Jelentés, értelmezés, tévedés stb. Hozzászólás Nagy Árpád Miklós és Patay-Horváth András vitájához

Meglehet, hogy az Ókor lapjain folyó vita témájáról vagy tétjérõl a két vitatkozó fél eddig sem pontosan ugyanazt gondolta. Patay-Horváth András mintha arról vitatkozna, mit ábrázol az olümpiai Zeusz-templom keleti oromcsoportja, Nagy Árpád Miklós viszont ezen kívül azt is a vita témájává tette, milyen eljárások, milyen gondolati műveletek alapján tehetünk kijelentéseket ezzel kapcsolatban. Én az alábbiakban megkísérlem tovább emelni a téteket, bár lehet, hogy amit én jelentõsebb kérdésnek tekintek, azt mások marginális problémák fejtegetésének érzik majd, ahelyett hogy a lényegrõl esne szó. Én ugyanis azon döbbentem meg Patay-Horváth mindkét szövegének olvastán, hogy milyen nézeteket nyilvánított ki a jelentés és értelmezés tekintetében. Õ láthatólag úgy képzeli, egy műalkotásnak van eredeti, rögzített jelentése. Szerinte az olyan értelmezés az egyetlen helyes értelmezés, amely megfelel ennek a jelentésnek, minden más értelmezés tévedés. Ezért is foghatja fel úgy a vitát, mint ami az oromcsoport jelentésérõl szól: valakinek igaza van ebben a vitában, mások tévednek – mint például Pauszaniasz vagy Nagy Árpád Miklós. De hol is volna ez az egyetlen igaz jelentés? Vagy másképpen: milyen létmóddal rendelkezik? Elsõ pillantásra transzcendensnek nevezném a Patay-Horváth-féle jelentést, mert nem e világból való, nem közvetlenül megtapasztalható valami. Másrészt azonban történetileg mégiscsak elhelyezhetõ, hiszen eredeti jelentés, amely késõbb elfelejtõdhetett. Hol van ez az eredetiség? „Elképzelhetõ az is, hogy […] a szoborcsoport készítõje eredetileg valami egészen mást akart ábrázolni” (P.-H. A., „Mit ábrázol…”: Ókor 2004/3, 35.). Szóval a jelentés a művészi szándékban van. Elképzelni persze sok mindent lehet. Én például azt is el tudom képzelni, hogy a szoborcsoport készítõje Agamemnón és Akhilleusz kibékülését akarta ábrázolni, de nem sikerült neki, mert a kész szobor az alkotói szándék ellenére Pelopsz és Oinomaosz kocsiversenyének elõkészületeit jelentette. El tudom továbbá képzelni a művészt, amint a frissen felállított szoborcsoport elsõ szemlélõit (a kortárs éliszi polgárokat) gyõzködi, hogy félreértik alkotását, de azok nem hisznek neki. (Elõfordul, hogy művészek értelmezik saját műveiket, de privilegizált helyzetük még ilyenkor sincs: értelmezõként ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mint bárki másra, és nem feltétlenül sikerül másokat meggyõzniük saját értelmezésük érvényességérõl.) Patay-Horváth András nyilván másképpen képzeli el a dolgokat, de ezzel kapcsolatban távol álljon tõlem, hogy vitát nyissak: az alkotói szándék olyan terület, amelyen ki-ki csak a képzeletére hagyatkozhat, ott viszont teljes szabadságot élvez. Ezért is van az, hogy abban az irodalomtudományos, irodalomelméleti – vagy tágabban: a jelentéssel és az értelmezéssel foglalkozó – kommunikációban, amely manapság a legkövetkezetesebben megalapozottnak látszik, nem illik az alkotói szándékról kijelentéseket tenni. Éppen mert ezek a kijelentések sem cáfolhatók, sem érvekkel igazolhatók nem lennének. (Ezt nevezhetnénk egyébként a tudományosság kritériumának, de erre még késõbb visszatérek.) Hadd foglaljam össze vázlatosan, miket gondolok én a jelentésrõl – hangsúlyozva, hogy nézeteimet nem művészettörténeti vagy