OKOR - 2004, 1. könyvajánló

Könyvajánló (2004, 1. szám)

Michael von Albrecht, A római irodalom története I., fordította Tar Ibolya, Balassi, Budapest, 2003, 691 oldal, 4200 Ft.

ELKERÜLHETÕ-E A RADIKALIZMUS?

"Az irodalomtörténet korunkban egyre rosszabb hírbe került s nem is ok nélkül […] napjaink szellemi közegében már épp hogy csak tengeti az életét; fennmaradni csupán államilag előírt s eltörlésre megérett vizsgakövetelményként tud. A német gimnáziumokban már szinte teljesen törölték a kötelező tananyagból. Egyébként legfeljebb a művelt polgárság könyvszekrényeiben találhatók irodalomtörténetek, s arra szolgálnak, hogy alkalmasabb kézikönyv híján segítségükkel fejtsék meg az irodalmi rejtvényeket. […] Persze ma még a szakfolyóiratok jórészt olyan dolgozatokkal vannak tele, amelyek megelégszenek az irodalomtörténeti kérdésfelvetéssel. Szerzőik azonban két oldalról is bírálhatók: a rokon diszciplínák szemszögéből kérdésfelvetéseik nyílt vagy rejtett álproblémák, eredményeik pedig tudományos közhelyek; a nem kevésbé könyörtelen irodalomelméleti kritika viszont azt vetheti a szemükre, hogy a klasszikus irodalomtörténet csak látszólag tartozik a történetírás formái közé, valójában a történelmi dimenzión kívül mozog, s ugyanakkor adós marad tárgya, a művészetekhez tartozó irodalom megkövetelte esztétikai ítélet megalapozásával."¹
Téved, aki azt gondolja, hogy Jauß és a mögötte álló elméleti szakemberek sokaságának véleménye ismeretlen volt Michael von Albrecht, a nemrégiben magyar fordításban is megjelent római irodalomtörténet szerzője előtt. Albrecht azonban minden nehézség tudatában is történeti alapú, átfogó irodalomtörténetet írt. Nem az a kérdés, miért, inkább az: mekkora sikerrel. A miértre ugyanis egyszerűbb választ találni. Mint maga Jauß is utal rá, az irodalomtörténet legfőbb életben tartója a szigorlati követelményrendszer. A felsőoktatás igényei ma nélkülözhetetlenné teszik az irodalomtörténeteket. Mondhatnánk erre: éppen német nyelven komoly kínálat jelentkezett már Albrecht előtt is ebből a műfajból. Schanz és Hosius többször átdolgozott, és az elsőrangú kiadói rendszer által folyamatosan a mai napig a kínálatban tartott irodalomtörténete kitűnően összegezte mindazt, amit a pozitivizmus és a historizmus ezen a szinten tudni érdemesnek ítélt a leendő szakemberek számára. Miért nem használta továbbra is a német felsőoktatás a klasszikussá vált kétkötetes művet? Kézenfekvőnek tűnik a válasz. A defenzívába szorult ókortudomány napjainkban nem nagyon engedheti meg magának, hogy 100 éves, mégoly kitűnő összefoglalásokat adjon az őt studírozó ifjú szakemberek kezébe. (Az idősebbek feltehetőleg beérték volna továbbra is Schanz-Hosiusszal és a mellé tehető modern szakmunkákkal.) Talán a modern filológiákra nem nehezedik ekkora súllyal kettős nyomás, mint az ókoriakra. Nem kell egyszerre tárgyukat és veszélyeztetettnek érzett hagyományos módszereiket egyszerre védelmezniük, nem érzik ennyire szükségét, hogy az irodalomtörténet mint forma is meggyőzze olvasóit tárgya értékeiről. A "Schanz-Hosius" abban a korban született, amikor a klasszikus ókori irodalmak, és köztük a római irodalom értékeit nem kellett különösebben bizonygatni. Mára azonban éppen a defenzió miatt nem nagyon használhat tudományunk olyan összefoglalásokat, amelyeknek esztétikai ítélőrendszere ennyire mélyen eltér a miénktől. Egyszerűen szólva: még elhiszik az olvasók, hogy a művek olyanok, mint amilyennek a régi kézikönyvek mutatják őket, és rossz következtetéseket vonnak le. A klasszika filológia mára olyan helyzetbe került, hogy jobban kell vigyáznia a látszatra, mint modern rokonainak. Ha Molière-ről vagy Shakespeare-ről régi kézikönyvet olvastatunk hallgatóinkkal, legfeljebb meglesz a véleményük az előző irodalomtörténészi generációkról s arról, aki a kezükbe adta, de nem valószínű, hogy azt a következtetést vonnák le, hogy az említett szerzők nem sok érdekességgel szolgálhatnak számukra. Az ókori irodalmak esetében nagyobb a veszély.
