Karsai György 1953-ban született. 1976-ban végzett az ELTÉ-n latin–görög–indológia szakon. 1976-tól 1995-ig az ELTE Indoeurópai Nyelvtudományi Tanszékén tanársegéd (1976–1982), adjunktus (1982–1987), majd docens (1987–1995); ezen idő alatt folyamatosan tanít az ELTE Latin Tanszékén és Görög Tanszékén is. 1996-ban habilitál; 1995-től a PTE Klasszika-filológiai Tanszékén tanít, 1996-tól tanszékvezetőként. Ugyanebben az évben egyetemi tanári kinevezést kap 1995 óta a Central European University (Budapest) meghívott tanára; 1996 óta a Színház- es Filmművészeti Egyetemen is tanít, 2003-ban kinevezett egyetemi tanár. Meghívott előadóként tanított Franciaországban (Párizs, Strasbourg, Caen), Angliában (Bristol) és Svájcban (Fribourg); jelenleg a Lille-i Egyetem meghívásának eleget téve tanít. Kutatási területe az antik (görög) színház és a görög eposz. Publikációi magyar, francia és angol szakfolyóiratokban jelennek meg. Rendszeresen ír kritikákat hazai és külföldi színházi előadásokról.

Kárpáti András 1959-ben született Budapesten. 1984–86-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi és Bölcsészettudományi Karának matematika, latin és ógörög szakán. Kandidátusi disszertációját a görög zeneelméletről 1989-ben védte meg. 1985 és 1988 között az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos ösztöndíjasa, 1989 és 1992 között óraadó volt a Református Teológiai Akadémián. 1993-tól a Pécsi Tudományegyetem docense, ahol megalapította a Klasszika-filológiai Tanszéket és pécsi latin szakot. 2002-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem DLA-kurzusán tartott órákat. Informatikusként is működik.

Ókor: Hogyan kezdődött a pécsi Klasszika-filológiai Tanszék története?

Karsai György: A történet kezdete az alapítás mítosza. Ha az alapításról szólunk, akkor Kerényi Károllyal kell kezdenünk, hiszen ez a tanszék valójában 1938 óta létezik. Kerényi Károly, amikor Budapestről elüldözték, Pécsett talált menedéket az egyetemen, ahol lehetősége nyílott egy klasszika-filológiai tanszék létrehozására. Két éven keresztül Pécsett valódi tudományos műhelyként működött a Kerényi-tanszék, egészen kitűnő könyvtárral. Aztán a háború előrehaladtával az egyetem, illetve a bölcsészkar előbb Szegedre, majd tovább, Kolozsvárra költözött, és vele együtt a Kerényi-tanszék, elsősorban is a könyvtára. A háború után sem Kerényi, sem a tanszék könyvanyaga nem tért vissza Pécsre. Amikor a nyolcvanas évek második felében Pécsett fölmerült a bölcsészkar újjászervezésének az ötlete – tehát nem egyszerűen a tanszékről volt szó, hanem kar-szervezésről –, akkor a felkért dékán, Horányi Özséb fölvetette, hogy bölcsészkar nem létezhet klasszika-filológia nélkül (ez természetesen így is van: kortól és rendszertől független, jogos igény, hogy egy bölcsészkaron lennie kell ókortudományi tanszéknek). Ekkor jutott el Horányi Özséb Kárpáti Andráshoz, aki elvállalta ezt a valóban héróikus feladatot, és a teljesen lehetetlen kezdetekből gyakorlatilag egy személyben létrehozta a pécsi latin-, majd klasszika-filológia oktatást.

