Meglepheti az Ókor olvasóját, hogy az MTA irodalomtudományi szemléjének, a Helikonnak éppen e számát ajánlom a figyelmébe, hiszen a folyóirat az utóbbi időben több, az ókorhoz emennél jóval szorosabban kötődő témával jelentkezett: "(Új) filológia" címen a filológia jelenkori helyzetét átgondoló tanulmányok jelentek meg (2000/4.), a "Dante a XX. században" címet viselő terjedelmes válogatás felerészt a dantei Odüsszeusz-képet tárgyaló írásokat tartalmaz (2001/2-3.), "A Poétika újraolvasása"-szám pedig természetesen teljes egészében klasszika-filológiai irányultságú (2002/1-2.). Most mégis "Az interpretáció érvényessége" című Helikon-füzetet szeretném bemutatni - hogy miért tartom éppen az ókor iránt érdeklődők számára kifejezetten izgalmasnak, arra majd a végén térnék vissza.
A szám egy olyan kötet alapján készült, mely egy mini-konferencia anyagát foglalja magában (Umberto Eco with Richard Rorty, Jonathan Culler, Christine Brooke-Rose: Interpretation and Overinterpretation [Értelmezés és túlértelmezés], ed. Stefan Collini, Cambridge University Press, 1992.). A könyv Eco három, Cambridge-ben 1990-ben tartott előadását, a felkért korreferensek hozzászólásait és Eco ezekre adott válaszát tartalmazza, a szerkesztő bevezetőjével. A magyar változat ennél egyszerre szegényebb és gazdagabb: csak az Eco-szövegeket tartalmazza (Vankó Annamária, Kemény Ágnes és Schuller Gabriella fordításában), viszont Kappanyos András igen mélyenszántó bevezetésével egészül ki, s a végén a vitáról is olvashatunk egy összefoglalót. Hogy Rorty és Brooke-Rose hozzászólásait nem olvashatjuk teljes terjedelmükben, nem nagy baj, hiszen mindkettő megáll a maga lábán is, tehát fordításuk bármikor önállóan is megjelenhet. Viszont Culler - az egyik legnevesebb amerikai irodalomteoretikus - igen frappáns, ám csak Eco szövegeivel együtt élvezhető vitairata ("A túlértelmezés védelmében") fájóan hiányzik; s nyilván hiányozni is fog mindaddig, amíg a könyv egészében meg nem jelenik magyarul.
Umberto Eco e három előadásában azt az ősrégi kérdést tárgyalja, hogy lehet-e különbséget tenni egy szöveg jó és rossz interpretációi között, s ha igen, miként. Mivel e kérdések megválaszolhatatlanok, ő sem válaszolja meg őket - ám e meg-nem-válaszolás mozzanatai mégis igen tanulságossá válnak számunkra. Az első, "Interpretáció és történelem" címet viselő előadás a minden szövegben titkos értelmet és végtelen számú titkos összefüggést kereső hermészi szellem szórakoztató kultúrtörténetét nyújtja az ókortól napjainkig, kritikus éllel. Eco elmeséli az egyszeri indián szolga történetét, akire ura egy kosár fügét és egy erről szóló levelet bízott. Szolgánk, célba érvén a füge maradékával s bűnhődvén a fügefogyás miatt, nem értette, hogyan árulhatta el őt a levél: hiszen mikor útközben megdézsmálta a kosarat, a levelet gondosan egy kő alá rejtette, nehogy utóbb tanúskodhassék ellene. Miután saját bőrén tapasztalta meg, hogy mégis tanúskodott, innentől kezdve hatalmas varázserőt tulajdonított a papírnak, s urának mindenben hűséget fogadott… Eco, továbbírva a történetet, fölteszi a kérdést: mit szólt volna Robinson Crusoe, ha ugyanezt a levelet, immár palackba zártan, megtalálja a partra sodródva? Szó szerint nem érthette volna, mert a füge hiányzott a levél mellől. Ezért nyilván számtalan értelmezési lehetőséget föl kellett volna tennie. Ám mégis, ha szimbolikusan is (pl. a "fügét mutat" értelmében), de az "egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kosár füge" narratívával került volna szembe - és nem mással. Az értelmezésnek tehát valami minimális köze azért kell, hogy legyen a szöveghez. A füge füge marad, bármit is teszünk. És ez jól van így.
