Echo (2004, 4. szám) 
Nagy Árpád Miklós

Rebus novis studere?
Ellenvélemény az olympiai Zeus-templom bejárati oromcsoportjának új értelmezéséről

Az Ókor legutóbbi számában Patay-Horváth András (P-H. A.) közreadta nemrégiben megvédett doktori dolgozatának fő tételét. Eszerint rosszul tudjuk, mit ábrázol a kora-klasszikus görög szobrászat talán legnagyszerűbb fennmaradt emléke, az olympiai Zeus-templom főbejáratát díszítő oromcsoport: nem Pelops és Oinomaos küzdelmét, az olympiai játékok egyik alapító mítoszát, hanem Achilleus és Agamemnón kibékülését (Ilias, XIX. ének). A félreértés fő oka egy ókori író, Pausanias, aki mintegy ezernyolcszáz évvel ezelőtt elfogadta a helybeli idegenvezetők lokálpatrióta értelmezését, a tudományos közvélemény pedig, egészen P-H. Andrásig kritikátlanul követte őt. Emellett, mintegy mellékesen, tanúi vagyunk egy évszázados probléma megoldásának is. A szerző szerint a töredékek lelőhelye alapján egyértelműen eldönthető a szoborcsoport főszereplőinek helye a kompozícióban; a rekonstrukció módszere és eredménye megintcsak szemben áll a mai tudományos közfelfogással.
Az olympiai templom szobordíszei olyan fontosságú emlékei a görög művészetnek, mint a tragédiák az 5. századi irodalomnak; méltán nevezik őket kőbe vésett Aischylos-drámának. De ennél többről van szó. A Zeus-templom a perzsák ellen győztes Hellas alkotása: akkortájt kezdtek hozzá felépítéséhez, amikor Athénban bemutatták a sorsfordító perzsa háborúk legszebb emlékművét (Aischylos: Perzsák, Kr. e. 472); elkészültét pedig a tanagrai ütközet (Kr. e. 457) jelzi, ahol a csatatér mindkét oldalán görögök álltak, előrevetítve történelmük következő korszakát, a hellén összefogás nagy ábrándját szétfoszlató peloponnésosi háborút. Az oromcsoport tehát a görög művészet egyik legfontosabb alkotása a görögök történetének egyik legfontosabb: hatásában legtermékenyebb korszakából.
Ha egy ilyen súlyú kérdésben valaki szembe mer szállni egy közel kétezer éve egyértelműen vallott nézettel, és érvelése igyekszik belül maradni a tudomány sáncain, nem maradhat reflexió nélkül. Hiszen az egyik lehetőség az, hogy forradalmi felfedezés tanúi vagyunk – a következőkben a másik mellett érvelek.

A főbejáratot díszítő oromcsoport hagyományos értelmezését P-H. A. a következő öt érv alapján gondolja megcáfolhatónak:

1. Pelops itt fegyverben van, holott minden más képén mezítelen vagy köpenyes.
2. Ez az ábrázolásmód ellentmond „a történet logikájának.”*
3. Oinomaos köpenyes, holott minden más képén fegyverben van vagy mezítelen.
4. Az olympiai négyesfogatok elé csődöröket fogtak; a hagyomány szerint viszont Oinomaos kocsiját két kanca húzta.
5. A döntő érv: a K jelű szobor rövid haja csak alacsony sorsú nőalakokra jellemző – nem ábrázolhatja tehát Hippodameiát, az élisi királylányt.
Ehhez járul, hatodik érvként:
6. A szerző szerint biztosan rekonstruálható oromcsoport jobban értelmezhető egy másik történet alapján.

Az öt érv közül a 2. logikai, a 4. a mítikus hagyomány sajátosságaira vonatkozik, a többi három pedig ikonográfiai természetű. Cáfoló erejük súlyának mérlegelését a másodikból kiindulva érdemes kezdeni.