régészeti stúdiumok alapján alakítottam ki, hanem azon elmélkedések és tanulmányok révén, amelyeket irodalomtörténészként magáról a jelentésképzõdés folyamatáról folytattam. Nos, a jelentést én egyáltalán nem tekintem rögzítettnek, amely a befogadótól függetlenül létezik, hanem inkább olyasminek, ami megtörténik, vagy (ki)alakul az értelmezõ aktív közreműködése révén. Ebbõl következõleg egy műalkotás jelentése változásoknak is ki van téve: más korok más értelmezõi elõfeltevéseinek megfelelõen mást és mást fog jelenteni. De még egyazon korszak különbözõ befogadói csoportjai is másképpen érthetik ugyanazt a művet. Ezek között az eltérõ értelmezések között szerintem azért nem lehet kijelölni az egyetlen helyeset és tévedésnek minõsíteni az összes többit, mert nincs olyan kitüntetett nézõpont, ahonnan látszana, melyik igaz, melyik nem. Jóllehet nagyon vonzó gondolat, hogy ilyen nézõpontnak tekintsük a sajátunkat: a történelem fejlõdik, halad elõre, a mi jelenünk következésképpen tökéletesebb, mint a múlt, tehát a mi értelmezéseink jobbak, mint a korábbiak, hiszen mi sokkal többet tudunk, mint elõdeink. Nagyjából ez volna Patay-Horváth álláspontja, aminek csak látszólag mond ellent az a narratíva, amely az eredeti jelentés visszanyerését hirdeti. Aki azt gondolja, hogy saját történeti helyzetétõl el tud tekinteni, és közvetlenül visszanyúlhat az eredeti állapothoz, visszahelyezheti magát a múlt körülményei közé, általában az a leginkább hajlamos rá, hogy saját korának elõfeltevéseit reflektálatlanul visszavetítse a múltba. Azt gondolni, hogy mi, mai emberek, jobban helyre tudjuk állítani az eredeti jelentést, mint a közbeesõ idõben bárki más, ugyanaz, mint azt gondolni, hogy mi, mai emberek jobban értjük a művet, mint elõttünk bárki más – mert az eredeti jelentéshez sem vezet királyi út, ahogyan a művészi szándékhoz sem. Mivel a hagyománytól nem tudunk eltekinteni, jobb, ha meg sem próbáljuk, hanem inkább tudatosítjuk, és értelmezésünk részévé tesszük. Az értelmezõ saját meghatározottságai azonban nemcsak azt befolyásolják, hogy egy adott művet hogyan értelmez, hanem azt is, hogy mi az, ami számára adott. Patay-Horváth szerint ha az értelmezés befolyásolja a rekonstrukciót, akkor az circulus vitiosushoz vezet („Errare…”: Ókor 2004/4, 37.). Az értelmezés szakirodalmában (hermeneutika) azonban igen elterjedt elõfeltevés, hogy a kör nem feltétlenül az ördögtõl való. A megértés nem valamiféle lineáris folyamat, amely a nulla megértéstõl a teljes megértésig halad, és mivel közben az információ felhalmozódik, minden idõpillanata tökéletesebb megértést jelent a megelõzõeknél. Nincs ugyanis zéró megértés, ahonnan elindulhatnánk. A műalkotással való találkozásba az értelmezõ mindig magával viszi saját elõfeltevéseit, és egy elõzetes megértés alapján lát neki munkájának. Ezt az elõzetes megértést azonban folyamatosan módosítania kell. Ezt hermeneutikai körnek szokás nevezni, ami nem circulus vitiosus. Csakhogy az elõzetes megértés azt is befolyásolja, amit látunk, vagy hogy mit vagyunk képesek meglátni egyáltalán. Ahogyan nincs értelmezés nélküli szövegkritika (ha volna, az olyan szövegkiadásokat eredményezne, amelyekben hemzsegnek az értelmetlen részletek, a híven reprodukált toll- és nyomdahibák), úgy nincs rekonstrukció nélküli értelmezés sem. Tanulságos, ahogyan a szövegértelmezés kapcsán mindkét vitatkozó