Nagy Árpád Miklós
Rebus novis studere?
Ellenvélemény az olympiai Zeus-templom bejárati
oromcsoportjának új értelmezéséről
Az Ókor legutóbbi
számában Patay-Horváth András (P-H.
A.) közreadta nemrégiben megvédett doktori dolgozatának
fő tételét. Eszerint rosszul tudjuk, mit ábrázol
a kora-klasszikus görög szobrászat talán
legnagyszerűbb fennmaradt emléke, az olympiai Zeus-templom
főbejáratát díszítő oromcsoport:
nem Pelops és Oinomaos küzdelmét, az olympiai
játékok egyik alapító mítoszát,
hanem Achilleus és Agamemnón kibékülését
(Ilias, XIX. ének). A félreértés fő
oka egy ókori író, Pausanias, aki mintegy ezernyolcszáz
évvel ezelőtt elfogadta a helybeli idegenvezetők
lokálpatrióta értelmezését, a
tudományos közvélemény pedig, egészen
P-H. Andrásig kritikátlanul követte őt.
Emellett, mintegy mellékesen, tanúi vagyunk egy évszázados
probléma megoldásának is. A szerző szerint
a töredékek lelőhelye alapján egyértelműen
eldönthető a szoborcsoport főszereplőinek
helye a kompozícióban; a rekonstrukció módszere
és eredménye megintcsak szemben áll a mai tudományos
közfelfogással.
Az olympiai templom szobordíszei olyan fontosságú
emlékei a görög művészetnek, mint
a tragédiák az 5. századi irodalomnak; méltán
nevezik őket kőbe vésett Aischylos-drámának.
De ennél többről van szó. A Zeus-templom
a perzsák ellen győztes Hellas alkotása: akkortájt
kezdtek hozzá felépítéséhez,
amikor Athénban bemutatták a sorsfordító
perzsa háborúk legszebb emlékművét
(Aischylos: Perzsák, Kr. e. 472); elkészültét
pedig a tanagrai ütközet (Kr. e. 457) jelzi, ahol a csatatér
mindkét oldalán görögök álltak,
előrevetítve történelmük következő
korszakát, a hellén összefogás nagy ábrándját
szétfoszlató peloponnésosi háborút.
Az oromcsoport tehát a görög művészet
egyik legfontosabb alkotása a görögök történetének
egyik legfontosabb: hatásában legtermékenyebb
korszakából.
Ha egy ilyen súlyú kérdésben valaki
szembe mer szállni egy közel kétezer éve
egyértelműen vallott nézettel, és érvelése
igyekszik belül maradni a tudomány sáncain, nem
maradhat reflexió nélkül. Hiszen az egyik lehetőség
az, hogy forradalmi felfedezés tanúi vagyunk
a következőkben a másik mellett érvelek.
A főbejáratot díszítő oromcsoport
hagyományos értelmezését P-H. A. a következő
öt érv alapján gondolja megcáfolhatónak:
1. Pelops itt fegyverben van, holott minden más képén
mezítelen vagy köpenyes.
2. Ez az ábrázolásmód ellentmond
a történet logikájának.*
3. Oinomaos köpenyes, holott minden más képén
fegyverben van vagy mezítelen.
4. Az olympiai négyesfogatok elé csődöröket
fogtak; a hagyomány szerint viszont Oinomaos kocsiját
két kanca húzta.
5. A döntő érv: a K jelű szobor rövid
haja csak alacsony sorsú nőalakokra jellemző
nem ábrázolhatja tehát Hippodameiát,
az élisi királylányt.
Ehhez járul, hatodik érvként:
6. A szerző szerint biztosan rekonstruálható
oromcsoport jobban értelmezhető egy másik történet
alapján.
Az öt érv közül a 2. logikai, a 4. a mítikus
hagyomány sajátosságaira vonatkozik, a többi
három pedig ikonográfiai természetű.
Cáfoló erejük súlyának mérlegelését
a másodikból kiindulva érdemes kezdeni.
Ha Pelops helyébe képzelem magam, biztosan engem is
akadályozna a nehéz felszerelés. Csakhogy Pelops
hérós az istenek és az emberek
szférája közt létező, mindkettő
tulajdonságaiból részesülő hős.
Közönséges halandóval nem történik
meg olyasmi, hogy apja földarabolja, és föltálalja
az isteneknek, hogy Poseidón kiválasztottja legyen,
akitől szárnyas lovakat kap ajándékba.