Ha Pelops helyébe képzelem magam, biztosan engem is akadályozna a nehéz felszerelés. Csakhogy Pelops hérós – az istenek és az emberek szférája közt létező, mindkettő tulajdonságaiból részesülő hős. Közönséges halandóval nem történik meg olyasmi, hogy apja földarabolja, és föltálalja az isteneknek, hogy Poseidón kiválasztottja legyen, akitől szárnyas lovakat kap ajándékba. A mítoszok logikája pedig különbözik az emberi történetekétől, a hérósok tetteit nem az emberi ésszerűség vezérli. Alapvetően félrevezető tehát a mítosz-ábrázolások rekonstrukcióját a köznapi logikához mérve elvégezni. (Az Iliast háború krónikájaként elemző katonai szakértők mindig kiemelik: elég lett volna, ha a trójaiak bezárkóznak a falak mögé – a görögöknek nem voltak ostromgépeik). A két gondolkodásmód közti különbség iskolapéldája két tragédia-részlet. Az olympiai oromcsoportok elkészültének idején (Kr. e. 458) bemutatott Aischylos-trilógiában Élektra egyebek közt lábnyomuk azonos méretéről ismeri föl testvérét, Orestést (Áldozatvivők, 166–215, főleg 205–210). A mítosz nyelvén tehát ez alkalmas kifejezési módja volt két ember szoros kapcsolatának. Egyébként persze a régi görögök is tudták, hogy báty és húg lába különböző nagyságú szokott lenni, amint a jelenet néhány évtizeddel későbbi (Kr. e. 413), keserű parafrázisa bizonyítja:

„Menj, lépj nyomába, s illeszd rá a talpadat,
a két nyom hátha egybeillik, gyermekem.”
– tanácsolják Élektrának, aki így válaszol:
„Ilyen köves földön hogy volna látható
a láb nyoma? De hogyha tán az lenne is,
fivérnek és nővérnek éppen nem lehet
egyforma lábuk; mert a férfié nagyobb.”
(Euripidés, Élektra 532–537).

De megintcsak ennél többről van szó. A görög művészet nem dokumentatív természetű: nem azt meséli el, hogyan is történt valójában, s végképp nem olyan esetekben, amelyek valójában meg sem történtek (a ‘valójában’ értelmezése most ne kéressék számon e sorokon). Ha mítikus eseményeket ábrázol, akkor azt nem krónikás, hanem költő módján teszi. Minden alkalommal, legalábbis ameddig csak tárgyával eleven viszonyban volt, újrateremtette a történetet, a mítosznak önálló, korábban-nem-volt változatát alkotva meg. S itt érdemes kitérni a 4. érvre. A mítikus hagyomány valóban ismeri (olykor név szerint is) Oinomaos két kancáját; ez azonban egyáltalán nem kötelezte mindazokat a költőket és művészeket, akik csak meg akarták eleveníteni a történetet. A fenti kocsiverseny legkorábbi ábrázolását (575-560 k.) például éppen Pausanias művéből ismerjük, a P-H. A. cikkében is említett Kypselos-láda leírásánál: „Mindketten két paripát hajtanak, Pelopsz lovainak pedig még szárnyuk is van.”1 Pelops kocsijának következő ismert ábrázolásán, egy Kr. e. 500 körüli athéni vázán viszont négy szárnyas lovat látunk. A 4. században főleg apuliai vázfestők tartották megörökítésre érdemesnek a fogatversenyt: volt, aki két lóval, mások néggyel. Diodóros (Kr. e. 1. sz.) részletesen elmeséli a versenyt (IV 73): ő négyesfogatról ír. A római császárkorban ugyancsak találunk példát mindkét változatra.2 Hiszen a görög mitológia alapvonásai közé tartozik, hogy nincs ‘hiteles’ formája; a lehetséges változatok békés egymásmellettisége jellemzi. Egy történet hallgatói mindig tudták: ugyanerről mások máshogyan mesélnek (lásd Kerényi Károly szép összegzését a Görög mitológia bevezetőjében).
