| Szépművészeti Múzeum (2005, 4. szám) |
| Az évszak műtárgya
- 2005. nyár Szépművészeti Múzeum - Előcsarnok 2005. június 7 - augusztus 28. |
|
Házaspár sírköve Palmyrából
Hagyományteremtő szándékkal indította útjára 2003-ban a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteménye 'Az évszak műtárgya' kamarakiállítás-sorozatot. A sorozat fő célja, hogy rendszeres ritmusban a közönség elé tárja a Múzeum Antik Gyűjteményében folyó munka eredményeit: egy-egy újonnan megszerzett, restaurált művet, vagy éppen olyanokat, amelyekről új és bemutatásra érdemes tudományos eredmények születtek. "De vesztett ékei a régi Palmyrának…"  Palmyra a szíriai sivatag legnagyobb oázisa, kb. félúton a Földközi tenger és
az Euphratés között. Területét a 7. évezred óta lakják, ékírásos szövegek
pedig már a 2. évezred elején a Bibliából ismert és ma is használatos
nevén említik: Tadmor, ami egy elterjedt értelmezés szerint ugyanúgy
a datolyapálmára utal, mint a görög-latin Palmyra. A hellénisztikus
kortól (Kr.e. 3-1. sz.) egyre növekvő fontosságát elsősorban az ott
fakadó bővízű forrásnak és az oázist körbevevő, jó megélhetést biztosító
steppe-övezetnek (Palmyréné) köszönhette, így vált az Euphratésig
vezető karavánutak legfontosabb állomásává, az ókori interkontinentális
kapcsolatok egyik fő elágazóhelyévé. Innét szárazföldön (a Selyemúton)
és tengeren (a Perzsa öblön át) is vezetett út Indiába és Kínába.
A csakis a leggazdagabb társadalmi rétegek igényeit kielégítő kereskedelem
révén mindkét fél hozzájutott a számára exotikus árukhoz - ezt jelzik
például a Közép- és a Távolkeleten talált római üvegek és vörösmázas,
a római birodalomban tömegárunak számító agyagedények (terra sigillata).
A mediterrán világot elsősorban a kinai selyem, a ritka fűszerek és
drágakövek vonzották. A becslések szerint akár százszoros haszonnal
járó luxus-kereskedelem révén Palmyra hihetetlen mértékű gazdagságra
tett szert. A hellénisztikus kor végén a római birodalom bekebelezte
a várost, amely a Kr.u. 2. század közepén érte el hatalma zenitjét;
lakóinak száma akkoriban kétszázezer lehetett. A 230-as évektől Palmyra
a két óriás-birodalom, Róma és a szászánida Irán háborújának egyik
fontos szereplője, amíg végül Róma el nem foglalta és ki nem fosztotta
az ellene szegülő várost (273). A korábbi súlyát már soha vissza nem
nyerő antik Palmyra történetének az arab hódítás vetett véget (634).
A kicsiny településsé vált Palmyra újrafelfedezésére a 17. századtól
került sor; hatalmas romjai lenyűgözték Európát. Vonzerejük titka
abban is rejlett, hogy a feltáruló kultúra egyszerre volt ismerős
és idegen: a görög-római építészetből és művészetből ismert motívumok
teljesen egyedi változatait találni itt. (Egyetlen példa: a város
egyik vallási középpontját jelentő Baál-templom a magnésiai Artemis-szentély
alaprajza szerint épült, mégis jellegzetesen keleti típusú, a klasszikus
építészetben elképzelhetetlen vonásokkal: lapos a teteje, bejárata
pedig a hosszanti oldalon van). Palmyra ugyanis két világ: a Mediterraneum
és a Kelet metszéspontján jött létre. Kevert volt lakossága (arámi,
egyre növekvő számban arab, görög, római), vallása (a görög, római
és syriai istenek szentélyei mellett zsinagógája és keresztény temploma
is volt) valamint a nyelve: a fennmaradt feliratok zömét palmyrai
írással, az arámi mássalhangzó-írás egyik változatával készítették
- a palmyrai volt az első megfejtett holt nyelv (1754). A Palmyra
kultúráját meghatározó görög-római elemek nem a klasszikus műveltség
mindent lebíró erejét tanusítják, mint azt korábban szokták gondolni;
sokkal inkább azt a képességét, hogy formákat tudott adni más kultúrák
sajátos mondanivalóinak kifejezésére. Mint annyiszor az ókori kultúrák
találkozásánál, a palmyraiak is csak azt használták fel a Nyugatról
beözönlő kínálatból, amit a maguk számára érvényesnek találtak. S
bár egy odalátogató római is otthon érezhette magát a városban, a
palmyrai kultúra kulcsszavai (karaván-kereskedelem, oázisra épülő
kertgazdaság, nomadizáló állattenyésztés, a harcos-vadász-kereskedő
alakja) a görög-rómainál jóval inkább idézik a későbbi arab civilizációt.