Kárpáti András: Mindez 1993-ban történt, s az egész úgy indult, hogy felhívott Ritoók Zsigmond, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem ahhoz, hogy ott, ahol még nincsen latin tanszék, sőt semmiféle latinoktatás, ennek elindításában illetve kitalálásában szerepet vállaljak. Egy ilyen feladatot nem lehetett nem vállalni. Aztán amikor megjelentem Pécsett az első beszélgetésen, és Horányi Özséb megbízott a munkával, megkérdeztem tőle: És hogyan kell ezt csinálni? Amire azt válaszolta, hogy ő ezt nem tudja. Nyüzsögni kell. – A nyüzsgést az olasz tanszéken egy asztal mellé helyezett székről kezdtem. A nyüzsgés azt jelentette, hogy sok emberrel kellett beszélgetni, ott helyben ismertté tenni az ötletet; ezen kívül pedig sok papírmunkát, azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnénk mi ott csinálni. Szakindítási engedélyt kellett szerezni, ezt el kellett fogadtatni a kari tanáccsal, majd a szenátussal, míg végül szépen-lassan eljutottunk odáig, hogy 1996-ban hivatalosan is létrejött a tanszék. Az első időszakban az volt az izgalmas (én mindig is nagyon féltem, hogy ebből nagy baj ne legyen), hogy voltak olyan hallgatóink, akik úgy jöttek hozzánk latin szakra, hogy még nem lehettek biztosak abban, hogy diplomát is fognak kapni, hiszen hamarabb kezdték el a tanulmányaikat, mint hogy az engedélyt megkaptuk. De szerencsésen ezen is túlléptünk.
Félek az olyan hangzatos szavaktól, amelyek mindenféle ideológiát próbálnak visszavetíteni a korábban történt dolgokba, például: „volt egy víziónk arról, hogy…” Persze, volt egy víziónk arról, hogy hogyan lehetne ezt a diszciplinát jól tanítani, minél jobban tanítani. Először az volt az ötletünk, hogy a klasszika-filológia tanszékhez ne csak latin szak, hanem klasszika-filológia szak társuljon, mert a latint és a görögöt egymás nélkül nem érdemes igazán tanítani. De olyan tanácsokat kaptunk, hogy ha mi klasszika-filológia szakot akarunk létrehozni, az sok-sok évvel hosszabbítja meg a folyamatot, mert ilyen Magyarországon még nem létezik, és nem szakindítási engedélyt kell szerezni, hanem szakalapítási engedélyt, az pedig majdhogynem lehetetlen. Nehéz pontosan elmondani, de mindnyájunknak nagyon fontos volt, hogy olyan dolgot csináljunk, aminek van értelme, aminek a segítségével az embereknek át tudunk adni valamit ebből a dologból.

Karsai György: Ugyancsak András érdeme az, hogy megnyert olyan tanárszemélyiségeket, akik a magyarországi klasszika-filológia élvonalát képviselik. Először is Horváth Juditot a görögoktatásra – ez olyan lépés volt, amely mind a mai napig meghatározó jelentőségű a pécsi klasszika-filológia történetében –, majd hozzá kapcsolódóan, jóval később ugyan, de jött Nagy Árpád Miklós; időközben (1994-ben) én is csatlakoztam a csapathoz... Amikor engem meghívtak, hogy vegyek részt én is a tanításban, rögtön igent mondtam, különös tekintettel a személyi összetételre – sokat jelentett számomra az, hogy ennyire kiváló emberek dolgoznak együtt Pécsett, olyan programmal, amely nagyon ígéretesnek látszott. Leültünk, egyeztettük a nézeteinket a klasszika-filológia mint tudományág jelenének és jövőjének lehetőségeiről, és mivel ezek nagyrészt egyeztek, ezen az alapon már el lehetett kezdeni együtt dolgozni. Ekkor még az ELTÉ-n tanítottam, majd 1995-ben, amikor engem eltávolítottak az ELTÉ-ről, felhívott Horányi Özséb, és fölajánlotta, hogy legyek teljes állású oktatója a pécsi bölcsészkarnak. Én ezt köszönettel elfogadtam, és mind a mai napig hálával tartozom azért, hogy egy napig sem hagyott engem bizonytalanságban a jövőmmel kapcsolatban. Úgyhogy én ettől kezdve – mind a mai napig – hivatalosan is és érzelmileg is első helyen Pécshez tartozom. Itt minden várakozásomat felülmúlóan jó légkörre, elszántan a tudományért tenni akaró kollégákra és diákságra találtam, így igazán nem volt nehéz beilleszkedni.

