betegen került haza.
Wälder Gyula, műegyetemi professzora támogatásával Rómába utazik, hogy ott antik építészeti tanulmányokat folytasson. Armin von Gerkan, a római Német Régészeti Intézet igazgatója mellett részt vesz Rómában, Tivoliban, Veiiben és Terracinában zajló feltárásokon. Gerkan segítségével tanulmányutat szervez Nápolyba, Pompeiibe, Sziciliába és Tripolisba.
1926-ban Gerkannak és a Magyar Római Akadémia igazgatójának, Gerevich Tibornak támogatásával – valószínűleg Klebersberg Kunó közbenjárására – az itáliai államtól megkapja első önálló ásatási feladatát a Palatinus dombon. Szalay feladata volt Livia császárné (Augustus felesége) az 1870-es évektől már ismert házának feltárása és többszöri átépítési periódusainak tisztázása. Az ásatás kiemelkedő eredménye azoknak a híres freskóknak a megtalálása, melyek az eléjük épített új választófalaknak köszönhetően nagyon jó állapotban maradtak az utókorra. Szalay Ákosnak a Magyar Múzeumi Arcképcsarnokban olvasható életrajzában tévesen szerepel a Palatinuson végzett ásatások között a hercegnők palotájának és az arzenálnak a megnevezése. Ez a két utóbbi feltárás már Szalay pergamoni működéséhez kapcsolódik.
A következő ásatási évad már Pergamonban érte a fiatal építésztörténészt. Pergamonban az 1914-től szünetelő német régészeti ásatások 1927-ben újra megindulnak. Az ásatás vezetője a hajdani konstantinápolyi Magyar Intézet vendégkönyvéből általunk már ismert Theodor Wiegand, aki két asszisztensével, a német Erich Boehringerrel és a magyar Szalay Ákossal kezdi el a pergamoni fellegvár feltárását. Szalayt még a feltételezett Déméter-templom ásatási ígéretével csábították át Itáliából Törökországba, amiből később a Th. Wiegand által tévesen értelmezett felirat alapján Faustina Minor temploma lett. A többszörösen hibás előzetes elképzelésekkel szemben a kérdéses helyen, a fellegvár platójának nyugati oldalán végül az Attalidák, a pergamoni királyi dinasztia arzenálját és raktárait találták meg az ásatók. Az ásatás tudományos eredménye bepillantást engedett a hellénisztikus védművek rendszerébe. Tehát egyrészt bővültek a hellénisztikus várvédelemmel kapcsolatos ismereteink, másrészt – és ez volt az igazi szenzáció – bizonyítani lehetett, hogy a római korban általánosan elterjedt, oszlopokra épített, megemelt padlózatú horreumokhoz és granariumokhoz hasonló gazdasági melléképületeket már Kr. e. 3. században építettek. Szalay Ákos a következő évadot is Anatóliában és Görögországban töltötte; a kis kutatócsoport 1928 őszén folytatta a pergamoni ún. Princessinenpalast feltárását, és megkezdte a monumentális Aszklépion ásatásának előkészítését.
Szalay Ákos munkássága azonban nem merült ki a külföldi meghívásokban (a római és pergamoni ásatások mellett részt vett a trieri császári palota feltárásában is). Az Archaeológiai Értesítő 1928-as kötetében publikálta elméleti cikkét a magyar régészeti kutatások kívánatos szervezeti átalakításáról és az ásatási technikákban általa fontosnak tartott változtatásokról. Tanulmányában nagyban épített nemzetközi tapasztalataira. Két ma is rendkívül aktuális vezérgondolatát szeretnénk itt kiemelni: „(...) nemcsak anyagi erők vannak, hanem erkölcsiek is. A nemzeteknek nagy erkölcsi erőforrása saját országuk múltjának ismerete, e mellett egyes országok kultúrfokának megítélésénél kétségkívül nagy súllyal esik latba, hogy milyen mértékben vesznek részt a készpénzre nem váltható tudományok művelésében.” A kutató külföldi tanulmányútjain gyakran szembesült azzal, hogy a külföldiek a Kárpát-medence speciális adottságai miatt innen várnak adatokat (elsősorban Európa őstörténetéről). Szalay így gyakran hallhatta, hogy a magyar régészet tartozik Európának „néhány elsőrendű fontosságú és nemzetközi körökben türelmetlenül várt tudományos felelettel.”
