OKOR - 2002, 1. könyvajánló

Könyvajánló (2002, 1. szám)

Bosworth, A. B., Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Fordította Vilmos László, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 475 oldal, 2580 Ft.

Zseniális hadvezér és politikus, egy új világ létrehozója, az emberiség békéjének megteremtője. A különféle népeket és civilizációkat összebékítő, jövőbe látó államférfi. Õrjöngő, szadista, alkoholista tömeggyilkos, aki hirtelen haragjában akár legjobb barátait és leghűségesebb szolgáit is megöletheti.
Bármennyire hihetetlen, a fenti jellemvonások egy és ugyanazon személyre, a világhódító III. Alexandroszra, vagy közismertebb nevén Nagy Sándorra vonatkoznak. A 20. század közepéig Nagy Sándorról szinte csak elcsukló hangon elrebegett dicshimnuszokat olvashattunk. Ha a Kr. e. 3. században élt Eratoszthenész világtérképére tekintünk, láthatjuk, hogy Nagy Sándor körülbelül tíz év leforgása alatt uralma alá hajtotta az akkor ismert világ nagyobbik felét. Ez a fantasztikus életmű már a kortársakat és az antikvitás történetíróit is rabul ejtette. Egy új világ felfedezőjének, Nyugat és Kelet egyesítőjének tekintették Sándort, aki, bár véres harcokban hódította meg a perzsa birodalmat, a szuszai menyegzőn tanújelét adta annak, hogy ő maga nem vad hódítóként, hanem a két nép, a hellén és a perzsa öszszebékítőjeként kíván uralkodni a Dunától az Indusig terjedő birodalmában. Mítoszára tragikusan korai halálával tette fel a koronát, hiszen így nem kellett megélnie életművének szétesését.
Az 1980-as évektől azonban sokasodni kezdtek a Nagy Sándor életművét értékelő kritikus hangok. A mítoszoktól és dogmáktól megszabadult történetírás új kérdéseket fogalmazott meg. Hogyan tekinthetünk egy olyan emberre, aki több százezer ember halála révén tett szert világhírnévre?
Meglepő, hogy ebből a sokszínű irodalomból mindeddig nem volt magyar nyelven hozzáférhető Nagy Sándor-monográfia. Így, bár közhely, de ebben az esetben valóban igaz, hogy A. B. Bosworth művének magyar kiadása hiánypótló. A szerző korunk legjelentősebb Nagy Sándor-kutatója: Arrianosz Alexandrosz-történetéhez készített kommentárt, és több kötetet is publikált a makedón uralkodóról és a hellénisztikus korról.
A kötet két fő részre tagolódik. Az első a hódításokat mutatja be kronologikus rendben II. Philipposz uralkodásától Nagy Sándor haláláig. Az események elbeszélésén túl Bosworth részletesen elemzi a makedón stratégiát, bemutatja a makedón hadsereget, a fegyverzetet és a taktikát. Mindezt rendkívül bőséges forráshivatkozással teszi, s ezáltal értékes segítséget nyújt az események alapos megismeréséhez.
A második rész négy fontos részproblémát tárgyal: a szárazföldi Görögország helyzetét, Nagy Sándor birodalomszervezési kísérletét, összefoglaló képet nyújt a hódító makedón hadseregről, és tárgyalja (sajnos csak röviden) az egyik legizgalmasabb kérdést, Nagy Sándor istenkirályságát. Bosworth szerint ez is Nagy Sándor megalomániájának része volt, amely fokozatosan elhatalmasodott fölötte káprázatos sikerei, valamint az őt körülvevő keletiek talpnyaló magatartása következtében: "…[Nagy Sándor] ekkor már szilárdan meg volt győződve saját istenségéről, s a folytonos és alattomos hízelgés, amely Héraklés és Dionysos fölé emelte, már mélyen gyökeret vert a lelkében." (405. oldal). Véleményem szerint éppen az istenkirályságra való törekvés adhat kiindulópontot Nagy Sándor alakjának megértéséhez, és ez az oka annak, hogy egyetlen személyt olykor egymással teljesen ellentétes jellemvonásokkal ruháztak fel az ókori történetírók és újkori utódaik.
A zseniális stratéga és taktikus jó helyen és jó időben született. Sikereihez a korabeli Makedónia gazdasági helyzete és a makedón hadsereg kiválósága legalább annyira hozzájárult, mint hadvezéri tehetsége. Sándor ugyanakkor már a hadjárat elején szembesült azzal, hogy a perzsa birodalom felett nem uralkodhat a makedónok királyaként, hanem az Akhaime-nidák példáját követve despotikus istenkirályságot kell alapítania. Erre valószínűleg egyiptomi hadjárata során ébredt rá, amikor felismerte, hogy akár az egész perzsa birodalmat is meghódíthatja. Véleményem szerint forrásaink egyértelműen tükrözik, hogy a megalománia és az önistenítés helyett inkább politikai természetű indítékokat kell keresnünk Nagy Sándor istenítésének forrásaként (Hahn István egy tanulmányában a római császárok vonatkozásában mutatta ki a politika és az uralkodókultusz összefonódását: "A császár és az istenek": Hitvilág és történelem, Budapest, 1982, 245-268.).
Sándor hódítói és uralkodói teljesítményéhez foghatót kétségkívül keveset találunk a történelemben. Ennek köszönhető, hogy a korabeli és a későbbi történetírók is csak szuperlativuszokban beszélnek az uralkodóról. Ugyanakkor ezek az európai kultúrkörhöz tartozó tudósok, egy demokratikus civilizáció gyermekei nem tudnak mit kezdeni az istenítés és a despotikus istenkirályság Nagy Sándor esetében megfigyelhető gyakorlatával.
Mindez azért fontos, mert az igazi Nagy Sándor-kép valahol a bevezetőben említett kétféle értékelés között helyezkedik el. Tény, hogy nagyszerű uralkodói és hódítói teljesítményről van szó, ugyanakkor az uralkodó személyiségének és hódításainak árnyoldalairól sem hallgathatunk. Nem esik szó azokról, akik Nagy Sándor haragjának estek áldozatul, holott az egyes eseteket Bosworth részletesen tárgyalja a kronologikus leírásban. Ugyanúgy kritikátlan magatartás, ha a makedón uralkodóra csak mint hódítóra tekintünk, mint ha pusztán az őrült, alkoholista gyilkost látjuk benne. Bosworth műve objektíven ábrázolja az eseményeket, de a szerző véleményem szerint nem tudta teljesen kivonni magát a részben éppen általa megfogalmazott új Nagy Sándor-kép hatása alól.