A mítoszok logikája pedig különbözik
az emberi történetekétől, a hérósok
tetteit nem az emberi ésszerűség vezérli.
Alapvetően félrevezető tehát a mítosz-ábrázolások
rekonstrukcióját a köznapi logikához mérve
elvégezni. (Az Iliast háború krónikájaként
elemző katonai szakértők mindig kiemelik: elég
lett volna, ha a trójaiak bezárkóznak a falak
mögé a görögöknek nem voltak ostromgépeik).
A két gondolkodásmód közti különbség
iskolapéldája két tragédia-részlet.
Az olympiai oromcsoportok elkészültének idején
(Kr. e. 458) bemutatott Aischylos-trilógiában Élektra
egyebek közt lábnyomuk azonos méretéről
ismeri föl testvérét, Orestést (Áldozatvivők,
166215, főleg 205210). A mítosz nyelvén
tehát ez alkalmas kifejezési módja volt két
ember szoros kapcsolatának. Egyébként persze
a régi görögök is tudták, hogy báty
és húg lába különböző
nagyságú szokott lenni, amint a jelenet néhány
évtizeddel későbbi (Kr. e. 413), keserű
parafrázisa bizonyítja:
Menj, lépj nyomába, s illeszd rá
a talpadat,
a két nyom hátha egybeillik, gyermekem.
tanácsolják Élektrának, aki így
válaszol:
Ilyen köves földön hogy volna látható
a láb nyoma? De hogyha tán az lenne is,
fivérnek és nővérnek éppen nem
lehet
egyforma lábuk; mert a férfié nagyobb.
(Euripidés, Élektra 532537).
De megintcsak ennél többről van szó.
A görög művészet nem dokumentatív
természetű: nem azt meséli el, hogyan is történt
valójában, s végképp nem olyan esetekben,
amelyek valójában meg sem történtek (a
valójában értelmezése most
ne kéressék számon e sorokon). Ha mítikus
eseményeket ábrázol, akkor azt nem krónikás,
hanem költő módján teszi. Minden alkalommal,
legalábbis ameddig csak tárgyával eleven viszonyban
volt, újrateremtette a történetet, a mítosznak
önálló, korábban-nem-volt változatát
alkotva meg. S itt érdemes kitérni a 4. érvre.
A mítikus hagyomány valóban ismeri (olykor
név szerint is) Oinomaos két kancáját;
ez azonban egyáltalán nem kötelezte mindazokat
a költőket és művészeket, akik csak
meg akarták eleveníteni a történetet.
A fenti kocsiverseny legkorábbi ábrázolását
(575-560 k.) például éppen Pausanias művéből
ismerjük, a P-H. A. cikkében is említett Kypselos-láda
leírásánál: Mindketten két
paripát hajtanak, Pelopsz lovainak pedig még szárnyuk
is van.1
Pelops kocsijának következő ismert ábrázolásán,
egy Kr. e. 500 körüli athéni vázán
viszont négy szárnyas lovat látunk. A 4. században
főleg apuliai vázfestők tartották megörökítésre
érdemesnek a fogatversenyt: volt, aki két lóval,
mások néggyel. Diodóros (Kr. e. 1. sz.) részletesen
elmeséli a versenyt (IV 73): ő négyesfogatról
ír. A római császárkorban ugyancsak
találunk példát mindkét változatra.2
Hiszen a görög mitológia alapvonásai közé
tartozik, hogy nincs hiteles formája; a lehetséges
változatok békés egymásmellettisége
jellemzi. Egy történet hallgatói mindig tudták:
ugyanerről mások máshogyan mesélnek
(lásd Kerényi Károly szép összegzését
a Görög mitológia bevezetőjében).
Mivel egy történetet: események láncolatát
nehéz képpé fogalmazni, ábrázolásukra
különböző kompozíciós törvények
alakultak ki. A görög archaikus kort az jellemzi, hogy
a művészek egyetlen dinamikus szkhémává
sűrítették a mítosz lényegi elemeit,
így mesélve el a kép nyelvén a hérósok,
istenek tetteit. Nem az események egymásutániságával
vagy a történet köznapi értelemben vett
logikájával törődtek tehát
Homéros a sátra előtt üldögélő
Achilleust is gyorslábúnak mondja. Ezt a szerkesztésmódot
szerencsés kifejezéssel szinoptikusnak nevezték
el, sajátságait jól példázza
egy 550540 körül készített feketealakos
ivócsészére festett kép. Közepén
hatalmas termetű nőalak ivóedényt nyújt
át az előtte álló lénynek, a
baljában tartott pálcával kevergetve a csésze
tartalmát. A lénynek emberi teste és disznófeje
van, mögötte és előtte pedig két-két
további hasonló, emberi és állati vonásokkal
ábrázolt alak. A vázán két szakállas
férfi is látható: az egyik a kép szélén
fut el a jelenet közepétől, a másik pedig,
vele átellenben, kivont karddal rohan a nőalak felé.