Ókor: Hogyan sikerült megteremteni az oktatás technikai feltételeit, gondolunk itt elsősorban a teljes egészében hiányzó könyvtár létrehozására?

Karsai György: Valóban, amikor Kárpáti András hozzáfogott a szervezéshez, egyszerűen nem volt a tanszéken könyv. Õ maga, a hátizsákjában vitte le az első szótárakat és szövegkiadásokat, és enkezűleg másolta a diákok számára a szövegeket. Azután ő teremtette meg az alapokat is: az egyetemi felső vezetéssel tárgyalva, apróbb támogatásokat szerezve, a legkülönbözőbb forrásokat bevetve szerzett könyveket. Később szerencsés módon nekem is sikerült gyarapítanom a tanszéki könyvállományt. Akkoriban már rendszeresen tettem eleget francia egyetemek meghívásának, és tanítottam Párizsban. Az idők folyamán azután úgy alakult, hogy egyik fő könyvtár-gyarapítási forrásunk az Ecole normale supérieure lett, ahol lehetőségem nyílt több alkalommal is tanítani. A méltán világhírű könyvtár könyvtárosát, Pierre Petitmengin urat annyira meghatotta a pécsi tanszék születésének és küzdelmének története, hogy éveken keresztül hozzájárult, hogy rendszeres időközönként lemenjek az ENS pincéjébe, és az ott található könyvanyagból – amely nem a fő polcokon volt elhelyezve, hanem ha nem is kiselejtezve, de duplum- vagy triplumpéldányokban létezett –, rendszeresen válogassak. Először volt egy hatszáz kötetes válogatásom: nem voltam nagyon szemérmes, ezt meg kell mondanom, egyetlen alkalommal sem, a cél kezdettől fogva az volt, hogy teljes görög és latin auktoranyagot gyűjtsünk össze. Ez olyan alapfeltétel, amely nélkül nem lehet klasszika-filológia oktatást elképzelni. Ez nagyjából két évig tartott, a pontos számot nem tudom, de kb. 2500–3000 kötetet sikerült így Franciaországból közvetlenül behozni Magyarországra. Ebben mindenki segített: a francia oldalról megvolt az adakozási készség, még azt is megtették, hogy ládákba csomagolták nekem a könyveket, az udvaron várta az elszállítást ez az anyag, a magyar nagykövetség teherautót küldött érte, a ládákat a diplomáciai futár hozta el Budapestre, itt lerakták, és aztán innen a tanszék dolgozói, amikor mentek Pécsre, autóval adagonként vitték le a tanszékre. Aztán amikor már ebből az anyagból egy komolyabb tanszéki könyvtár kezdett kialakulni, akkor fordulhattunk a Soros Alapítványhoz, amely nagyon jelentős összeggel támogatta a könyvtárat. Ezután még voltak néhányszáz kötetes ajándékozások, a Les Belles Lettres párizsi kiadójától például egy teljes Budé-sorozatot kaptunk, de kaptunk könyvcsomagokat Jean Pierre Vernant-tól, Jacqueline de Romilly-től, Bernard Deforge-tól André Laks-tól és Sally Humphries-tól is. Külön nagyon hálásak voltunk és vagyunk Ritoók tanár úrnak, aki nemcsak szakkönyveket és teljes Antik Tanulmányok- és Acta Antiqua-sorozatokat ajándékozott nekünk, de megtette azt is, hogy a neki a Pauly-Wissowa kiadója által felajánlott kedvezményt átadta nekünk, így féláron juthattunk alapművekhez. 2000 óta pedig olyan támogatója is van a tanszéknek, pontosabban: kifejezetten a könyvtárnak, amely reményeink szerint hosszú távon is biztosítja a folyamatos fejlesztést. A Pécsi Hőerőmű vezérigazgatójával, Somogyi László úrral és igazgatójával, Halmosi Gábor úrral a Pécsett megrendezésre került IV. Ókortudományi Konferencia szervezése kapcsán kerültem kapcsolatba. Akkor a Pécsi Hőerőmű önzetlen támogatásának köszönhetően sikerült Pécsre hozni és a Konferencia résztvevői előtt bemutatni a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – azóta világhíressé vált – Alkésztisz-előadását, Bocsárdi László rendezésében. A baráti kapcsolat a Hőerőmű vezetőivel, egymás munkájának kölcsönös tisztelete, nem utolsó sorban pedig Somogyi László és Halmos Gábor urak kultúra – azon belül is a tanszékünk által képviselt ókori kultúrák – iránti elkötelezettsége oda vezetett, hogy tanszékünk a könyvtár fejlesztésére, illetve működtetésére a Hőerőműtől évenként jelentős öszszegű támogatást kap, amely összeget az egyetem általános támogatásaitól szigorúan elkülönített keretek között kezeljük.