A kötetet két kisebb részproblémát tárgyaló függelék, valamint igen részletes bibliográfia zárja. Bosworth egyébként az ókortörténész számára szokatlanul bőséges történetírói hagyományt és az egyéb forrásanyagot - feliratokat, pénzeket, papiruszokat - remekül használja fel, műve nagyszerű kiindulópont a további Nagy Sándor-kutatások számára, mivel minden állításához szinte a teljes forrásanyagot mellékeli hivatkozásként. A kötet végén található forrásértékelés is igen hasznos, éppen a források említett bősége miatt, hiszen a hellén és a későbbi római hagyomány igen sok mesés elemet tartalmaz, melyeket a történetírók egy része beépített munkájába; ráadásul a legkorábbi, számunkra hozzáférhető forrás Diodórosz Szikeliótész Történeti könyvtára, amely a Kr. e. 1. században keletkezett, mintegy kétszáz évvel Nagy Sándor hadjárata után! Hiteles korabeli beszámoló, vagy történeti munka nem maradt fent.
Bosworth műve igen olvasmányos, s ezt a magyar fordítás is igen jól visszaadja. Jóllehet a fordító a magyar kiadás előszavában hivatkozik néhány új alapműre a témával kapcsolatban, mégsem ártott volna egy bővebb válogatás a legújabb Nagy Sándor-irodalomból, hogy segítse az olvasó eligazodását a szakirodalom szinte már átláthatalan dzsungelében. Mindez természetesen nem csökkenti a könyv értékét, amely kétségkívül az egyetemi ókortörténet-oktatás nélkülözhetetlen eleme lesz.