A második előadás ("Szövegek túlinterpretálása") a hermészi szellemben végzett interpretációkra (Eco szerint túlinterpretálásokra) sorakoztat föl számos, igen látványos példát. Eco számára a Dante minden sorában templomos, rózsakeresztes és szabadkőműves (!) szimbólumokat kereső (ám sajna nem találó) Rossetti, illetve saját fafejű diákja, aki a melankolikus Leopardi összes költeményét átnyálazta a "melankólia" akrosztichon után kutatva (kevés sikerrel), nos, ők ketten egyként a túlinterpretálást képviselik. Az egyik az után nyomozott, ami nincs, a másik pedig az után, ami szem előtt van, nem pedig elrejtve. Igazat kell adnunk azonban Cullernak, aki megjegyzi, hogy itt nem annyira túl-, mint inkább alulinterpretálásról van szó: ezek az értelmezők bele akartak látni valamit a szövegbe, miközben a szöveget magát figyelmen kívül hagyták. Culler szerint ennél sokkal jobb, ha valóban túlinterpretálunk, még ha ennek következtében interpretációnk netán - Eco szavával - paranoid is lesz. Ha szembetalálkozunk az utcán egy ismerősünkkel, és az így szól: "Ugye milyen szép napunk van?", s azon kezdünk morfondírozni, hogy az illető vajon miért kérdezte ezt meg tőlünk, akkor ez paranoid viselkedés, hiszen embertársunk pusztán egy üdvözlőformulát alkalmazott. Ugyanakkor sokat megtudhatunk a saját kultúránkról, ha mégis megállunk, és elgondolkodunk ezen. "Azt gyanítom, hogy egy kis paranoia nélkülözhetetlen a dolgok helyes megítéléséhez", mondja Jonathan Culler, és igaza van. Visszatérve Ecóhoz: a második előadás végén elővezeti igen használható interpretáció-elméletét, mely az intentio operis (a szöveg szándéka) és az intentio lectoris (az olvasó szándéka) dialektikájára épül. Ennek értelmében az empirikus szerzőtől független, a szöveg intenciója által képviselt mintaszerzőnek és az olvasói szándéknak a találkozásából születhet meg a szöveg pillanatnyi, természetesen nem egyedül helyes értelmezése, az ilyen módon megteremtődő mintaolvasó fejében. (Eco igen hatékonyan alkalmazta ezt az interpretációs attitűdöt a magyarul is olvasható Hat séta a fikció erdejében című kiváló kötetében.)
De mi lesz szegény empirikus szerzővel? - teszi föl a kérdést Eco a harmadik előadás ("Szöveg és szerző között") elején. S belefog abba a kísérletbe, amely igazán izgalmassá teszi ezt a Helikon-számot: "Kérem, senkinek ne mondják el, ami itt ma történni fog … Tengerimalacként és megfigyelőként állok itt egyszerre, hogy elmeséljem önöknek, milyen reakciókat mutattam két regényem némely interpretációja kapcsán." Ezek után belefog a műhelytitkok kifecsegésébe, a hol kacagtató, hol elgondolkodtató "empirikus szerzői" kalandok elmesélésébe. Szigorúan magánemberként, saját maga értő olvasójaként mond ítéletet olvasói és kritikusai Eco-interpretációiról, arról, hogy - az ő empirikus szándékától függetlenül - ezek közül melyik túlértelmezés és melyik