Ókor: A könyvtár létrehozásának volt egy különösen szép fejezete, amely összefüggött az alapítás mítoszával, nevezetesen a Kerényi-könyvtár Pécsre kerülése.

Karsai György: Ez valóban teljesen külön fejezet, mert jelentőségében messze felülmúlja még az említetteket is, vagy legalábbis egészen más dimenziót nyitott meg a tanszék könyvtár-állományában. Kerényi Károly özvegyét, illetve lányát, Kerényi Kornéliát előbb Szilágyi János György, majd Nagy Árpád Miklós kereste meg azzal, hogy Kerényi egykori tanszéke Pécsett újjászületőben van. Ez akkora boldogsággal, örömmel töltötte el a családot, hogy hamarosan folyamatos kapcsolat épült ki közöttünk. Kerényi Kornélia több alkalommal is eljött hozzánk Pécsre, mint tudományos kutató előadást is tartott a pécsi egyetemen, megnézte a tanszéket, megnézte, hogy milyen munka folyik ott, és így lassanként eljutottunk odáig, hogy megérlelődött benne a döntés: a Kerényi-hagyaték könyvtár-részének legméltóbb helye a pécsi Klasszika-filológiai Tanszéken lenne. Mi ezt természetesen nagy megtiszteltetésnek, nem utolsó sorban pedig munkánk elismerésének is tekintettük és örömmel elfogadtuk. Ekkor elkezdődött egy hosszú és nagyon kalandos történet – amelyben Szilágyi János György és Nagy Árpád Miklós oroszlánrészt vállalt –, s amely történet során a különböző minisztériumok, az egyetem és a könyvtár vezetése és a mindenféle nemzetközi társaságok közreműködésével – részint ajándékozás, részint vásárlás révén – végül is sikerült a teljes Kerényi-könyvtárat Pécsre szállítani, a kéziratos és levelezési részt kivéve, amely egy német irodalmi levéltárba került. Kerényi Kornélia közbenjárására a svájci Ókortudományi Társaság jóvoltából további két professzori hagyatékból, illetve svájci egyetemekről, kiadóktól még mintegy 3000 kötetnyi könyv és folyóirat érkezett a Kerényi-hagyatékkal együtt. A munka során a pécsi Klasszika-filológiai Tanszék egyik fiatal munkatársa, Bélyácz Katalin több hónapot töltött a Kerényi-villában a Kerényi-könyvtár katalogizálásával, majd a szállítás megszervezésében és lebonyolításában is aktívan részt vett. A történet végére még mindig nem került pont, mert a könyvek elhelyezése és a katalogizálás még most is folyamatban van. Körülbelül 7000 kötetről van szó, tehát nagyon nagy mennyiségről, amelyben a kézikönyvek és az auktorok mellett megtalálhatók természetesen maguk a Kerényi-művek, azután a vallástörténet és eszmetörténet, valamint folyóiratok, a Kerényi-gyűjteménynek a különlenyomat-része, amelyben hallatlanul izgalmas, értékes részek vannak.

Ókor: A megállapodásnak feltétele volt, hogy a könyvtár állományát külön kell kezelni minden más intézményi könyvtárétól?