Forisek Péter

Dover, Kenneth James, Görög homoszexualitás. Fordította Dupcsik Csaba, Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 282+77 oldal, 2480 Ft.

Miről szólhat egy könyv, melynek címe Görög homoszexualitás? Egyrészt a Kr. e. 5-4. század athéni homoszexualitásáról, minthogy arra nézve maradtak fenn források kellő mennyiségben, hogy a téma egyáltalán vizsgálható legyen (márpedig ha máshonnan nem, a Lakomából tudjuk, hogy alapvető különbségek voltak az egyes területek között). Másrészt csak a képi és szöveges ábrázolásokról, vagyis a homoszexualitással kapcsolatban folyatott társadalmi diskurzusról. Hasznos, ha az olvasó magában előre tisztázza ezt a különbséget a filológiai eszközökkel nem megközelíthető tényleges gyakorlat és aközött, ahogy a dologról beszélni volt szokás, és ha ezt gyakran az emlékezetébe is idézi, mert a könyv erre csak elvétve reflektál.
Dover tehát a könyv fő részében megpróbálja rekonstruálni azt, ahogyan a 4. századi Athénban a homoszexualitásról beszélni illett. Olyan ideálképet kapunk itt, amellyel kapcsolatban némi gyanú is befészkelheti magát elménkbe, hogy Dover megpróbálja az antik homoszexualitást mintegy megvédeni egy a keresztény erkölcsiségen alapuló ellenérzéssel szemben. Mondanom sem kell, hogy ez a stratégia teljességgel inadekvát és felesleges volna. De lássuk, miről is van szó. Dover szerint az athéni társadalom gazdagabb rétegeiben a felnőtt férfiak megpróbálják elcsábítani a szép fiúkat, mindenhol a nyomukban járnak, ajándékokkal kedveskednek nekik, udvarolnak. Ha sikerül egy fiút megkapni, az nagy dicsőség a csábítónak, de szégyen a fiúnak. Ezért a fiúk nem adhatják magukat könnyen, hanem csak ha beleszerettek a férfi sok kiváló erényébe, és biztosak benne, hogy a kapcsolat jó hatással lesz szellemi fejlődésükre. Gyönyört nem is keresnek a kapcsolatban, legfeljebb a perverzek. (Ezt az utóbbi állítást Dover viszszavonja a 11 évvel később írt utószóban, és méltán, hiszen a vázaképeken gyakran látjuk, hogy férfiak a szép fiúk péniszét izgatják.) De még amikor beteljesül is a szerelem, akkor sem anális közösülésre kerül sor, hanem combközire: a fiú szemben állva veszi combjai közé szerelmese hímtagját (a könyv végén a kiválogatott vázaképek érzékeltetik, hogy ez a homoszexuális közösülés ábrázolható, tehát társadalmilag is elfogadott módja).
Dover ezt a pozíciót a szexuális aktuson belüli dominanciaviszonyok alapján elemzi. Szerinte minden aktusban van egy domináns és egy alárendelt fél. Az a domináns, akinek magasabban van a feje. A combközi közösülést azért engedheti meg a szép athéni fiú, akiből egyszer majd büszke athéni polgár kell legyen, mert abban ő nem válik alárendeltté, férfiúi méltósága nem sérül. Hiszen ő az, aki egyenesen áll, és elnézően szemléli felülről, esetleg kedvese fejét a hóna alatt tartva, amint az előtte görnyedezik. Az athéniak tehát azért nem találnak kivetnivalót abban, ha egy fiú ilyen aktusban vesz részt, mert itt a fiú a domináns fél, míg ha análisan adja magát oda, akkor a közösség megvetése sújtja. Ezzel az elemzéssel az a probléma, hogy Dover a dominanciát realitásnak tekinti, egy valóságos szempontnak az adott jelenség elemzésére, holott ez pusztán egy másik, egy modern diskurzus, amit rávetít az ókorira. És azt is meglehetősen egyszerűen. Egy kapcsolat (esetleg kölcsönös) hatalmi viszonyai bonyolultabbak, mint hogy leszűkíthetnénk a problémát a fej helyzetére szeretkezés közben.
Az sem túl meggyőző, amikor Dover az athéni homoszexualitást a "modern heteroszexuális társadalmak" (mik azok és mitől olyan egyformák, hogy egy kalap alá lehet venni őket?) gyakorlatával kívánja megvilágítani: egy sikeres nőcsábász is társadalmi elismerésben részesül, míg a nő számára szégyen, ha ebben a teljesítményben közreműködik.
A könyv további fejezetei, számos érdekesség ellenére, kissé unalmasak. Hiszen többnyire csak arról szólnak a fejtegetések, hogy források híján nem lehet megalapozott kijelentéseket tenni a görög világ egyéb, a klasszikus kori Athén férfitársadalmán kívüli területeinek homoszexualitását illetően.
A komédiákról szóló fejezetet azonban fontos megemlíteni: ott a korábbiaktól eltérő képpel és másfajta értékeléssel találkozunk. Dover szerint azért, mert a fiúk iránt az arisztokrácia lelkesedett; a nők teljes elkülönítése miatt (ami szerényebb háztartásokban nem volt megoldható) egy gazdag férfi, ha szerelmi hódításra vágyott, csak férfiakhoz közeledhetett (nem szexről van szó: arra ott voltak a rabszolgák és a prostituáltak). A komédiák alacsonyabb társadalmi szintű közönsége ezért az egészet amolyan úri huncutságnak tekinthette.
A fordítás egészében kellemes olvasmányt biztosít, de azért azt nem fogjuk egykönnyen megbocsátani, hogy a Dover által a görög kalosz megfelelőjeként férfiakra használt handsome szót állandóan jóképűként látjuk viszont. Pláne amikor egy oldalon át azt olvassuk, hogy férfira nem lehet azt mondani: szép (30. oldal). Bizarr, hogy emiatt a szerelmes természetű férfiak csapatostul járnak a tornacsarnokokba, hogy jóképű fiúkat lássanak - meztelenül.