Mivel egy történetet: események láncolatát nehéz képpé fogalmazni, ábrázolásukra különböző kompozíciós törvények alakultak ki. A görög archaikus kort az jellemzi, hogy a művészek egyetlen dinamikus szkhémává sűrítették a mítosz lényegi elemeit, így mesélve el a kép nyelvén a hérósok, istenek tetteit. Nem az események egymásutániságával vagy a történet köznapi értelemben vett logikájával törődtek tehát – Homéros a sátra előtt üldögélő Achilleust is gyorslábúnak mondja. Ezt a szerkesztésmódot szerencsés kifejezéssel szinoptikusnak nevezték el, sajátságait jól példázza egy 550–540 körül készített feketealakos ivócsészére festett kép. Közepén hatalmas termetű nőalak ivóedényt nyújt át az előtte álló lénynek, a baljában tartott pálcával kevergetve a csésze tartalmát. A lénynek emberi teste és disznófeje van, mögötte és előtte pedig két-két további hasonló, emberi és állati vonásokkal ábrázolt alak. A vázán két szakállas férfi is látható: az egyik a kép szélén fut el a jelenet közepétől, a másik pedig, vele átellenben, kivont karddal rohan a nőalak felé. A mai néző is könnyen felismerheti, mi mindent ábrázol a váza: Kirké állattá varázsolja Odysseus hajósait; egyikük, Eurylochos azonban elmenekül és értesíti a hőst, aki társai visszaváltoztatására kényszeríti a varázslónőt (Odysseia, X 187–347). A kép a köznapi ésszerűség szempontjából zagyvaság, ellentmond ‘a történet logikájának’ (mondhatnánk pl.: nem ábrázolhatja Kirké történetét, hiszen a hajósokat a varázsszer változtatta állattá, a nőalak pedig csak most kínálja itallal az előtte álló ember-állat lényt). Az archaikus mítoszábrázolás szempontjából viszont mesteri mű: összegződik benne mindaz, amit a vázafestő a történetről elmesélendőnek tart – amilyennek azt elmeséli. P-H. A. 2. és 4. érve tehát alapjában érvénytelen, mert logikájuk idegen a rekonstruálandó világétól. A hagyományos értelmezés szerint az olympiai oromcsoport ezt a szinoptikus elvet követi. Pelops és Oinomaos mítoszát egyetlen kompozícióba sűríti. Nem a szó mai értelmében ábrázolja egy verseny előkészületeit (‘kedves nézőink, közvetítést adunk Olympiából…’); tárgya Pelops és Oinomaos mítosza, a választott pillanat előtt és után történt eseményekkel együtt. A választott pillanat pedig, amint ezt Pausanias 1800 éve megállapította: ahogyan „mindketten a nagy mérkőzésre készülődnek.” A szokásos felfogás követői úgy vélik, az oromcsoport a két főszereplőt nem versenyzőként mutatja, hanem hérósként. A hérósokat pedig a görög művészetben három fő módon szokták ábrázolni: ruhátlanul, puszta köpenyben és teljes fegyverzettel (a megoldások koronként, műfajonként, mesterenként és személyenként változhattak). Ezért önmagában sem perdöntő az 1. és a 3. érv, hogy Pelops és Oinomaos egyébként, azaz többi ábrázolásán3 az általános hérós-ikonográfia lehetséges változatai közül melyik módon jelenik meg. A kutatók zöme úgy véli, az olympiai templomon pl. Pelopsot először mezítelenül ábrázolták, hiszen a szobor mellkasi részének felülete teljesen ki van dolgozva; az ókor egy későbbi szakaszában (nem tudni, mikor) aztán páncélba öltöztették.4 A két ábrázolásmód egyike sem megkülönböztető attributuma Pelopsnak, mindkettő általános jelentésű és rokon értelmű képeleme a görög hérós-ikonográfiának. Az antik művészet a hérósokat nem reális életképekben szokta megmintázni. Az olympiai Oinomaos-szobor ruhátlan, mégis sisakot, pajzsot viselt – nem magamutogató katonát ábrázol, hanem mítikus hőst!