A mai néző is könnyen felismerheti, mi mindent
ábrázol a váza: Kirké állattá
varázsolja Odysseus hajósait; egyikük, Eurylochos
azonban elmenekül és értesíti a hőst,
aki társai visszaváltoztatására kényszeríti
a varázslónőt (Odysseia, X 187347).
A kép a köznapi ésszerűség szempontjából
zagyvaság, ellentmond a történet logikájának
(mondhatnánk pl.: nem ábrázolhatja Kirké
történetét, hiszen a hajósokat a varázsszer
változtatta állattá, a nőalak pedig
csak most kínálja itallal az előtte álló
ember-állat lényt). Az archaikus mítoszábrázolás
szempontjából viszont mesteri mű: összegződik
benne mindaz, amit a vázafestő a történetről
elmesélendőnek tart amilyennek azt elmeséli.
P-H. A. 2. és 4. érve tehát alapjában
érvénytelen, mert logikájuk idegen a rekonstruálandó
világétól.
A hagyományos értelmezés szerint az olympiai
oromcsoport ezt a szinoptikus elvet követi. Pelops és
Oinomaos mítoszát egyetlen kompozícióba
sűríti. Nem a szó mai értelmében
ábrázolja egy verseny előkészületeit
(kedves nézőink, közvetítést
adunk Olympiából
); tárgya Pelops
és Oinomaos mítosza, a választott pillanat előtt
és után történt eseményekkel együtt.
A választott pillanat pedig, amint ezt Pausanias 1800 éve
megállapította: ahogyan mindketten a nagy mérkőzésre
készülődnek. A szokásos felfogás
követői úgy vélik, az oromcsoport a két
főszereplőt nem versenyzőként mutatja,
hanem hérósként. A hérósokat pedig
a görög művészetben három fő
módon szokták ábrázolni: ruhátlanul,
puszta köpenyben és teljes fegyverzettel (a megoldások
koronként, műfajonként, mesterenként és
személyenként változhattak). Ezért önmagában
sem perdöntő az 1. és a 3. érv, hogy Pelops
és Oinomaos egyébként, azaz többi ábrázolásán3
az általános hérós-ikonográfia
lehetséges változatai közül melyik módon
jelenik meg. A kutatók zöme úgy véli, az
olympiai templomon pl. Pelopsot először mezítelenül
ábrázolták, hiszen a szobor mellkasi részének
felülete teljesen ki van dolgozva; az ókor egy későbbi
szakaszában (nem tudni, mikor) aztán páncélba
öltöztették.4
A két ábrázolásmód egyike sem megkülönböztető
attributuma Pelopsnak, mindkettő általános jelentésű
és rokon értelmű képeleme a görög
hérós-ikonográfiának. Az antik művészet
a hérósokat nem reális életképekben
szokta megmintázni. Az olympiai Oinomaos-szobor ruhátlan,
mégis sisakot, pajzsot viselt nem magamutogató
katonát ábrázol, hanem mítikus hőst!
A képelemzés mesterségének más
területére vezet a döntőnek szánt 5.
érv, Hippodameia rövid haja.**
Tévedés, hogy csakis alacsony sorsú nőalakok
ábrázolására szolgálna, hiszen
a rövid haj (sem) csupán egyetlen jelentésű
ikonográfiai elem. Cikke 5. jegyzetében P-H. A. maga
is kivételként említi az argosi királylány,
Élektra példáját, ami önmagában
mutatja bizonyítéka fajsúlyát. Ezen kívül
csakis egykorú példákat említve
viselhetnek ilyet öregek (Olympia, nyugati oromcsoport,
B és U alak), istennők is (Démétér
a nagy eleusisi domborművön, lásd 2. kép,
vagy éppen a keleti oromcsoport másik nőalakja,
Steropé/Thetis. Ez utóbbi hajviselete annyira hasonló
Hippodameiáéhoz, hogy a hagyományos értelmezés
hívei sokáig nem tudtak különbséget
tenni anya és lánya között). P-H. A. érvét
a másik oldaláról tekintve: az olympiai oromcsoportok
korszakában készült vörösalakos vázaképeken
Briséist hosszú hajjal szokták ábrázolni.5
Az oromcsoport hagyományos értelmezése szerint
Hippodameia rövid haja sokkal inkább a gyász jelzésére
szolgál.