Hajdu Péter

Arisztophanész összes művei. Fordította Arany János, szerkesztette és a jegyzeteket írta Bolonyai Gábor, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 866 oldal, 4200 Ft.

Arisztophanész összes komédiájának új kiadása az eddigiekhez képest több fontos újítást tartalmaz. A szerkesztő Arany János klasszikus és bizonyos szempontból utolérhetetlen fordítását veszi alapul (az egységesség elve mindenképpen emellett szól, mert csak néhány darabnak létezik újabb magyar fordítása), és megtartja a fordító jegyzeteit, viszont azokat jelentős mértékben ki is egészíti: minden esetben megadja például azoknak a vaskosabb kifejezéseknek a szó szerinti jelentését, amelyeken Arany fordítása finomít. A szerkesztő emellett minden darab szövegében jelölte a komédia szerkezeti egységeit, valamint sorszámokkal látta el az egyes komédiákat, ami megkönynyíti a jegyzetek azonosítását. Új előszó is készült a kiadáshoz, amely Arisztophanész művészetét és a komédia jellegét állítja a középpontba, de a kötetben helyet kap a szöveget a korábbi kiadásokban kísérő Kövendi-tanulmány is.

Borhy László, Pannoniai falfestmény. A Négy Évszak, az Idő és a Csillagok ábrázolása egy brigetiói mennyezetfestményen, Enciklopédia, Budapest, 2001, 148 old.

A szerző, az antik Brigetio polgárvárosának területén feltárt mennyezetfestményt (kiállítva a Komáromi Klapka György Múzeumban) az ókori időfelfogás, csillaghit és a szinkretisztikus vallástörténeti folyamatok bemutatásán keresztül elemzi, rávilágítván ezek nélkülözhetetlenségére az ikonográfiai értelmezés során. A munka kiegészül Harsányi Eszter és Kurovszky Zsófia restaurátorok által írt fejezetekkel, melyekben a kiemelés és a restaurálási fázisok bemutatásán kívül a mennyezetkép töredékein megfigyelhető bekarcolt szerkesztési nyomok alapján kísérletet tesznek a kompozíció felvázolása menetének és arányrendszerének meghatároyására. A kötetet Kriston László fizikus anyagvizsgálatai teszik teljessé.