Karsai György: Igen, külön érdekesség volt, hogy a Kerényi-könyvtár Pécsre kerülésének nagyon szigorú, írásban rögzített feltételei vannak, így alapfeltétel, hogy a könyvtár ókortudományi része, a 7000-ből mintegy 1500 kötet a Klasszika-filológiai Tanszéken kell hogy legyen. A Kerényi-család rendelkezése értelmében a Kerényi-hagyaték az elhelyezést tekintve nem olvadhat be az egyetemi könyvtár állományába. A könyvtár kihelyezett állományként a tanszéken működik: a központi nyilvántartásban szerepelnek a Kerényi-könyvtár könyvei, de ezek megtekintése, olvasása, használata csak a Klasszika-filológiai Tanszéken lehetséges.

Ókor: Térjünk vissza a tanszék oktatási koncepciójának kérdésére! Mi a sajátossága a pécsi klasszika-filológiának? Mi az, amiben ez a program mást képes nyújtani? 

Karsai György: Kezdettől fogva egyetértettünk abban Horváth Judittal és Kárpáti Andrással, hogy Pécsett meg kell valósítanunk azt, ami Magyarországon a háború előtti időszak óta nem létezett: létre kell hozni egy valódi klasszika-filológiai tanszéket, ahol a latin és a görög azonos értékben, egymás mellett, egymásra épülve, egymást kiegészítve, de egymást nem elnyomva létezik. Ez volt az alapkoncepció; aztán az élet ezt sajnos több területen felülírta, de ez – nem mentségként mondom – nem a koncepción és nem az oktatói gárdán, hanem egyszerűen a diákság nemlétén múlott. Baranya megyében például két évvel ezelőtt nem volt egyetlen, latinból érettségiző osztály sem, márpedig ha nincs középiskolából jövő diákanyag, akkor nem lehet egyetemi képzést sem elképzelni. Úgyhogy az idők folyamán kénytelen-kelletlen a görög jelentősen veszített az eredetileg elképzelt szerepéből, jelentőségéből – ami nem azt jelenti, hogy egy kedvezőbb pillanatban ne akarnánk ugyanazt ugyanolyan módon, ahogyan elindult és ahogyan az első évfolyamok el is végezték a szakot, újra megvalósítani. A kezdeti koncepcióban persze benne volt a kényszer is, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem lehet egy ekkora egyetemen teljes spektrumú latin tanszéket és mellette teljes spektrumú görög tanszéket fönntartani: de mi ebből az adottságból megpróbáltunk erényt kovácsolni, és fölépíteni egy igazi klasszika-filológia tanszéket. Azt hiszem, hogy ez hosszú éveken át sikerült is, legalábbis az eredményeink azokkal az évfolyamokkal, ahol ezt meg lehetett csinálni, ezt mutatják.
Természetesen az említetten kívül van még más specifikuma is a pécsi tanszéknek. Az egyik ilyen speciális terület az antik művészettörténet hangsúlyos jelenléte a tanszéki oktatásban. Ehhez sikerült megnyernünk Nagy Árpád Miklóst, aki a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének a vezetője – ő és Horváth Judit évek óta működtetnek közös szemináriumokat, amelyek középpontjában szöveg és kép összekapcsolása áll. Speciális terület, amelyet szintén nem oktatnak sehol másutt az országban, az antik zenetörténet: Kárpáti András a görög zenének Magyarországon ma – Ritoók tanár úr mellett – a leghivatottabb értője, és mindig nagy érdeklődést kiváltó szemináriumokat tart a témából. A harmadik terület, amely az egyetemi klasszika-filológia oktatásban ugyancsak hangsúlyos, az, amit én tanítok, a homéroszi eposzok, illetve az antik (görög és római) színháztörténet, vagyis a görög és római drámákkal és a színházzal kapcsolatos előadások és szemináriumok. Azt gondolom, hogy ez az a három terület, ahol mi egyszerűen mást csinálunk, más hangsúlyokat helyezünk el az oktatásban a klasszika-filológia területein, mint az egyéb tanszékek Magyarországon.

Ókor: Mennyiben változtat a tanszék helyzetén a bolognai folyamat?