A lány ugyanis leendő férjének
keze által veszti el apját. A szobor szűkszavúan
és pontosan jelzi a lány helyzetének tragikus
kettősségét: hajviselete révén
utal a közelgő gyászra, a nászra pedig a
bal kéz mozdulatával, ami jóval többet fejez
ki, mintsem csupán a lány szépségét
emelné ki. Végső soron az esküvői
szertartás egyik központi mozzanatára, a menyasszonyi
fátyol fellebbentésére vezetik vissza; ezért
vált alkalmassá menyasszony, feleség,
vagy később általánosabb értelemben
véve férjezett aszszony megjelenítésére.6
A fentiek alapján az öt cáfoló érv
egyike sem teherbíró.7
Nem jobb a helyzet a hatodikkal sem. P-H. A. az általa javasolt
elrendezés érveként hozza fel az egyes töredékek
lelőhelyét, ameddig csak be nem bizonyíttatik,
hogy a lelőhely nem megbízható információforrás.***
Úgy tudom, a bizonyítást már 1897-ben
elvégezték.
A nagy olympiai ásatások zömét a helyszínen
irányító, a szoborleleteket mintaszerűen
közzétevő G. Treu 1897-ben megjelent könyvében
táblázatba foglalta az egyes töredékek lelőhelyét.8
Oinomaos törzse (Ja-b, Agamemnón) pl. a Zeus-templom
DK-i sarkától DK-re, mintegy 18 méterre került
elő, tehát az oromcsoport déli sávjában,
ahová P-H. A. rekonstruálná. Közelében
az alábbi töredékeket találták: Zeus
és Hippodameia torzója (Ha, Zeus; Ka-b,
Briséis), Alpheios törzsének alsó
része (Ab, Skamandros vagy Simoeis), a mellette
lévő jós (La, Odysseus), a templom
hátsó oromcsoportjának közepén álló
Apollón jobb keze, valamint az egyik legismertebb olympiai
szobor, a Paiónios készítette Niké torzója.
A J-nek azonban négy további töredéke is
előkerült: feje (Jc) a templomtól 40, arca (Jd)
80 méternyi távolságban DK-re, bal lába
és talapzata (Je-f) pedig a templom előtti hatalmas
tér túloldalán, az ún. Échó-csarnok
előtt. Az oromcsoport északi sávjában
álló négyesfogat középső darabja
(Ma) délebbre került elő, mint a másik (Da).
A keleti oromcsoport legészakibb lelőhelyű nagy
töredéke a mindenképpen a kompozíció
déli felébe tartozó térdelő lovászfiú
torzója (Ba). P-H. Andrásnak tehát meg kell mondania,
miért tartja forrásértékűnek a J
két töredékének lelőhelyét,
a másik négyet vagy a Ba-ét pedig miért
nem. Éppen a például hozott és hasonló
megfigyelésekből vonta le G. Treu a lelőhelyek
forrásértékére vonatkozó következtetését:
az oromcsoport 21 darabja közül 18 lelőhelye nem
teszi lehetővé a kompozíció rekonstruálását.9
A fennmaradó három szobor (N, E, P) az oromzat ÉK-i
sarkában állt, s csupán a templom végső
összeomlásakor (az 522-es vagy az 551-es földrengés
során) zuhanhatott le. Legfontosabb darabjaikat, de egyáltalán
nem az összeset a templom falánál találták
meg az ásatások során.
A keleti oromcsoport legnagyobb része ugyanis valamikor az
5. sz. első felében ledőlt, darabjait pedig,
mint P-H. A. is írja, beépítették a templom
előtt kiépülő falu házaiba. Ezek
falait nem faragott kőtömbök alkották, hanem
tetszőleges alakú, agyaggal összetapasztott kődarabok
erre a célra a szobordarabok éppúgy megfeleltek,
mint folyami kövek. Az oromcsoport töredékeinek késő-ókori
sorsát tehát nem egyszeri esemény alakította,
amelynek logikája rekonstruálható volna. A töredékeket
évtizedeken át rövidéletű házak
építőanyagának használták,
mindig éppen azt a márványdarabot véve,
ami a kezük ügyébe esett.10
Mindennek alapján vált mára11
tudományos közmegegyezéssé, hogy a lelőhelyek
nem segítenek a kompozíció nyitott kérdéseinek
megoldásában. Ha valaki ezt biztos érvek alapján
meg tudja cáfolni, forradalmi eredmény lenne és
új alapokra helyezné az olympiai oromcsoport kérdését.