fél szükséges fázisnak tekinti a fordítást. Ha úgy gondoljuk, hogy a görög szöveg megértéséhez létre kell hoznunk elõbb egy magyar szöveget, akkor máris elismertük, hogy a megértendõ világhoz valami nagyon idegent kell elõbb hozzáadni, hogy számunkra megközelíthetõ legyen. Másrészt azonban éppen ebben az esetben nem vagyok meggyõzve arról, hogy ez a lépés elengedhetetlen. Én latinista vagyok, és latin szövegeket általában nem szoktam magyarra fordítani magamban. De talán a fordítást tágabban kell értenünk, nem mint áthelyezést egyik nyelvbõl a másikba, hanem mint áthelyezést egy idegen világból a sajátba, amelyet saját elõfeltevéseink uralnak, amelyeket azonban a megértés esetleg majd módosít: így értelmezve a fordítás nem pusztán fázisa az értelmezésnek, hanem talán azonos is vele. Mindezek alapján Patay-Horváth András kérdése, miszerint szerencse vagy balszerencse, hogy Pauszaniasz szövege fennmaradt, teljesen jogosulatlan kérdés. Pauszaniasz révén bizonyítottan tudunk egy olyan értelmezésrõl, amely történetileg létezett. Tudjuk, hogy az ókornak legalábbis egy bizonyos periódusában a görögök hogyan értelmezték a szoborcsoportot. És ez nem egyéni értelmezés: Pauszaniasz helyi idegenvezetõkre hivatkozik, akik ugyanezt mondták minden látogatónak, akik vélhetõleg el is hitték nekik. Vagyis az oromcsoportnak Pauszaniasz korában ez volt a jelentése, amivel akkor is számolni kellene, ha tudnánk, hogy más korokban mást jelentett. De aki egy jól dokumentált ókori értelmezésre hivatkozik, az bizonyosan nem téved a jelentést illetõen, legfeljebb a műalkotás jelentését még tovább lehet gazdagítani, ha más korok más értelmezéseire is fény derül. Következik-e az értelmezéseknek ebbõl a relativitásából, hogy akkor valójában „minden mehet”? Az a kitüntetett pont, ahonnan a különbözõ értelmezések megítélhetõk, miért ne lehetnék én magam? Miért ne gondolnám, hogy ha a különbözõ értelmezések mind egyenjogúak, akkor nekem a sajátom tetszik a legjobban? Vagy ha a jelentést a befogadó saját elõfeltevései és meghatározottságai is befolyásolják, akkor miért ne volna lehetséges, hogy éppen egy Patay-Horváth András nevű befogadónak olyan sajátos elõfeltevései és meghatározottságai legyenek, amelyek miatt az olümpiai Zeusz-templom keleti oromcsoportja az õ számára Agamemnón és Akhilleusz kibékülését jelenti? Vagyis ilyen elméleti alapon lehet-e egyáltalán vitatkozni az értelmezésekrõl? Ha valaki a maga részérõl úgy gondolná, hogy az Iliasz beszámoló a százéves háborúról, és Akhilleusz Jeanne d’Arc allegóriája, az ellen sem elvi, sem erkölcsi, sem ideggyógyászati alapon nem lehetne kifogást emelni. Az ilyesmi végtére is mindenkinek a magánügye. Más a helyzet, ha ugyanez a hangsúlyozottan fiktív alak megpróbál értelmezésérõl másokat is meggyõzni, és a tudományos nyilvánosság elé lép. Akkor bizony érveket kell találnia, és be kell mutatnia, hogy ez a végeredmény az adott tudományos közegben (értelmezõi közösségben) érvényesnek tekintett értelmezési eljárások vagy műveletek révén alakult ki. Ez az értelmezés érvényességének kérdése, de mint mostanra talán már világos, az értelmezés mindig csak egy adott közegben lehet érvényes. Ha például fiktív hõsünk olyan közegben próbálná értelmezését megvédeni, amelyben az idõ, a tér, a kauzalitás, a hatás és még néhány egyéb fogalom egészen másfajta koncepciói elfogadottak, mint a mai