A tavaly megvásárolt mészkő dombormű jól példázza a palmyrai művészet
kultúrák-közötti, kevert jellegét. Főalakja díszes kereveten heverő,
baljában ivócsészét tartó férfi. Öltözéke a kor perzsa viselete: saru,
nadrág (a szárát jelző ráncok a saru fölött láthatók) és díszesen
szőtt ruha. Dereka köré görög szokás szerint köpenyt csavart. Lábánál
kettős párnán fülbevalós nőalak ül chitónban, a bal vállán kerek ruhakapcsoló
tűvel megtűzött köpenyben és a fején átvetett kendővel, amit bal kezével
az arca elé von, a gyász ábrázolásának egyik szokásos képi jeleként.
Kettejük közt görög ruhájú, fiatal felnőttként ábrázolt ifjú, bal
kezét összetartozásuk kifejezéseként a férfi vállára teszi. A szemköztnézetű
kompozíció és a plasztikus formákkal ellentétben uralkodó linearitás
a palmyrai művészet általános vonásai közé tartozik. Az ifjú kétoldalán
a már kifaragott domborműre arameus feliratot véstek, amelyet Komoróczy
Géza a következőképpen olvasott és értelmezett. A személynevek a palmyrai névadás jellegzetes példái. Abdiból (görögösen Abdibólos): "Baál (isten) szolgája"; Bar'a' (görögösen Bareas): "Athé /Anat (istennő) fia"; Marti (görögös átírásban Marthis): "úrnő (becéző forma) / "úrnőm". A darab tehát házaspár sírdomborműve volt. A palmyrai nekropolisok jellegzetes formája a közösségi temetkezés. A föld fölött gyakran torony, később templom alakú építmények jelölik a síregyütteseket, a föld alatt pedig sziklába vájt, egymásba nyíló folyosók falaiban előre kivésett, katakomba-szerű fülkék sorakoznak; ezekben hantolták el a halottakat, s a fülkéket szögletes kőlappal zárták le. A budapesti dombormű is ilyen zárólap lehetett (az újkorban vékonyabbra vágták, hogy lecsökkentsék a súlyát). Az ábrázolás főszereplője a kor társadalmi felfogásának megfelelően a férj. A szerettei körében lakomázó halott képe a férfihoz méltó élet emblématikus megjelenítésének népeket és évszázadokat átívelő kifejezési formája volt az ókorban - Hellasban és Italiában éppúgy, mint Mezopotámiában. A darab tehát a görög symposion, a latin convivium és a keleti kultúrákban elterjedt marzeah hagyományán nevelkedett nézők számára egyaránt kínálhatott érvényes mondanivalót. A halotti lakomát ábrázoló domborművek a palmyrai sírszobrászat egyik fő témáját jelentik. A budapesti darab (stílusa, a betűformák és a hasonló példányok alapján) alighanem a 3. század elején készült. A töredékekből összeragasztott dombormű az 1930-as években a New haveni Yale Egyetem gyűjteményében volt, később eladták; a nemzetközi műkereskedelemből került Budapestre. Nagy Árpád Miklós
|
|
|