Csupán biztos érvek kellenek hozzá. Jobb módszer
hiányában és a darabok átfogó új
elemzéséig a rekonstrukció egyben az értelmezés
része is ahogyan P-H. A. cikkében is, csak éppen
bevallatlanul.12
A mai közfelfogás a következőképpen
rendezi el a főszereplőket: Hippodameia Pelops
Zeus Oinomaos Steropé. Ennek alapja nem
valami külső szempontból levonható következtetés,
amilyen pl. a lelőhelyek tanúsága volna, hanem
az a módszertanilag ingatag, csakis jobb híján
érvényes meggondolás, hogy a kompozíciót
ikonográfiailag így lehet a legjobban értelmezni.13
Rekonstrukció és értelmezés, csakúgy,
mint egy görög szöveg lefordítása és
értelmezése, a tanulmányozás folyamatának
egymástól elválaszthatatlan aspektusai.
Feltéve, de nem megengedve fogadjuk el, hogy az oromcsoport
középső részét a P-H. A. által
javasolt módon kell értelmezni (azaz Briséis
Agamemnón Zeus Achilleus
és Thetis), s lássuk mi van utánuk.
Első pillantásra két szimmetrikus kompozíció:
a sarkokban egy-egy fekvő, majd ülő, térdelő,
kuporgó alakok és két négyesfogat. P-H.
A. szerint a fekvő alakok akár a trójai folyók
is lehetnek, a jós akár Odysseus is (?!14),
Achilleus lovai pedig fontos szereplői a történetnek.****
Csakhogy. Az első pillantásra szimmetrikus két
fél távolról sem egyforma!
Az oromcsoport déli felén (tehát Zeus jobbján)
lévő fogat indulásra kész (3. kép).
Körülötte két szolga is segédkezik;
az egyik a gyeplőt tartva térdel előtte, a
másik (talán az ösztökét fogva) mögötte.
A másik kocsinál ugyancsak két, első
látásra hasonló testhelyzetű alakot látni
ám ők egész mással vannak elfoglalva
(4. kép). A kocsi előtt térdelő, kocsihajtó-szerűen
hosszú ruhás alak (O), akit Pausanias Myrtilosnak
vélt, valójában nő. Nem a fogatot készíti
elő, hanem előtte álló úrnőjéhez
tartozik. A fogat mögött pedig nem lovász ül,
hanem jós, arckifejezése azt sejteti, szörnyű
jövőbe lát. Az oromcsoport két fele közötti
szimmetria tehát látszólagos. A hasonló
testtartású alakok a déli oldalon a kocsihoz
tartoznak, a másikon viszont nem. Külön kiemeli
ezt az alapjában tükörszimmetrikus kompozíció
egyetlen szerkezeti szabálytalansága. Az oromcsoport
déli felén valamennyi ma szóba jöhető
rekonstrukció szerint a folyamisten után a jós
következik (A L), s utána a fogathoz tartozó
alakok. A másik oldalon viszont a folyamisten (P) után
a lábujjával foglalatoskodó ifjú (E),
Pelops lovászának megfelelője, s csak utána
a jós (N). Amint szó volt róla, ennek a három
szobornak az elhelyezését valóban megerősítik
a lelőhelyükre vonatkozó adatok. Ily módon
tehát az oromcsoport bal felén lévő
fogat indulásra kész, a másik viszont még
egyáltalán nem.