A képelemzés mesterségének más területére vezet a döntőnek szánt 5. érv, Hippodameia rövid haja.** Tévedés, hogy csakis alacsony sorsú nőalakok ábrázolására szolgálna, hiszen a rövid haj (sem) csupán egyetlen jelentésű ikonográfiai elem. Cikke 5. jegyzetében P-H. A. maga is kivételként említi az argosi királylány, Élektra példáját, ami önmagában mutatja bizonyítéka fajsúlyát. Ezen kívül – csakis egykorú példákat említve – viselhetnek ilyet öregek (Olympia, nyugati oromcsoport, B és U alak), istennők is (Démétér a nagy eleusisi domborművön, lásd 2. kép, vagy éppen a keleti oromcsoport másik nőalakja, Steropé/Thetis. Ez utóbbi hajviselete annyira hasonló Hippodameiáéhoz, hogy a hagyományos értelmezés hívei sokáig nem tudtak különbséget tenni anya és lánya között). P-H. A. érvét a másik oldaláról tekintve: az olympiai oromcsoportok korszakában készült vörösalakos vázaképeken Briséist hosszú hajjal szokták ábrázolni.5
Az oromcsoport hagyományos értelmezése szerint Hippodameia rövid haja sokkal inkább a gyász jelzésére szolgál. A lány ugyanis leendő férjének keze által veszti el apját. A szobor szűkszavúan és pontosan jelzi a lány helyzetének tragikus kettősségét: hajviselete révén utal a közelgő gyászra, a nászra pedig a bal kéz mozdulatával, ami jóval többet fejez ki, mintsem csupán a lány szépségét emelné ki. Végső soron az esküvői szertartás egyik központi mozzanatára, a menyasszonyi fátyol fellebbentésére vezetik vissza; ezért vált alkalmassá ‘menyasszony’, ‘feleség’, vagy később általánosabb értelemben véve ‘férjezett aszszony’ megjelenítésére.6
A fentiek alapján az öt cáfoló érv egyike sem teherbíró.7 Nem jobb a helyzet a hatodikkal sem. P-H. A. az általa javasolt elrendezés érveként hozza fel az egyes töredékek lelőhelyét, ameddig csak be nem bizonyíttatik, hogy a lelőhely nem ‘megbízható információforrás’.*** Úgy tudom, a bizonyítást már 1897-ben elvégezték.
A nagy olympiai ásatások zömét a helyszínen irányító, a szoborleleteket mintaszerűen közzétevő G. Treu 1897-ben megjelent könyvében táblázatba foglalta az egyes töredékek lelőhelyét.8 Oinomaos törzse (Ja-b, ‘Agamemnón’) pl. a Zeus-templom DK-i sarkától DK-re, mintegy 18 méterre került elő, tehát az oromcsoport déli sávjában, ahová P-H. A. rekonstruálná. Közelében az alábbi töredékeket találták: Zeus és Hippodameia torzója (Ha, ‘Zeus’; Ka-b, ‘Briséis’), Alpheios törzsének alsó része (Ab, ‘Skamandros vagy Simoeis’), a mellette lévő jós (La, ‘Odysseus’), a templom hátsó oromcsoportjának közepén álló Apollón jobb keze, valamint az egyik legismertebb olympiai szobor, a Paiónios készítette Niké torzója.
A J-nek azonban négy további töredéke is előkerült: feje (Jc) a templomtól 40, arca (Jd) 80 méternyi távolságban DK-re, bal lába és talapzata (Je-f) pedig a templom előtti hatalmas tér túloldalán, az ún. Échó-csarnok előtt. Az oromcsoport északi sávjában álló négyesfogat középső darabja (Ma) délebbre került elő, mint a másik (Da). A keleti oromcsoport legészakibb lelőhelyű nagy töredéke a mindenképpen a kompozíció déli felébe tartozó térdelő lovászfiú torzója (Ba). P-H. Andrásnak tehát meg kell mondania, miért tartja forrásértékűnek a J két töredékének lelőhelyét, a másik négyet vagy a Ba-ét pedig miért nem. Éppen a például hozott és hasonló megfigyelésekből vonta le G. Treu a lelőhelyek forrásértékére vonatkozó következtetését: az oromcsoport 21 darabja közül 18 lelőhelye nem teszi lehetővé a kompozíció rekonstruálását.9 A fennmaradó három szobor (N, E, P) az oromzat ÉK-i sarkában állt, s csupán a templom végső összeomlásakor (az 522-es vagy az 551-es földrengés során) zuhanhatott le. Legfontosabb darabjaikat, de egyáltalán nem az összeset a templom falánál találták meg az ásatások során.