Gyulai Ferenc, Archeobotanika. A termesztett növények története a Kárpát-medencében a régészeti - növénytani vizsgálatok alapján, Jószöveg, Budapest, 2001, 221 old.

A kötet a régészeti ásatásokból származó növényi maradványok vizsgálatán keresztül tekinti át a Kárpát-medence növénytermesztésének nyolcezer éves történetét: a neolitikumtól a késő középkorig. Emellett minden korszakból részletes ismertetést kapunk a kultúrnövényeken kívül felbukkanó fajok (pl. gyomok, gyűjtögetett növények) gyakoriságáról és felhasználásáról is. Továbbá bepillantást nyerhetünk a növénytani leletanyag begyűjtésének módszereibe és kiértékelési lehetőségeibe is.

Hegyi Dolores, Polis és vallás. Bevezetés a görög vallástörténetbe, Osiris, Budapest, 2002, 184 old.

A mű a történeti fejlődés sorrendjében mutatja be az egyes görög kultuszok és vallási hiedelmek változásait: a két alapréteget, prehellén és ősgörög hitvilágot, majd az ezek összeolvadásából kialakult klasszikus vallásosság jellegzetességeit, melyek legkifejezőbb jelenségei a különböző polisok kultuszai és rítusai, továbbá a jósdák történeti szempontból is fontos tevékenysége. A kötet utolsó részében a szerző a "theologia" fogalmának eredetét és a görög gondolkodásban felfedezhető teologiai elképzeléseket tárgyalja.

Kákosy László, Az alexandriai időisten. Válogatott tanulmányok (1957-1998). Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 390 oldal, 1880 Ft.

A kötet az ismert egyiptológus reprezentatív tanulmányait tartalmazza. Részletes ismertetését olvashatjuk a BUKSZ 2002 nyári számában Nagy István tollából (168-172.).

Martialis, Válogatott epigrammák/Electa epigrammata (magyar-latin párhuzamos szöveg). Válogatta, a jegyzeteket és az utószót írta Adamik Tamás, Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 248 oldal.

A kötet huszonnyolc fordítója között Babits Mihály és Kosztolányi Dezső mellett nemcsak a klasszikus irodalom olyan kiváló fordítói szerepelnek, mint Bede Anna, Horváth István Károly vagy Kárpáty Csilla, hanem az új nemzedék képviselői, azaz egyetemi- és doktoriskolás hallgatók is. A kiadás a kritikai kiadásoktól eltérően tematikus csoportosításban ad válogatást Martialis epigrammáiból. A megjelenés ténye mellett különösen értékelendő az, hogy a latin szöveget is láthatjuk a versek fordításai mellett.

Németh György, Karthágó és a só. Az ókortörténet babonái. Korona Kiadó, Budapest, 2002. 215 old.

A kötet azokat az ókorhoz kapcsolódó történeti tévedéseket, helytelen fogalomhasználatokat és torzult felfogásokat tárgyalja, melyek nagy része sajnos, napjainkra már közhelyekké váltak.
A húsz fejezet a görög (Trója; A phaisztoszi korong; Ókori felfedezők; Drakón és a drákói szigor; A spártai apella; Marathón; Milyen járvány volt Athénban?; Kik voltak a metoikoszok?; Női szerepek az ókori Hellászban; Túlvilági utazások homérosztól az orphikáig; Családtervezés az ókori görögöknél?; Létezett-e ókori Görögország?) és római (Romolus; Karthágó és a só; A Rubicon partján; A zsarnok Nero; Minden út Rómába vezet?) történelemre koncentrál, de vizsgálat alá kerül a sinológia (Milyen színű a Kék folyó?) a népvándorláskor (Attila sírja) és a magyar őstörténet (A vérszerződés) tárgykörébe tartozó egy-egy félreértés is.
Amint azt a szező az előszóban kifejti, elsősorban a tankönyvekben és lexikonokban is fellelhető tévedések kerülnek tisztázásra. Az egy-egy fejezethez kapcsolódó irodalomjegyzékeket olvasgatva láthatjuk, hogy sok esetben nem az adott tanulmány az első magyar nyelvű kísérlet a téveszmék cáfolatára, ennek ellenére ezek újra és újra felbukkannak. A szerzővel együtt csak reménykedhetünk:
"Egy könyv önmagában nem számolhat le ennyi bevett, lexikonok tekintélyével is szentesített tévedéssel. De minél többször ismételjük el egy hamis állításról, hogy hamis, annál valószínűbb, hogy előbb utóbb talán a lexikonokból is el fog tűnni."