A kompozíció finom dinamikája pedig ahogyan
ezt G. Treu már 1889-ben észrevette15
szépen utal Pelops mítoszának egyik lényegi
elemére. Oinomaos, bízva az apjától, Aréstól
kapott lovak és lándzsa erejében, előnyt
adott lánya kérőinek az egész Peloponnésost
átszelő kocsiversenyen, s mégis legyőzte
őket. Nem tudta, hogy új kihívója szintén
isteni segítségben bízhatik: ő Poseidóntól
kapta lovait. Ennek a dinamikának a Briséis-történetben
semmi, de semmi értelme nincs. Már a két négyesfogat
sem kapcsolódik hozzá, a két fél között
lévő ikonográfiai különbségeknek
pedig végképp nincs helyük. Egy kompozíciót
ugyanis éppúgy nem lehet kizárólag főszereplői
alapján értelmezni, mint ahogyan egy görög
mondat sem fordítható le elégségesen csupán
a legfontosabb szavaiból. Máshonnét nézve:
ha teljesül a P-H. A. által szerencsésnek tekintett
véletlen, és nem marad fenn Pausanias leírása,
akkor az oromcsoport hagyományos értelmezése
valahogy ilyesformán születhetett volna meg. Melyik az
a mítosz, amelyben olyan kocsiversenyről mesélnek,
ahol a résztvevők nem egyforma módon készülődnek
a nagy mérkőzésre? Pelops és Oinomaos
történetén kívül más lehetőség
egyelőre nem merült fel.
Magam nagyon szerencsés véletlennek tartom, hogy ránkmaradt
Pausanias leírása. Már azért is, mert
ő a képelemzés tudományának egyik
alapító ókori mestere. Ismereteink szerint ő
volt az első, akit szisztematikusan érdekeltek olyasfajta
kérdések, amilyenekről ez a vita is szól.
Elég újra elolvasni néhány, P-H. A. által
is idézett részletet Pausanias magatartása
bizonnyal ismerősnek tűnik.*****
A kutató magatartása ez, aki összegyűjti,
mérlegeli az adatokat, és kiválasztja, amikor
tudja, a legjobbnak látszó értelmezést.
Pausanias mai mércével mérve ikonográfiai
témájú doktori disszertációk füzérét
írta meg művében. Hosszú, aprólékos
elemzést szentelt például egy hét évszázaddal
korábban készített ládának, hogy
kitalálja a rajta lévő, cím nélküli
képek és néhány alig kibetűzhető,
régi írásjelekkel odaírt név alapján,
mit ábrázol (V 17,519,10). Megbízhatósága
mellett pedig olyanok tanúskodnak, akiknek szerencséjük
volt művével a kezükben beutazni Görögország
rejtett zugait.
De ennél jóval több fűződik nevéhez.
Hatalmas méretű művét ugyanis arra szánta,
hogy összegyűjtse a görög múltból
fennmaradt romok (theórémata) és a hozzájuk
kapcsolódó történetek (logoi) végtelen
tömegéből a legfontosabbakat (I 39, 3). Ebből
a hagyományból, egyik méltatójának
szép kifejezésével a görögség
fénykorának múltbéli tájképeit
alkotta meg, a római birodalom tartományává
süllyedt Hellas kulturális emlékezetének
egyik változatát. S nem pusztán gyűjtött
válogatott is a hagyományból, aszerint,
hogy mit talált aktuálisnak. A jelek szerint anyagi
támogató nélkül, pusztán önerejéből,
saját érdeklődésétől hajtva
dolgozott. Műve saját korában, s utána
még századokon át teljesen visszhang nélkül
maradt. Paradigmatikus sors az övé így élt
egy ókorkutató a Krisztus születése utáni
második században.16
Függelék
(részletek P-H. A. cikkéből,
gondolatmenetének bemutatására)
* [Pelops ugyanis maga hajtotta a kocsiját, és
ebben csak akadályozta volna a nehéz felszerelés.
Egyedül a kezében tartott lándzsa jelenik meg
más ábrázolásain is. Elképzelhető
lenne ennek ellenére, hogy a Zeus-templom oromcsoportján
mégis teljes fegyverzetben akarták volna Pelopsot
ábrázolni? Elvileg ez a lehetőség, pusztán
a hiányzó bizonyítékok miatt nem zárható
ki, de a kérdés mindenképpen alaposabb vizsgálatot
igényel, és nem lehet minden további indoklás
nélkül helytállónak tartani Pausanias
idevonatkozó kijelentését, hiszen nem ez az
egyetlen olyan kijelentése az oromcsoporttal kapcsolatban,
amely nyilvánvalóan téves. A Pelopsnak nevezett
alak imént említett furcsaságai mellett ugyanis
az idősebb, szakállas alak (I) is egészen szokatlan,
ha Oinomaos egyéb ábrázolásaival vetjük
össze: ez az alak ugyanis a lándzsája és
sisakja mellett pusztán egy köpenyt visel, de ez a ruhadarab
szinte egész testét mezítelenül hagyja,
Oinomaos a ránkmaradt vázaképeken azonban sohasem
meztelen, hanem általában páncélt, sisakot
és olykor pajzsot visel. Ebből az oromcsoporton csak
a sisak látható.]