nyugati tudományosságban, akkor akár sikerrel is járhat. De egy mai ókortudományi folyóirat nem közölne ilyen tanulmányt, mégpedig azon az alapon, hogy a manapság szokásos elõfeltevések szerint egy irodalmi ábrázolás témája csak olyan történelmi esemény lehet, amely (a lineárisan haladó) idõben korábban történt. Ez azonban egy itt és most, és most sem mindenki számára érvényes elõfeltevés, hiszen a történelem során számos irodalmi művet értelmeztek már úgy (és értelmeznek úgy ma is), mintha a keletkezés idõpontjához képest késõbbi eseményekrõl szólnának. Vagyis egy értelmezés egy adott kontextusban lehet elfogadható – de ehhez rögvest hozzá kell tenni, hogy a mai tudományosság kontextusához többnyire az is hozzátartozik, hogy az értelmezés tekintettel legyen a befogadást a műalkotás keletkezésekor befolyásoló körülményekre, az „eredeti kontextusra” is (jóllehet az eredeti itt nem értékkategória, és nem valamilyen kitüntetett pozíciót hivatott jelölni). Nagy Árpád számos ponton állította, hogy Patay-Horváth értelmezési eljárásai egy művészettörténeti vagy az ókori műalkotások értelmezésével foglalkozó közegben nem érvényesek, és vitapartnere – érthetõ módon – igyekezett érvényességüket mégis igazolni. A vitának ebbe a részébe nemigen kívánok beleszólni. Az egyes értelmezési műveletek elfogadhatóságán túl azonban az is követelmény, hogy a műveletek az adott értelmezésen belül konzisztensek legyenek. Az nem megy, hogy a feltételezett kocsiverseny egyik alakja azért nem lehet Pelopsz, mert páncélt visel (ami akadályozná a mozgásban), a másik azért nem lehet Oinomaosz, mert nem visel páncélt („Mit ábrázol…” 33., illetve 34.). A rögzített jelentés elõfeltevése azonban Patay-Horváth eljárásaiban olyan erõteljes, hogy hajlamos az ikonográfiát is rögzített, nagyon egyértelmű, kizárólagos jelentésű kódok rendszerének tekinteni (pl. rövid haj = rabszolga). De csak akkor, ha jól jön neki: a fogat például nem feltétlenül utal kocsiversenyre – állítja –, lehet egyszerű közlekedési eszköz, mint a Parthenón nyugati oromcsoportján. Csakhogy a fõalakok mögött elhelyezett két, egymással szembenálló fogat ott (is?) egy nagy, mitikus összecsapás kelléke, amely elég világosan utal az ellentétre, és jelentõs mértékben hozzájárul a kompozíció feszültségének megteremtéséhez. De még az adott közegben érvényesnek elfogadott, és konzisztens módon alkalmazott értelmezési eljárások révén is elõállhatnak eltérõ értelmezések. Milyen alapon választhatunk közöttük? Egyrészt ilyen esetekben nem feltétlenül kell dönteni: ahogyan rögzítettnek nem kívánom tekinteni a jelentést, úgy ebbõl következõleg egyetlennek sem. Másrészt elfogadható értékelõ kritériumnak látom, hogy egy értelmezés annál jobb, minél teljesebb, aminek két aspektusa is van. Az egyik, hogy az adott műalkotás lehetõleg minél több részletét legyen képes megmagyarázni. Valószínűleg nincs olyan értelmezés, amely minden részletre kiterjedhetne, hiszen a művészet részletekben kimeríthetetlenül gazdag, és éppen ezért hozhat létre kimeríthetetlenül gazdag jelentéseket is. De ha egy értelmezés csak nagyon kevés elemet magyaráz meg, akkor könnyen támadhat hiányérzetünk. Nekem többnyire ez a bajom azzal, ha művészi elbeszélõ szövegeket politikai allegóriának tekintenek, amivel sikerül egy gazdag és rétegzett műalkotást egyetlen mondatra egyszerűsíteni, illetve egy sokszereplõs