Tanulmányában felveti egy országos régészeti topográfia elkészítésének gondolatát (ez nemcsak retorika volt a részéről, hiszen terepbejárás során ő maga végigkutatta a dunai limes vonalát). Véleménye szerint a régészeti leletkataszternek a szükséges lelőhelyvédelem felmérése mellett fontos célja lenne, hogy tervezni lehessen a jövőre nézve is. Kétségbeesetten tiltakozott az olyan eljárás ellen, amikor valaki szakmai hiúságtól hajtva belekap egy fontos lelőhely feltárásába, majd anyagi eszközök hiánya vagy egyéb szempontok miatt abbahagyva az ásatást csupán a legfontosabb leletektől már megfosztott, megbolygatott lelőhelyet hagyja az utódoknak.
Külföldi tapasztalatai alapján Szalay nem győzte hangsúlyozni, hogy a régész nem történész, és így nem szabad a feltárás eredményét mintegy megelőlegezni, sőt nevesíteni. A régész „ne bizonyos, az írások által meghatározott emlékeket keressen”, hanem a fantazmagóriákat kerülve a már feltárt emlékeket írja le, dokumentálja pontosan. A feltárások hibáinak elkerülésére nagyon fontosnak tartja a fényképeket, sőt, ha lehetséges lenne, a filmfelvételeket. Felveti a légifelvételek készítésének és a fotómetrikus eljárás alkalmazásának gondolatát. Ennek ellenére számos mai régésszel ellentétben mégsem tartja nélkülözhetetlennek a drága műszereket. Jóllehet tud a Zeiss gyár által gyártott rendkívül érzékeny mérő- és rajzoló készülékről, és látta, hogy a heidelbergi vár felmérésénél használt műszer a falnak a függőlegestől való egy centiméteres eltérését is jelezte, véleménye szerint ezek az eszközök soha nem fogják pótolni a szakértő, analizáló és tudományosan felkészült emberi elmét. Mint jó építész, szakmájának kitűnő művelője biztos abban, hogy a régiek is rendelkeztek több-kevesebb szerkezeti tudással, átgondolták az alaprajz és a felépítmény viszonyát, és úgy építkeztek, így hát „(a)bban az esetben, ha az építkezési periódusok pontos felvétel és megfigyelés ellenére sem világosak, ez a tény bizonyítékul szolgál arra, hogy valahol hiba csúszott a munkába.” Szerinte helyes adatokra, ún. egészséges számokra csak akkor lehet számítani, ha az adott korszak léptékével számolunk. Az igazi régész érdeme nem a lelet feltalálásában és magyarázatában rejlik, mert „ezt egy kis érzékkel jóformán szakértelem nélkül mindenki megteheti, hanem az exakt, minden részletre kiterjedő ásatásban és dokumentációban.”
Szalay Ákos teóriáinak gyakorlati példája lett volna – a fűzitői és dunabogdányi castellumok felmérése után – Dunabogdány (Cirpi) táborának feltárása. A tábor keltezésének és periodizációjának a vitáját Szalay halála után Járdányi Paulovics István, majd Soproni Sándor folytatta.
1930-ban Szalay Ákos a dunabogdányi tábor feltárási munkálataival párhuzamosan készült a pergamoni ásatásokra. Pergamoni elutazása előtt, mint nekrológjában Márton Lajos leírja, még kiment Dunabogdányba, ellenőrizni, hogy munkásai az ásatási területet gondosan körbekerítették-e, nehogy valaki a szabadon hagyott mély árkokba zuhanjon. Innen indult Kenézlőre, hogy a Nemzeti Múzeumba bejelentett leletmentést még elvégezze. Itt a Tisza partfalából kiemelkedő őskori facsónakot kellett volna kiemelni, amikor a megbolygatott löszfal elindult és a fiatal régészt maga alá temette. Mire kiszabadították, Szalay Ákos már halott volt. Az az ember, aki épségben került ki a háború poklából, aki elismert statikusnak, építészmérnöknek számított, a békés Tisza parton, épp egy statikai eredetű baleset következtében vesztette életét.
A 36 éves korában elhunyt magyar tudós életművét Th. Wiegand méltatta, magyar kollégái részéről pedig Márton Lajos írt nekrológot. Ásatásai közül befejezetlen maradt Livia házának feltárása a Palatinuson, valamint a dunabogdányi castellum (az 1930-as évi július–augusztusi ásatás eredményei azonban könyvalakban megjelentek: Arch. Hung. Budapest, 1933, szerk. Márton L.–Fettich N.). Pergamoni ásatási eredményeit 1937-ben publikálta fiatal kollégája E. Boehringer, aki Th. Wiegand után a pergamoni ásatások vezetője és a Német Régészeti Intézet igazgatója lett. (Ákos von Szalay–Erich Boehringer, Die hellenistischen Arsenale. Der Garten der Königin, Berlin, 1937.)