Kárpáti András: Talán úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy ha valaki körülnéz ezen a – a bolognai folyamat miatt lehet ilyen szót használni – kínálati piacon, hogy mit tudnak nyújtani az egyetemek, akkor jó, ha pontosan látja, mi az, amiben Pécs valami mást képes nyújtani. Hogy világos legyen, egy pécsi latin szakos hallgató kicsit másfajta képzést fog kapni, mint egy Szegeden vagy Debrecenben tanuló. Ez nem értékítélet, hogy ez valamivel több, mint a másik, hanem egyszerűen: valamiben más. Sajnos ez a két tendencia nagyon nehezen illeszkedik egymáshoz, mert a bolognai folyamat miatt egyrészt egységesíteni kellene – hiszen az egész arról szól, hogy átjárható legyen az egyetemi képzés, nemcsak Magyarországon, hanem Európában is. Ugyanakkor nekünk ebben a kis országban akkor lenne értelme egy, a dél-dunántúli régióban lévő latin tanszék fenntartásának, ha az valamennyire képes megkülönböztetni magát a budapesti latin tanszéktől. Mert teljesen ugyanazzal a profillal – félek kimondani, de ez a véleményem – egyszerűen sok egy ekkora országnak öt latin- illetve klasszika-filológiai tanszék.

Karsai György: Nekem is az a meggyőződésem, hogy a speciális kínálat lehet a túlélés záloga. Úgy gondolom, hogy mi ezekkel a specifikumokkal vagyunk képesek az európai folyamatokhoz való csatlakozás során továbbra is létezni, sőt magas színvonalon dolgozni. Az, amit mi csináltunk és amit mi csinálni tudunk, egy lehetséges útja annak, amit a klasszika-filológia jelen és jövőbeni szerepéről el tudunk képzelni. Biztosan van más lehetőség is, vannak más kutatási területek, amelyeket ki lehet választani és előtérbe állítani. De amitől én félek a bolognai folyamat kapcsán, az éppen az uniformizálás, amikor valamilyen központi akarat megpróbálja ráerőltetni valamennyi működő tanszékre azt az uniformist, amelyet egy-két ember elképzel például azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell kinéznie egy középiskolai tanárnak vagy egy klasszikus-filológusnak. Természetesen az alapokat mindenütt ugyanúgy meg kell teremteni; a nagy kérdés azonban az, hogy hol húzzuk meg ezek határait. Véleményem szerint az alapot ezen a területen a legszigorúbb nyelvi követelmények felállítása jelenti, tehát azt, hogy Szegeden, Debrecenben, Pécsett, Piliscsabán és az ELTÉ-n ugyanúgy kell tudnia egy diáknak Vergiliust fordítania, ebben nem lehet különbség. Hogy azután milyen területen akar valaki elmélyülni a klasszika-filológia végtelenül gazdag világában, azt hagyjuk meg neki. Egyetértek abban, hogy erre kellene az ország különböző tanszékeinek speciális programokat kidolgoznia. Ha ehelyett mindenütt ugyanazt az anyagot kell kötelező mennyiségben tanítani, az biztos, hogy nagyon hasznos lesz annak a diáknak vagy annak a kutatócsoportnak, amely éppen ezzel akar foglalkozni és ennek szenteli az életét, de ha ennek következtében egy létező kutatóműhelyt, mint amilyen például a miénk, arra kényszerítenek, hogy olyasmit tanítsunk, amiben nem vagyunk kiválóak, vagy amihez rossz esetben egyszerűen nincs is emberünk, az mindenképp káros. Természetesen mindannyian képesek lennénk dolgozni egy másik részterületen is, de nyilván alacsonyabb színvonalon, mint ha azon a területen dolgoznánk, ahol meggyőződésünk szerint mi vagyunk a legjobbak. Azt hiszem, hogy a tanulmányi szabadság akkor érvényesülne a diákok oldaláról igazán, ha a különböző tanszékek által fölkínált menük között válogathatnának, és eldönthetné egy diák, hogy az alapozó évek után, ha például az antik művészettörténet iránt érdeklődik, akkor Pécsett fog tanulni, ha pedig a császárkori latinsággal akar inkább foglalkozni, akkor az arra szakosodott tanszék anyagát fogja követni, és ott fogja a tanulmányait folytatni. Ezt a reform alfájának és ómegájának tartom. Ha nem így történik, akkor záros határidőn belül tanszékek megszűnésével – és még csak nem is kényszermegszűnésével, hanem egyszerűen a színvonal tarthatatlansága miatt bekövetkező megszűnésével – kell számolnunk. 