A keleti oromcsoport legnagyobb része ugyanis valamikor az 5. sz. első felében ledőlt, darabjait pedig, mint P-H. A. is írja, beépítették a templom előtt kiépülő falu házaiba. Ezek falait nem faragott kőtömbök alkották, hanem tetszőleges alakú, agyaggal összetapasztott kődarabok – erre a célra a szobordarabok éppúgy megfeleltek, mint folyami kövek. Az oromcsoport töredékeinek késő-ókori sorsát tehát nem egyszeri esemény alakította, amelynek logikája rekonstruálható volna. A töredékeket évtizedeken át rövidéletű házak építőanyagának használták, mindig éppen azt a márványdarabot véve, ami a kezük ügyébe esett.10
Mindennek alapján vált mára11 tudományos közmegegyezéssé, hogy a lelőhelyek nem segítenek a kompozíció nyitott kérdéseinek megoldásában. Ha valaki ezt biztos érvek alapján meg tudja cáfolni, forradalmi eredmény lenne és új alapokra helyezné az olympiai oromcsoport kérdését. Csupán biztos érvek kellenek hozzá. Jobb módszer hiányában és a darabok átfogó új elemzéséig a rekonstrukció egyben az értelmezés része is – ahogyan P-H. A. cikkében is, csak éppen bevallatlanul.12 A mai közfelfogás a következőképpen rendezi el a főszereplőket: Hippodameia – Pelops – Zeus – Oinomaos – Steropé. Ennek alapja nem valami külső szempontból levonható következtetés, amilyen pl. a lelőhelyek tanúsága volna, hanem az a módszertanilag ingatag, csakis jobb híján érvényes meggondolás, hogy a kompozíciót ikonográfiailag így lehet a legjobban értelmezni.13 Rekonstrukció és értelmezés, csakúgy, mint egy görög szöveg lefordítása és értelmezése, a tanulmányozás folyamatának egymástól elválaszthatatlan aspektusai.
Feltéve, de nem megengedve fogadjuk el, hogy az oromcsoport középső részét a P-H. A. által javasolt módon kell értelmezni (azaz ‘Briséis’ – ‘Agamemnón’ – Zeus – ‘Achilleus’ és ‘Thetis’), s lássuk mi van utánuk. Első pillantásra két szimmetrikus kompozíció: a sarkokban egy-egy fekvő, majd ülő, térdelő, kuporgó alakok és két négyesfogat. P-H. A. szerint a fekvő alakok akár a trójai folyók is lehetnek, a jós akár Odysseus is (?!14), Achilleus lovai pedig fontos szereplői a történetnek.**** Csakhogy. Az első pillantásra szimmetrikus két fél távolról sem egyforma!
Az oromcsoport déli felén (tehát Zeus jobbján) lévő fogat indulásra kész (3. kép). Körülötte két szolga is segédkezik; az egyik a gyeplőt tartva térdel előtte, a másik (talán az ösztökét fogva) mögötte. A másik kocsinál ugyancsak két, első látásra hasonló testhelyzetű alakot látni – ám ők egész mással vannak elfoglalva (4. kép). A kocsi előtt térdelő, kocsihajtó-szerűen hosszú ruhás alak (O), akit Pausanias Myrtilosnak vélt, valójában nő. Nem a fogatot készíti elő, hanem előtte álló úrnőjéhez tartozik. A fogat mögött pedig nem lovász ül, hanem jós, arckifejezése azt sejteti, szörnyű jövőbe lát. Az oromcsoport két fele közötti szimmetria tehát látszólagos. A hasonló testtartású alakok a déli oldalon a kocsihoz tartoznak, a másikon viszont nem. Külön kiemeli ezt az alapjában tükörszimmetrikus kompozíció egyetlen szerkezeti szabálytalansága. Az oromcsoport déli felén valamennyi ma szóba jöhető rekonstrukció szerint a folyamisten után a jós következik (A – L), s utána a fogathoz tartozó alakok. A másik oldalon viszont a folyamisten (P) után a lábujjával foglalatoskodó ifjú (E), Pelops lovászának megfelelője, s csak utána a jós (N). Amint szó volt róla, ennek a három szobornak az elhelyezését valóban megerősítik a lelőhelyükre vonatkozó adatok. Ily módon tehát az oromcsoport bal felén lévő fogat indulásra kész, a másik viszont még egyáltalán nem.