Pauszaniasz, Görögország leírása I-II. Fordította, a jegyzeteket írta és a névmutatót összeállította Muraközy Gyula, a jegyzeteket kiegészítette és az utószót írta Patay-Horváth András, a térképeket készítette Nemes Júlia, Pallas Stúdió-Attraktor, Budapest, 2000, 366+391 oldal, 5600 Ft.

A Kr. u. 2. században élt görög Pauszaniasz műve egészen egyedülálló alkotás. A szerző a mai turistákhoz hasonlóan minden bizonnyal személyesen járta be az akkoriban már látványosságnak számító hellén kultuszhelyeket és városokat, összegyűjtötte, amit róluk tudni érdemes, majd lejegyezte mindazt, amit fontosnak tartott. Nemcsak az általa megcsodált épületek, azóta elpusztult szobrok és egyéb műalkotások leírásait olvashatjuk nála, hanem azokat a mítoszokat, kultuszokat, történeteket is, amelyek hozzájuk kapcsolódtak. A Görögország leírásának tíz könyve tájegységek szerint csoportosítja bőséges anyagát. A mű forrásértéke felbecsülhetetlen, és olvasása annak számára is hatalmas élményt jelent, aki ennek alapján próbálja bejárni Görögországot. A szép kiállítású kötetben az elengedhetetlen jegyzeteken kívül térképeket és ábrákat is találunk (utóbbiakból még sokkal többnek is örülnénk), valamint külön személynév és földrajzi név-mutatót.

Platón összes művei kommentárokkal. Az eddig megjelent szövegeket fordították, illetve fordításukat javították, valamint a jegyzeteket, tanulmányokat és szerkezeti vázlatokat írták: Horváth Judit, Bárány István, Ritoók Zsigmond és Steiger Kornél, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1998-tól.

Az Atlantisz Kiadó 14 évvel a teljes magyar Platón-kiadás megjelenése után (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984) fogott hozzá a filozófus összes műveinek új magyar kiadásához. Mi indokolja az önmagában is dicséretes, valóban hosszú távú vállalkozást? A kiadó szándékai szerint az új sorozat köteteiben - amely magában foglalja az eddig kétes voltuk miatt meg nem jelentetett írásokat is - általában egy-egy dialógus szerepel majd (úgy tűnik, a kifejezetten rövid művekkel azért kivételt tesz), mégpedig vagy teljesen új, vagy a szükséges mértékben átdolgozott régebbi fordításban. A művek jobb megértését jegyzetek, kísérő tanulmányok, illetve szerkezeti vázlatok segítik (ez utóbbiak különösen értékelendők), az egyes köteteket pedig a görög filozófia legjelesebb magyar kutatói gondozzák.
A régebbi Platón-kiadás hiányosságait (különösen a szegényes jegyzetanyagot, továbbá az értelmező tanulmányok teljes hiányát) és az új erényeit figyelembe véve valóban csak örülhetünk az ötletnek. Az eddig megjelent öt kötet alapján a szándékok jó része megvalósultnak tekinthető, s a kötetek között megfigyelhető kisebb aránytalanságok (terjedelmi, valamint a jegyzetanyag mennyiségét illető különbségek) ellenére is elégedett lehet az olvasó.
Az eddig megjelent kötetek (1998-2001):
Gorgiasz; A lakoma; Ión. Menexenosz; Theaitétosz; Philébosz.