nem az. Megtudjuk például: A rózsa nevében nem szerzői szándék eredménye, hogy az inkvizítornak a sietséget mint olyat elutasító szavai előtt egy fél oldallal nagy ellenlábasa, a humanista Vilmos a maga részéről szintén elhatárolódik a sietségtől. Ugyanis ez utóbbi mondatot az alkotás folyamatában Eco utólag szúrta be a szövegbe. Ám ennek ellenére elfogadja, hogy itt jelentés lappang, és ennek feszegetését nem tartja túlinterpretálásnak! Viszont visszautasítja a regény orosz fordítója, Helena Kosztjukovics által írtakat, miszerint A rózsa neve egy Emile Henroit-könyv fényében volna értelmezendő, amely Prágában játszódik, egy misztikus kézirat utáni vadászatról szól, s szintén szó esik benne egy könyvtárat elpusztító tűzvészről. Eco kijelenti, hogy nem olvasta Henroit-t, a hasonlóságok véletlenszerűek, sőt "Prágának nincsen semmi különösebb szerepe a történetemben". Kappanyos a bevezetőben megkérdezi: "Vajon kizárja-e ez, hogy Helena Kosztjukovics és néhány olvasója épp ezen a tévúton, ezeket a nem létező szálakat gombolyítva jusson revelatív felismerésekhez?" S hogy Prága említése a regény elején ("1968. augusztus 16-án egy könyv került a kezembe … A nagybecsű felfedezés … kellemes órákat szerzett nekem Prágában … Öt nappal később a szovjet csapatok megszállták a szerencsétlen várost", Barna Imre fordítása) mennyire nem jelentékteken, arra mintha épp Eco hívná föl a figyelmet a következőkben, amikor beszámol a vasfüggöny mögötti fordítóival folytatott telefonbeszélgetéseiről!
Az előadás végén az író egy igen megdöbbentő történetet oszt meg velünk. Jóval A rózsa neve megírása után, saját könyvtárában keresgélvén talál egy 1587-es Arisztotelész-kiadást, melyben a kiadó Riccoboni megpróbálja a Poétika elveszett második könyvét rekonstruálni. Eco szakértő módon leírást kezd készíteni a kötetről: "…hidegen és technikai szempontból figyeltem a könyvet, leírást készítve, s hirtelen ráébredtem, hogy A rózsa nevét írom újra." Rádöbben, hogy azt a könyvet tartja a kezében, amely után regényében a hajtóvadászat folyik. Ezt a könyvet írta bele a regénybe, bár amikor írta, azt hitte, abban a szent pillanatban találja ki. Eco szerint ez az eset pusztán magánéleti jelentőségű, s nincs köze a regény értelmezéséhez. De tegyük hozzá: ez éppen addig volt csak igaz, amíg senkinek nem mesélte el! Hiszen immáron e történet része a regény körüli szöveghálónak, s ugyanúgy az irodalom (sőt, ha a Poétikára gondolunk, az irodalomról szóló irodalom) létmódjának problematikusságát példázza, akárcsak maga A rózsa neve. Írás, újraírás és másolás, az eredetiség és a szerzői identitás kérdéseiről - melyek alapkérdésekként merülnek föl a regényben - ennél az anekdotánál nem is lehetne paradigmatikusabbat kitalálni.
Leginkább az ókori szövegek olvasóinak örök paranoiája, hogy sohasem tudhatjuk meg, jól értjük-e, amit az a régi szerző mondani akart. Eco példája jól mutatja: helyzetünk akkor sem könnyebb, ha a szerző él, és még nyilatkozik is műveiről. Hiszen szándékolatlan jelentést is elfogadhat "valódi" jelentésnek; szándékoltat is letagadhat; s bélyegezheti saját alkotói kalandjait az interpretáció szempontjából irrelevánsnak. És sok egyéb furcsa dolgot is művelhet. Az értelmezés feladatát semmiképp nem fogja megspórolni nekünk.