** [Sőt, a nőalakok hajviseletének vizsgálata
egyértelműen bizonyítja, hogy a Pausanias által
megörökített interpretáció alapvetően
téves. Az a feltűnően rövid, dísztelen
apródfrizura, amely a K alakot jellemzi, csak nagyon kevés,
jól körülhatárolható esetben, mégpedig
életkortól függetlenül szolgálólányok,
hetairák és siratónők, azaz mindenféle
alacsony társadalmi helyzetű személy jellegzetes
hajviseleteként fordul elő a korabeli vázafestészetben
és szobrászatban, és ez egyértelműen
kizárja annak lehetőségét, hogy ez az
alak akár a királylányt, Hippodameiát,
akár a királynét, Steropét ábrázolhassa.]
*** [ Egyértelmű ellenérvek felmerüléséig
érdemes elfogadni a lelőhelyadatok nyújtotta
segítséget, más szóval nem azt kell
minden egyes esetben bizonyítani, hogy a lelőhely
megbízható információforrás,
hanem azt, hogy nem az. Mivel ilyen bizonyítékokat
az F, G, H, I, K alakok esetében nem lehet felhozni, és
mivel elég furcsa lenne, hogy az oromcsoportról történt
leesésük után a két fő férfi-alak
valamennyi töredéke a puszta véletlen folytán
tökéletesen helyet cserélt volna, miközben
a nőalakok valamennyi töredéke a helyén
maradt volna, a középső csoport rekonstrukciójára
vonatkozóan a lelőhelyadatokat megbízható
információforrásnak tekintem, és a pausaniasi
iránymegjelölések fentebb vázolt értelmezését
alátámasztó bizonyítéknak tartom.]
**** [...talán Odysseus, akinek a jelentben szintén
fontos szerepe van.... A fogatoknak is megvan a maguk szerepe, hiszen
éppen Achilleus lovai, Xanthos és Balios fogják
nem sokkal a kibékülés után megjövendölni
Achilleus halálát.]
***** [a
troizéni hagyomány szerint Pelops kocsihajtójának
Sphairos volt a neve, az olympiai idegenvezető szerint
azonban Killasnak hívták.]
[A láda harmadik sávjában harci jelenetek
láthatók. Legtöbb gyalogosokat ábrázol,
de vannak kettősfogatot hajtó katonák is. A
katonákról azt is gondolhatjuk, hogy harcba
vonulnak, de azt is, hogy azért közelednek egymáshoz,
hogy egymást felismerve üdvözöljék,
és ez a kettősség megtalálható
az idegenvezetők magyarázataiban is. Egyesek
azt mondják, hogy ez a dombormű az Oxülosz
vezetése alatt álló aitóliaiakat, illetve
a régi éliszieket ábrázolja, s azért
közelednek egymás felé, hogy megemlékezzenek
közös származásukról, s kölcsönösen
tanúbizonyságot tegyenek egymás iránti
jóindulatukról. Mások szerint viszont
itt harcba vonuló seregeket látunk, mégpedig
a pülosziakat és az arkadiaiakat, akik Pheia városánál,
az Iardanosz folyónál ütköztek meg.
(Nagy Á. M. kiemelései)]
Jegyzetek
1 V 17. 7. Muraközy Gyula fordítása.
2 Pelops négy szárnyas lóval: I. Triantis,
LIMC VII (1994) 284, 12. sz., s.v. Pelops; Kettősfogatok
apuliai vázán: M. Pipili, LIMC V (1990) 437, 19.*
sz., s.v. Hippodameia I; négyesfogatok: uo., 436, 10. sz..;
437, 18*. sz. A *-gal megjelölt fogatokról biztosan
látszik, hogy csődörök és nem kancák
húzzák. A kancacsődör kérdésről
máig érvényes R. Kekulé 1864-ben tett
megállapítása: Annali dellIstituto 1864,
84, 3. j. (idézi Treu, lásd 4. j., 128).
3 P-H. A. szerint a szobor különbözik Pelops
valamennyi fennmaradt ábrázolásától.
Az olympiai oromcsoport azonban, az értelmezéstől
függetlenül is, ikonográfiailag teljesen egyedi
alkotás. A verseny előkészületeinek ábrázolása
önmagában is ritka, monumentális megjelenítése
pedig párhuzam nélküli. Úgy látszik,
a klasszikus korban egyedi építészeti alkotások,
mint a Zeus-templom vagy a Parthenón díszítésére
egyedi szobrászati együtteseket komponáltak.