A kompozíció finom dinamikája pedig – ahogyan ezt G. Treu már 1889-ben észrevette15 – szépen utal Pelops mítoszának egyik lényegi elemére. Oinomaos, bízva az apjától, Aréstól kapott lovak és lándzsa erejében, előnyt adott lánya kérőinek az egész Peloponnésost átszelő kocsiversenyen, s mégis legyőzte őket. Nem tudta, hogy új kihívója szintén isteni segítségben bízhatik: ő Poseidóntól kapta lovait. Ennek a dinamikának a Briséis-történetben semmi, de semmi értelme nincs. Már a két négyesfogat sem kapcsolódik hozzá, a két fél között lévő ikonográfiai különbségeknek pedig végképp nincs helyük. Egy kompozíciót ugyanis éppúgy nem lehet kizárólag főszereplői alapján értelmezni, mint ahogyan egy görög mondat sem fordítható le elégségesen csupán a legfontosabb szavaiból. Máshonnét nézve: ha teljesül a P-H. A. által szerencsésnek tekintett véletlen, és nem marad fenn Pausanias leírása, akkor az oromcsoport hagyományos értelmezése valahogy ilyesformán születhetett volna meg. Melyik az a mítosz, amelyben olyan kocsiversenyről mesélnek, ahol a résztvevők nem egyforma módon ‘készülődnek a nagy mérkőzésre’? Pelops és Oinomaos történetén kívül más lehetőség egyelőre nem merült fel.
Magam nagyon szerencsés véletlennek tartom, hogy ránkmaradt Pausanias leírása. Már azért is, mert ő a képelemzés tudományának egyik alapító ókori mestere. Ismereteink szerint ő volt az első, akit szisztematikusan érdekeltek olyasfajta kérdések, amilyenekről ez a vita is szól. Elég újra elolvasni néhány, P-H. A. által is idézett részletet – Pausanias magatartása bizonnyal ismerősnek tűnik.***** A kutató magatartása ez, aki összegyűjti, mérlegeli az adatokat, és kiválasztja, amikor tudja, a legjobbnak látszó értelmezést. Pausanias mai mércével mérve ikonográfiai témájú doktori disszertációk füzérét írta meg művében. Hosszú, aprólékos elemzést szentelt például egy hét évszázaddal korábban készített ládának, hogy kitalálja a rajta lévő, cím nélküli képek és néhány alig kibetűzhető, régi írásjelekkel odaírt név alapján, mit ábrázol (V 17,5–19,10). Megbízhatósága mellett pedig olyanok tanúskodnak, akiknek szerencséjük volt művével a kezükben beutazni Görögország rejtett zugait.
De ennél jóval több fűződik nevéhez. Hatalmas méretű művét ugyanis arra szánta, hogy összegyűjtse a görög múltból fennmaradt romok (theórémata) és a hozzájuk kapcsolódó történetek (logoi) végtelen tömegéből a legfontosabbakat (I 39, 3). Ebből a hagyományból, egyik méltatójának szép kifejezésével a görögség fénykorának múltbéli tájképeit alkotta meg, a római birodalom tartományává süllyedt Hellas kulturális emlékezetének egyik változatát. S nem pusztán gyűjtött – válogatott is a hagyományból, aszerint, hogy mit talált aktuálisnak. A jelek szerint anyagi támogató nélkül, pusztán önerejéből, saját érdeklődésétől hajtva dolgozott. Műve saját korában, s utána még századokon át teljesen visszhang nélkül maradt. Paradigmatikus sors az övé – így élt egy ókorkutató a Krisztus születése utáni második században.16


Függelék
(részletek P-H. A. cikkéből,
gondolatmenetének bemutatására)

* [Pelops ugyanis maga hajtotta a kocsiját, és ebben csak akadályozta volna a nehéz felszerelés. Egyedül a kezében tartott lándzsa jelenik meg más ábrázolásain is. Elképzelhető lenne ennek ellenére, hogy a Zeus-templom oromcsoportján mégis teljes fegyverzetben akarták volna Pelopsot ábrázolni? Elvileg ez a lehetőség, pusztán a hiányzó bizonyítékok miatt nem zárható ki, de a kérdés mindenképpen alaposabb vizsgálatot igényel, és nem lehet minden további indoklás nélkül helytállónak tartani Pausanias idevonatkozó kijelentését, hiszen nem ez az egyetlen olyan kijelentése az oromcsoporttal kapcsolatban, amely nyilvánvalóan téves. A Pelopsnak nevezett alak imént említett furcsaságai mellett ugyanis az idősebb, szakállas alak (I) is egészen szokatlan, ha Oinomaos egyéb ábrázolásaival vetjük össze: ez az alak ugyanis a lándzsája és sisakja mellett pusztán egy köpenyt visel, de ez a ruhadarab szinte egész testét mezítelenül hagyja, Oinomaos a ránkmaradt vázaképeken azonban sohasem meztelen, hanem általában páncélt, sisakot és olykor pajzsot visel. Ebből az oromcsoporton csak a sisak látható.]