Idősebb Plinius, Természetrajz XXXIII-XXXVII. Az ásványokról és a művészetekről (kétnyelvű kiadás), fordította, a jegyzetekket és a névmagyarázatot készítette Darab Ágnes és Gesztelyi Tamás, Enciklopédia, Budapest, 2001, 438 old.

A római polihisztor, Caius Plinius Secundus (Kr.u. 23-79) 37 könyvből álló, nagyszabású enciklopédikus művének utolsó öt könyve, a nemesfémekről (XXXIII) és egyéb fémekről (XXXIV), a földféleségekről (XXXV), valamint a kövekről (XXXVI) és drágakövekről (XXXVII). Az egyes könyvek leírják a különféle ásványfajták megjelenési formáit, bányászatukat, felhasználásuk történetét, a belőlük készített gyógyszereket, használati tárgyakat és műalkotásokat. E két utóbbi különösen fontos hiszen sok esetben olyan építészeti és művészeti emlékek leírását adja, melyek napjainkra már nem láthatóak, nélkülözhetelen forrásává válva így a régészeknek és művészettörténészeknek. is.

Szőke Ágnes - Kissné Szemérdi Gizella, Mitológiai séta a belvárosban, Masszi, Budapest, 2001, 72 old.

Budapesten sétálva az ember hajlamos a kiarakatokba felejtkezni. E színes és képes kötet szerzői arra szólítanak fel, hogy emeljük feljebb a tekintetünket, és vegyük észre a pesti Belváros épületeit díszítő szobrokat, domborműveket, kariatidákat, atlaszokat. A Contra-Aquincum romjaitól a Lánchídig tartó séta során újra felfedezhetjük magunknak a Belváros régi épületeit és a mitológiai történeteket, alakokat. A szerzők szerint a könyv és az épületdíszek segítségével a gyerekek számára is közelebb hozható az antik mitológia.

Wallis, Richard T., Az újplatonizmus. Fordította és a függeléket összeállította Buzási Gábor, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 286 oldal, 2980 Ft.

Az újplatonizmus a görög filozófia egyik legmarkánsabb és legnagyobb hatású irányzata volt. Ennek ellenére magukat az újplatonikus műveket magyar nyelven mindeddig egy-két szemelvényen kívül csak az iskolát alapító Plótinosz értekezéseinek válogatott fordítása reprezentálja (Horváth Judit és Perczel István fordításában, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.). Már csak ezért sem kell különösebben hangsúlyozni a most megjelent kötet időszerűségét. Jóllehet 30 évvel ezelőtt íródott, Wallis műve ma is helytállóan, ráadásul érthetően és tömören foglalja össze az újplatonikus filozófusok legfontosabb tanításait. A fordító munkáját dicséri a függelék, amely egy magyar-görög-angol terminusszótár mellett két bibliográfiai fejezetet tartalmaz. Az első a mű megjelenése óta eltelt időszak szakirodalmából ad jól használható válogatást, a második pedig a 20. századi magyar újplatonizmus-kutatás teljes irodalmát gyűjti össze (nem a fordító hibája, hogy az egész nem több hat oldalnál).

Xenophón történeti munkái. Fordította Németh György, Vilmos László, Fein Judit és Gradvohl Edina, a jegyzeteket és az utószót írta Németh György, Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 624 oldal, 3800 Ft.

A gyönyörű kiállítású könyv az első kötete a kétkötetesre tervezett magyar Xenophón-összkiadásnak. Xenophón írásait tekintve a könyv egyetlen, ám nagyon fontos újdonsága a Hellénika teljes magyar fordítása, amely első ízben kerül az olvasók kezébe. A kötetben szereplő történeti munkák Xenophón sajátos személyiségén keresztül nyújtanak bepillantást az 5. század végi - 4. századi görög történelembe. Bízzunk abban, hogy mihamarabb elkészül a folytatás is.