4 Így már G. Treu, Olympia III. Die Bildwerke
in Stein und Thon, Berlin, 1897, 48, 61. k.
5 Forrás: A. Kossatz-Deissmann, LIMC III (1986) 157167.,
s.v. Briseis.
6 Kiindulásul: A. Scholl, Die attischen Bildfeldstelen
des 4. Jhs. v. Chr., Berlin, 1996, 169170.
7 Ez az írás az oromcsoport elemzését
csakis a P-H. A. cikke által fölvetett ikonográfiai
érvek szintjéig érinti, s nem tárgyalja
a cikk másik alapvető problémáját.
A hagyományos értelmezés ikonográfiai
és stilisztikai elemzésekből szövődött
össze, ezek alapján láthatjuk az oromcsoportot
kőbe vésett Aischylos-drámának. A
Zeus-templom szobrainak mestere nem pusztán egy irodalmi
program márványba faragója volt, hanem meg
tudta teremteni azt a plasztikai nyelvet is, amelyen ez a mondanivaló
aischylosi fokon megszólalhatott írta
Szilágyi J. Gy. (Ritoók Zs.Sarkady J.Szilágyi
J. Gy., A görög kultúra aranykora, Budapest, 1984,
319.). P-H. A. cikke kísérletet sem tett arra, hogy
az új értelmezést összhangba hozza ezzel
a plasztikai nyelvvel, hogy az egyes szobrokat mint eleven műalkotásokat
mérje saját feltevéséhez.
8 I. m. lásd föntebb, 4. j. , 102106.
Az oromcsoport töredék-együtteseinek lelőhelyéről
készített térkép: M-L. Säflund,
The East Pediment of the Temple of Zeus at Olympia. A Reconstruction
and Interpretation of its Composition, Göteborg, 1970, 159,
105. kép.
9 I. m. lásd föntebb, 4. j. , 98.,
101. Kéziköny-szintű sommás megfogalmazása
a közelmúltban: C. Rolley, La sculpture grecque I.,
Paris, 1994, 371.
10 A kérdést jól összefoglalja Säflund
is, i. m. lásd föntebb, 8. j. 151162.
11 A P-H. A.-nál olvasható érvekkel tudomásom
szerint legutóbb 1967-ben próbálta meg N. Yalouris
alátámasztani saját (és szerzőtársáétól
eltérő) rekonstrukciós javaslatát: B.
AshmoleN. Yalouris, Olympia, The Sculptures of the Temple
of Zeus, London, 1967, 173176. 1974-ben viszont már
attól eltérő módon állította
fel az oromcsoportot az olympiai múzeumban.
12 Ez a rekonstrukció ugyanis valójában feltétele
P-H. A. értelmezésének. Agamemnón és
Briséis, illetve Achilleus és Thetis alighanem csakis
ezen a módon rendezhető el úgy, hogy egyáltalán
fölvethető legyen kapcsolatuk az Iliasból ismert
történetettel.
13 Néhány példa. A görög művészet
jellemző szabálya, hogy egy párviadal nyertese
a jobb (a nézőnek bal) oldali harcos adódik
tehát, hogy Pelops álljon ezen az oldalon; Zeus is
ebbe az irányba fordítja a fejét, valószínűleg
annak jelzésére, kié lesz a győzelem.
Pausanias szerint a két folyamisten közül Alpheios
van Pelops oldalán; a szentélynek ez a (DK-i) sarka
valóban az Alpheios felé néz.
14 A megereszkedett testű, kopasz öregember szkhémája
egyetlen elemében sem illeszkedik a leleményes Odysseus
ismert ábrázolásaihoz, lásd O. Touchefeu-Meynier,
LIMC VI (1992) 943970., s.v. Odysseus. P-H. A. új értelmezési
kísérlete ezen a ponton kívül van a tudomány
határain.
15 JdI 4 (1889 [1890]) 298299.
16 Pausaniasról lásd elsősorban Ch. Habicht,
Pausanias, München, 1985, c. könyvét. Újabb
méltatásai közül elsősorban lásd
A. Snodgrass tanulmányát: Pausanias and the
Chest of Kypselos: S. E. Alcock et al. (szerk.), Pausanias.
Travel and Memory in Roman Greece, Oxford, 2001, 127141.1
V 17. 7. Muraközy Gyula fordítása.
|