Kárpáti András: Ha úgy képzeljük el a bolognai folyamat eredményeként létrejött struktúrát, mint egy piramis, akkor ennek legalját a nyelvi szint kell hogy jelentse. Az erre vonatkozó követelményeknek valóban nagyon egységesnek kell lenniük, de ahogy feljebb megyünk, ott erre már nincs szükség. Persze aki doktori vagy Master fokozatot szerez, amikor már jól tud latinul, nyilván nagyjából ugyanazokat az auctorokat fogja tudni olvasni… igazából a piramis közepe, amely még a BA-ba is belefér, adja azt az egyéni színezetet, amelyre lehetne építeni, amely az adott egyetem egyedi képzési módját jelenti. Így az általános bölcsészképzőn belül – melynek egy részét alkotja csak a nyelvoktatás, és számos más lehetőség rejlik benne – lehetne kialakítani ezeket a speciális szakokat, amelyeknek ugyanaz lenne az alapja, csak egy kicsit más szinten.

Ókor: A jövőre vonatkozóan milyen új utakat látnak az oktatásban a klasszika-filológia területén?

Kárpáti András: Az egyik lehetséges irány az – ha a saját példánknál maradunk –, hogy a meglévő, jól és természetes módon kapcsolódó dolgokat felerősítjük; a másik, hogy a bennünk meglévő egyéb adottságokat jobban kihasználjuk, és olyan formát találjunk, amelynek segítségével ezeket közvetíteni tudjuk. Hiába tudom például, hogy én jól értek az informatikához, ha ezt a tudást a hagyományos keretek között nem vagyok képes kamatoztatni. Túl kell lépnünk azon a szinten, hogy igyekszünk nagyon jó órákat tartani, és bízunk benne, hogy az órán majd valami történik. Az derült ki az elmúlt években, hogy ez nem elég: formát kell adni ezeknek a dolgoknak.
Lehetne próbálkozni például a színházzal. Pécsett van egy izgalmas helyi színházi kultúra. Az egyetemen pedig van egy olyan műhely, amely az antik színházzal foglalkozik – ebből ki lehetne hozni valamit, ami érdekli az embereket, és ami a diákoknak is, meg az ott lakó embereknek is adhat valami többletet. Ezeket az irányokat kellene megpróbálni felerősíteni: múzeum, színház, informatika.
Ami az utóbbi területet illeti, úgy tűnik, hogy ma a publikáció szerkezete elképesztő mértékben változik az internet révén – itt óriási lehetőségek vannak, amelyeket meg lehetne próbálni kihasználni. Olyan képességeket kell megpróbálni kialakítani a diákokban, hogy ne csak a vázákhoz meg a szövegekhez értsenek, hanem tudjanak mondjuk kommunikálni egy informatikussal, legyen fogalmuk róla, hogy egy honlapot hogyan kell megcsinálni, mi az az adatbázis, hogyan lehet szöveges adatbázisban megtalálni – ráadásul görögül kódolt – szövegeket. Legyenek képesek arra, hogy amikor találkoznak a nagyon sok külföldi projekt egyikével, egy speciális honlappal, akkor azt megértsék, legyenek ötleteik, hogyan tudnak kapcsolódni hozzá – és egyáltalán, merjenek bekapcsolódni valamibe. Amíg nincsenek ilyen képességei egy diáknak, gyakran úgy érzi, ehhez nekem semmi közöm sincs. Néhány jól kitalált kurzus segítségével azonban talán szélesíteni lehet a látókörét – ez nem ördöngösség, nem kell programozó matematikusnak lenni ahhoz, hogy valakinek legyenek kapcsolódási pontjai az internetes publikációs kultúrához.

Ókor: Korábban szóba került, hogy a szakra jelentkezők száma sem mindig megfelelő. Milyen megoldást lehet találni erre a problémára? 