Tamás Ábel

A kötet Ióannész Khrüszosztomosz (354-407) ránk maradt munkái közül a 386 és 387 között keletkezett, az Antiochia-beli ariánusok ellen írt prédikációit tartalmazza.

A heidelbergi egyiptológus a kulturális emlékezet eszköztárának segítségével vizsgálja a Mózes alakjában rejlő kettősséget, azaz a hagyomány héber Mózesét és a Freud által egyiptomiként ábrázolt Mózest. A mű az "emlékezettörténetre" koncentrál, nem a történelmi tényekre. A szerző figyelmének középpontjában egy történelmi paradoxon áll: míg számos forrás őrzi a világtörténelem első monoteista vallási reformját bevezető Ehnaton fáraó emlékét, dacára annak, hogy utódai megkísérelték évezredekre kitörölni őt az emlékezetből, addig egy másik nagy vallásalapító, Mózes, töretlenül élt ugyan az emlékezetben, azonban régészeti és epigráfiai források hiányában mégis megragadhatatlan a történeti kutatás számára.

A Caesar és Augustus korában tevékenykedő építész tíz könyvben írt munkája, a De architectura az eltelt kétezer év alatt fennmaradt, és az építészet egyik legfontosabb elméleti alapműve. Feltehetően enciklopédikus jellege mentette meg a feledéstől és a pusztulástól. Szinte minden kor használta: Sevillai Isidorus, ugyanúgy mint Alcuin, Aquinói Tamás vagy Petrarca, és inspirációt merített belőle Le Corbusier is.
Vitruvius igazi örökösei azonban a reneszánsz kor humanistái és művészei voltak. Az ő közvetítésükkel vált a mű ismertté Itálián kívül, az Alpokon túl is, például Budán. Mátyás udvara fogékonynak bizonyult az itáliai humanisták és mesterek által közvetített klasszikus hagyomány iránt.
A könyv a Vitruvius-hagyományok e gazdag történetével foglakozik. Egyaránt tárgyal építészettörténeti, esztétikai, filológiai és történelmi kérdéseket, megkülönböztetett figyelmet szentelve a magyarországi vonatkozásoknak. Közread egy eddig magyarul kiadatlan dokumentumot is. Szövegét gazdag illusztrációs anyag egészíti ki.

A szofista gondolkodás különféle alakváltozatokban újra és újra feltűnik, ezért is fontos, hogy e "mozgalom" görög gyökereiről megbízható képet kapjunk. A kötet első öt fejezete a szofista mozgalom későbbi értelmezésének és értékelésének történetét vázolja fel. Elemzi a mozgalom társadalmi vonatkozásait, vizsgálja a szofista elnevezés jelentését, és bemutatja az általunk ismert szofistákat, tevékenységük és műveik tükrében. A kötet második részében a szerző témák és problémák szerint csoportosítja a szofista filozófusok tanításait.

A kötet az ókori Izrael fogság előtti történetének megismerése szempontjából fontos szövegeket és töredékeket közöl hasonmás formában, quadrát betűs átírásban és magyar fordításban. Emellett felvázolja valamennyi szöveg nyelvi, kulturális és társadalomtörténeti hátterét is. A könyvet a fontosabb leletekhez kapcsolódó térképek és alaprajzok egészítik ki.

A Kr. e. 3. századból származó, 1975-ben talált shuihudi szövegek annak a Quin államnak a törvényeiből tartalmaznak több száz cikkelyt, amely Kr. e. 221-ben egyesítette egész Kínát, s amely államszervezetével több mint két évezredre meghatározta a császári állam további fejlődését. A kötet ismerteti a Quin korabeli törvények keletkezésének történeti és filozófiai hátterét, a korábbi korszakok jogfejlődésére vonatkozó kínai forrásokat, a shuihudi szövegek formai és tartalmi jellemzőit, emellett közli a büntető törvénykezéssel foglalkozó cikkelyek magyar fordítását.

A kötet elsősorban az albán nyelv és nép eredetéről szól, de ezzel összefüggésben széles körű ismereteket közöl az illír, trák, dardán, vlak (román) és macedón népekről és nyelvekről, s kitér a dákoromán kontinuitás mítoszára is.
A szerző összehasonlító adatokkal szemlélteti a térség nyelveinek és néprajzának rokon vonásait, háttérként pedig összefoglalja a Balkán-félsziget Görögországtól északra eső részének történelmét az újkőkortól az oszmán-törökök megjelenéséig.

A szerző a Collège de France címzetes tanára, a görög mitológia nemzetközileg elismert szakértője. Könyve a görög mítoszokat vizsgálja újfajta szemszögből. Vernant újrameséli az általa kulcsfontosságúnak tartott görög mítoszokat azzal a bevallott céllal, hogy megújítsa a szájhagyományt, azt az elbeszélő módot, ahogyan a mítoszok évszázadokon át hagyományozódtak. Értelmezésében a mítosz az emberiség kollektív emlékezetének lenyomata, aminek elsődleges szerepe van az emberi gondolkodás és mentalitás, a viselkedésformák- és normák alakításában. A mítosz ily módon valóságos tárháza az emberi eszméknek, kozmológiai elképzeléseknek, erkölcsi elveknek és nyelvi formáknak.

A szerző régész, többéves ásatások eredményeit öszegzi a kötetben. Aquincum több közigazgatási és települési egységből álló város volt. A munka középpontjában ezen egységek közül a polgárváros áll. A könyv elsősorban a város történetének virágkorát: Hadrianus császár korától a Severus dinasztia uralkodásának végéig tartó időszakot mutatja be. E korszakból maradt fenn Aquincumban a legtöbb építészeti maradvány, művészeti alkotás és a mindennapi élet használati tárgyai. A földrajzi környezet és az építéstörténet mellett a szerző a városkép részletes bemutatásával nyújt betekintést a városi élet mindennapjaiba. A mű kitűnő vezetőként is szolgálhat a romterületre látogatók számára.