kompozíciónak mindössze két-három alakját értelmezni. Patay-Horváth értelmezése ebbõl a szempontból nem különösebben vonzó. A három központi alaktól eltekintve senkinek semmi funkciója nincs, és bármelyik szobor bárki lehet. A két kocsi is csak dísznek van ott. Egy a sarokban kuporgó alak lehet, mondjuk, Odüsszeusz – vagy bárki más, van elég szereplõ az Iliaszban. De akár Odüsszeusz, akár nem, abból semmi nem következik az oromcsoport egészének jelentése szempontjából. Az Oinomaosz és Pelopsz kocsiversenyét feltételezõ értelmezés sokkal több részletet tudott integrálni. A másik szempont, hogy mennyire összetett és milyen súlyú jelentést sikerül egy értelmezésnek létrehoznia. Patay-Horváth „õszintén bevallja”, hogy nem érti, „egészen pontosan mit kér rajta számon” („Errare…” 40.) Nagy Árpád, amikor azt írja: „cikke kísérletet sem tesz arra, hogy az új értelmezést összhangba hozza ezzel a plasztikai nyelvvel, hogy az egyes szobrokat mint eleven műalkotásokat mérje saját feltevéséhez” („Rebus novis studere”: Ókor 2004/4, 35., 7. j.). Azt hiszem, ezen a ponton kell megkísérelnem elmagyarázni neki a dolgot – annál is inkább, mert számomra ez a litotésszel megfogalmazott lábjegyzet tartalmazza a legsúlyosabb kifogást Patay-Horváth cikkével szemben. Értelmezésnek az tulajdonképpen elég sovány, hogy megnevezzük az ábrázolt jelenetet, és megmondjuk, melyik alak kicsoda. Hiszen ezzel még semmit sem mondtunk a kompozíció egészérõl, a szobrok viszonyrendszerérõl, sem arról, hogy mitõl nagy művészet, amirõl beszélünk. A plasztikai nyelvrõl. Nem elég azt mondani, hogy a hagyományosan jósnak tartott alak akkor most Kalkhasz, azt is meg kéne tudni magyarázni, miért gondolhatták oly sokan, hogy „szörnyű jövõbe lát” (N. Á. M., „Rebus novis studere” 34.), ezzel szemben hogyan kell arckifejezését értenünk, vagy ha tényleg olyan baljóslatú ez a jósalak, akkor milyen szerepe lehet a kibékülési jelenetben. Ha ez a szoborcsoport egy viszonylagos nyugvópontot ábrázol, amelyben a korábbi ellentétek végre kiegyenlítõdnek, mit kezdjünk azokkal a vonásokkal, amelyek a kompozíció látszólagos egyensúlyát felforgatják. Ha Patay-Horváth szerint nem igaz, hogy ez a kompozíció tele van feszültséggel, akkor el kell számolnia azokkal az elemekkel, amelyeket mások úgy értelmeztek, mintha feszültséget sugallnának. Általában véve nem túl izgalmasak az olyan értelmezési kísérletek, amelyek a műalkotás helyébe valamilyen jól megfogalmazható, diszkurzív tartalmat próbálnak állítani. Márpedig Patay-Horváth szerint az oromcsoport körülbelül azt jelentette eredetileg, hogy a hellének mind fogjanak össze, mert csak így gyõzhetik le a barbárokat. A hagyományos értelmezést nem tudnám, és nem is akarnám ilyen tömören öszszefoglalni, hiszen az sokkal bonyolultabb és izgalmasabb. Az egyszeri befogadó számára nem volna jó üzlet elfogadni Patay-Horváth András javaslatát. Ezzel a jelentéssel nem lehet túl sok mindent kezdeni: nehezen látható be, mennyiben alkalmazhatjuk saját sorsunkra, életünkre, és nem látszik úgy, mintha az emberi lét mélységeibe engedne pillantani. Egy ilyen aktuálpolitikai üzenetért én nem szívesen adnám oda azt az esztétikai jellegű tapasztalatot, amely a hagyományos értelmezés révén mélyen elszomorító, mégis felemelõ, tragikus igazságokat sugallt nekem nem kisebb súlyú kérdésekrõl, mint – mondjuk – az isteni igazságosság természete.