** [Sőt, a nőalakok hajviseletének vizsgálata egyértelműen bizonyítja, hogy a Pausanias által megörökített interpretáció alapvetően téves. Az a feltűnően rövid, dísztelen apródfrizura, amely a K alakot jellemzi, csak nagyon kevés, jól körülhatárolható esetben, mégpedig életkortól függetlenül szolgálólányok, hetairák és siratónők, azaz mindenféle alacsony társadalmi helyzetű személy jellegzetes hajviseleteként fordul elő a korabeli vázafestészetben és szobrászatban, és ez egyértelműen kizárja annak lehetőségét, hogy ez az alak akár a királylányt, Hippodameiát, akár a királynét, Steropét ábrázolhassa.]
*** [ Egyértelmű ellenérvek felmerüléséig érdemes elfogadni a lelőhelyadatok nyújtotta segítséget, más szóval nem azt kell minden egyes esetben bizonyítani, hogy a lelőhely megbízható információforrás, hanem azt, hogy nem az. Mivel ilyen bizonyítékokat az F, G, H, I, K alakok esetében nem lehet felhozni, és mivel elég furcsa lenne, hogy az oromcsoportról történt leesésük után a két fő férfi-alak valamennyi töredéke a puszta véletlen folytán tökéletesen helyet cserélt volna, miközben a nőalakok valamennyi töredéke a helyén maradt volna, a középső csoport rekonstrukciójára vonatkozóan a lelőhelyadatokat megbízható információforrásnak tekintem, és a pausaniasi iránymegjelölések fentebb vázolt értelmezését alátámasztó bizonyítéknak tartom.]
**** [...talán Odysseus, akinek a jelentben szintén fontos szerepe van.... A fogatoknak is megvan a maguk szerepe, hiszen éppen Achilleus lovai, Xanthos és Balios fogják nem sokkal a kibékülés után megjövendölni Achilleus halálát.]
***** [a troizéni hagyomány szerint Pelops kocsihajtójának Sphairos volt a neve, az olympiai idegenvezető szerint azonban Killasnak hívták.”]
[„A láda harmadik sávjában harci jelenetek láthatók. Legtöbb gyalogosokat ábrázol, de vannak kettősfogatot hajtó katonák is. A katonákról azt is gondolhatjuk, hogy harcba vonulnak, de azt is, hogy azért közelednek egymáshoz, hogy egymást felismerve üdvözöljék, és ez a kettősség megtalálható az idegenvezetők magyarázataiban is. Egyesek azt mondják, hogy ez a dombormű az Oxülosz vezetése alatt álló aitóliaiakat, illetve a régi éliszieket ábrázolja, s azért közelednek egymás felé, hogy megemlékezzenek közös származásukról, s kölcsönösen tanúbizonyságot tegyenek egymás iránti jóindulatukról. Mások szerint viszont itt harcba vonuló seregeket látunk, mégpedig a pülosziakat és az arkadiaiakat, akik Pheia városánál, az Iardanosz folyónál ütköztek meg.” (Nagy Á. M. kiemelései)]

Jegyzetek

1 V 17. 7. Muraközy Gyula fordítása.
 2 Pelops négy szárnyas lóval: I. Triantis, LIMC VII (1994) 284, 12. sz., s.v. Pelops; Kettősfogatok apuliai vázán: M. Pipili, LIMC V (1990) 437, 19.* sz., s.v. Hippodameia I; négyesfogatok: uo., 436, 10. sz..; 437, 18*. sz. A *-gal megjelölt fogatokról biztosan látszik, hogy csődörök és nem kancák húzzák. A kanca–csődör kérdésről máig érvényes R. Kekulé 1864-ben tett megállapítása: Annali dell’Istituto 1864, 84, 3. j. (idézi Treu, lásd 4. j., 128).
 3 P-H. A. szerint a szobor különbözik „Pelops valamennyi fennmaradt” ábrázolásától. Az olympiai oromcsoport azonban, az értelmezéstől függetlenül is, ikonográfiailag teljesen egyedi alkotás. A verseny előkészületeinek ábrázolása önmagában is ritka, monumentális megjelenítése pedig párhuzam nélküli. Úgy látszik, a klasszikus korban egyedi építészeti alkotások, mint a Zeus-templom vagy a Parthenón díszítésére egyedi szobrászati együtteseket komponáltak.