Karsai György: Már évek óta próbálkozunk azzal, hogy megfelelő létszámot tudjunk tartani. Ez világjelenség, mindenütt csökkenőben van a diáklétszám a klasszika-filológia szakokon. A probléma megoldásának fontos részeként elértük azt néhány évvel ezelőtt, hogy a bölcsészkari nemszakos latinoktatás, amely korábban a nyelvi lektorátushoz tartozott, átkerüljön a Klasszika-filológiai Tanszék felügyelete alá.
Amikor az említett jelenséggel szembekerültünk, akkor az országban elsőként elhatároztuk, hogy az egyetemi autonómia kereteit kihasználva oly módon hirdetjük meg a szakra való jelentkezést, hogy nem tesszük feltétellé a latin érettségit, hanem azt mondtuk, hogy hozzánk lehet jönni egy írásbeli és szóbeli felvételi után, amely azonban nem a latin nyelvtudást méri, hanem az általános intelligenciát, a szak iránti elkötelezettség indoklását, a nyitott szellemiséget és a munkakedvet. Persze mindenkivel, aki jelentkezett hozzánk, jó előre tisztáztuk, hogy azt vállalja ezzel, hogy a tanulmányai megkezdése utáni első félévet heti minimum 25–30 órában a latin nyelv tanulásával fogja tölteni – meggyőződésem, hogy ez a modern nyelveknél is így van: a nyelvi alapokat csak és kizárólag intenzíven lehet elsajátítani. Ami utána következik: az értelmezések, a gondolkodás, a megszerzett eszközzel, vagyis a nyelvvel való bánás, az már a „finommunka”, azon lehet utána dolgozni éveken keresztül, a szemináriumokon és előadásokon, a kutatási terület megválasztása után. De magának a nyelvnek a megtanulása szigorúan technikai feladat, arra mindenkinek el kell szánnia magát.

Kárpáti András: Ez valóban így van, úgy látjuk, hogy nem a szakon folytatott tanulmányok kezdetekor meglévő nyelvtudás a lényeges. Volt olyan tanítványunk, aki nagyon jól tudott, amikor jött, és volt olyan, aki nagyon keveset tudott, de amikor elvégezte a szakot, nagyon jól tudott – és volt olyan tanítványunk, aki közepesen tudott, amikor elkezdte a szakot és közepesen tudott akkor is, amikor elvégezte. Akik latin szakra mennek, azoknak jó része ma már csak ott tanul meg latinul. Az volt a tapasztalatunk, hogy még azok közül, akik gimnáziumban tanulták a nyelvet négy évig és érettségiztek belőle, sem tudta mindenki a nyelvet jól…
A jelenlegi közgondolkodást feltételezve teljesen reménytelen megpróbálni bizonyítani azt, hogy ennek van értelme. Nehéz megmondani, hogy mi az értelme, hogy valaki ma latinul tanuljon. Hogy magyarázzam meg ezt éppen én, aki félig szintén pályaelhagyó vagyok egzisztenciális okokból? De azok az egyetemi oktatók is, akik nem pályaelhagyók, arra vannak kényszerítve, hogy több egyetemen szaladgáljanak. Nehéz. De ha folyamatosan ezzel küzdünk, akkor szerintem csapdába lépünk. Én általában azt szoktam mondani, hogy azoknak a dolgoknak van értelme, amelyeknek nincs értelme…
Persze van egy alapvető cél, és abból sosem szeretnénk mákszemnyit sem engedni: a legfontosabb az, hogy minél jobb latintanárok végezzenek nálunk, olyanok, akik szuverén módon tudják ezt a nyelvet és irodalmat oktatni a különböző középiskolákban. Ez a fő cél. De azon kívül, hogy igyekszünk őket jól megtanítani latinul és görögül is, próbálunk valamiféle szemléletet is átadni. Hadd mondjam úgy: ha nálunk végeztek, és közük lett egy életre az antikvitáshoz, akkor már valamit elértünk. Tehát nemcsak egy diplomát szereznek, hanem valamiféle szemléletet is... ez persze óriási közhely, de tényleg így van.

Az interjút készítette Böröczki Tamás,
Mészáros Balázs és Vámos Péter