 4 Így már G. Treu, Olympia III. Die Bildwerke in Stein und Thon, Berlin, 1897, 48, 61. k.
 5 Forrás: A. Kossatz-Deissmann, LIMC III (1986) 157–167., s.v. Briseis.
 6 Kiindulásul: A. Scholl, Die attischen Bildfeldstelen des 4. Jhs. v. Chr., Berlin, 1996, 169–170.
 7 Ez az írás az oromcsoport elemzését csakis a P-H. A. cikke által fölvetett ikonográfiai érvek szintjéig érinti, s nem tárgyalja a cikk másik alapvető problémáját. A hagyományos értelmezés ikonográfiai és stilisztikai elemzésekből szövődött össze, ezek alapján láthatjuk az oromcsoportot kőbe vésett Aischylos-drámának. „A Zeus-templom szobrainak mestere nem pusztán egy irodalmi program márványba faragója volt, hanem meg tudta teremteni azt a plasztikai nyelvet is, amelyen ez a mondanivaló aischylosi fokon megszólalhatott” – írta Szilágyi J. Gy. (Ritoók Zs.–Sarkady J.–Szilágyi J. Gy., A görög kultúra aranykora, Budapest, 1984, 319.). P-H. A. cikke kísérletet sem tett arra, hogy az új értelmezést összhangba hozza ezzel a plasztikai nyelvvel, hogy az egyes szobrokat mint eleven műalkotásokat mérje saját feltevéséhez.
 8 I. m. – lásd föntebb, 4. j. –, 102–106. Az oromcsoport töredék-együtteseinek lelőhelyéről készített térkép: M-L. Säflund, The East Pediment of the Temple of Zeus at Olympia. A Reconstruction and Interpretation of its Composition, Göteborg, 1970, 159, 105. kép.
 9 I. m. – lásd föntebb, 4. j. –, 98., 101. Kéziköny-szintű sommás megfogalmazása a közelmúltban: C. Rolley, La sculpture grecque I., Paris, 1994, 371.
10 A kérdést jól összefoglalja Säflund is, i. m. – lásd föntebb, 8. j. – 151–162.
11 A P-H. A.-nál olvasható érvekkel tudomásom szerint legutóbb 1967-ben próbálta meg N. Yalouris alátámasztani saját (és szerzőtársáétól eltérő) rekonstrukciós javaslatát: B. Ashmole–N. Yalouris, Olympia, The Sculptures of the Temple of Zeus, London, 1967, 173–176. 1974-ben viszont már attól eltérő módon állította fel az oromcsoportot az olympiai múzeumban.
12 Ez a rekonstrukció ugyanis valójában feltétele P-H. A. értelmezésének. Agamemnón és Briséis, illetve Achilleus és Thetis alighanem csakis ezen a módon rendezhető el úgy, hogy egyáltalán fölvethető legyen kapcsolatuk az Iliasból ismert történetettel.
13 Néhány példa. A görög művészet jellemző szabálya, hogy egy párviadal nyertese a jobb (a nézőnek bal) oldali harcos – adódik tehát, hogy Pelops álljon ezen az oldalon; Zeus is ebbe az irányba fordítja a fejét, valószínűleg annak jelzésére, kié lesz a győzelem. Pausanias szerint a két folyamisten közül Alpheios van Pelops oldalán; a szentélynek ez a (DK-i) sarka valóban az Alpheios felé néz.
14 A megereszkedett testű, kopasz öregember szkhémája egyetlen elemében sem illeszkedik a leleményes Odysseus ismert ábrázolásaihoz, lásd O. Touchefeu-Meynier, LIMC VI (1992) 943–970., s.v. Odysseus. P-H. A. új értelmezési kísérlete ezen a ponton kívül van a tudomány határain.
15 JdI 4 (1889 [1890]) 298–299.
16 Pausaniasról lásd elsősorban Ch. Habicht, Pausanias, München, 1985, c. könyvét. Újabb méltatásai közül elsősorban lásd A. Snodgrass tanulmányát: „Pausanias and the Chest of Kypselos”: S. E. Alcock et al. (szerk.), Pausanias. Travel and Memory in Roman Greece, Oxford, 2001, 127–141.1 V 17. 7. Muraközy Gyula fordítása.
 


© 2004. ÓKOR