Esztétikai ítéletünk alapvetően átalakult az elmúlt fél évszázadban, és a klasszika filológia nincsen abban a helyzetben, hogy lemondhasson arról, hogy ezt a korrekciót az összefoglaló, klasszikus irodalomtörténeti formában is megjelenítse, bármennyire rossz hírbe is keveredett ez a műfaj. Elég, ha példaként az ezüstkori irodalom megítélését említjük meg. A korszak műveivel szemben megnyilvánuló öröklött előítéleteket és az ezekkel való leszámolást nem lehet nem megjeleníteni kézikönyveinkben, ha azt akarjuk, hogy olvasói legyenek ennek az irodalomnak, és ne érezzék úgy a kézikönyveken keresztül a tárgyhoz közelítők, hogy szívesebben olvassák el sokadszorra is Euripidész Héraklész Mainomenoszát (Õrjöngő Héraklész), mint akár egyszer is Seneca Hercules Furensét.
Albrecht kétségtelenül tud az irodalomtörténet-írás válságáról, és ezt a tudást érvényesíti is munkájában. Egész könyvét az összhangkeresés határozza meg. Összhangot keres a klasszika filológiai tradíció és a modern irodalomismeret között. A könyv méltatása aligha képzelhető el másképp, mint ennek a törekvésnek a bemutatásaként és értékeléseként.
Az összhangkeresés első és legfeltűnőbb következménye az, hogy Albrecht lemond az összefüggő meséről (fabula, story). Az irodalom történetét nem a mindannyiunk által jól ismert egységes narratívatípusban adja elő, amelyben a szerző, a történet hőse egy fejlődési regény főszereplőjeként jelenik meg előttünk, aki megszületik, már gyermekkorában jelét adja jövendő elhivatottságának, fejlődik, természetesen zsengékkel kezd, héroikus küzdelmet folytat anyaggal, formával, hogy végül eljusson az érett remekművekig, és a tudatosan épített életmű végén hirtelen a csúcson ragadja el a halál (Vergilius), vagy sokat sejtető rezignációval vonuljon vissza egykori világrengető sikerei színhelyéről (Horatius). Ehelyett Albrecht anyagának rendszerezését az enciklopédia-forma felé közelíti. A teljes mű öt nagyobb fejezetből (és a szövegek hagyományozódását áttekintő függelékszerű hatodikból) áll, melyek mindig szinte azonos módon épülnek fel: Történeti keretek, Az irodalom keletkezésének feltételei, Latin és görög irodalom, Műfajok, Nyelv és stílus, Eszmevilág. Az egyes szerzőket bemutató alfejezetek szintén állandóan visszatérő szerkezeti egységekre bomlanak, amelyekben a felsorolt kategóriák részben ismétlődnek. Itt is megtaláljuk az Eszmevilág címszót (nem is egyet!), valamint a Nyelv és stílust. Ezeket egészíti ki az életrajz, a művek áttekintése, a források bemutatása és egy Irodalmi technika című állandó egység. Az anyag ilyen módon történő felosztása kétségtelenül jól használható, praktikus kézikönyvjelleget kölcsönöz a munkának, és (részben) megszabadítja a narrativitás felesleges ballasztjától. Ugyanakkor nyilvánvalóan a legvitathatóbb része a vállalkozásnak éppen a fejezetek, azaz az irodalom vizsgálatának, megértésének állandó szempontjaiul kínált kategóriáknak az értékelése. Ez az a sajátossága Albrecht művének, amely világosan mutatja a Jauß utáni irodalomtörténet-írás nehézségeit. Közülük néhány egyértelmű nyereség: A Művek áttekintése feliratú védőtető alatt a szerző bátran ismertetheti a művek tartalmát (lásd irodalmi rejtvényfejtés a bevezetőben idézett Jauß-szövegben) anélkül, hogy a figyelmetlen olvasóban kétségek merülnének fel a narratív szituáció természetét illetően. A szerkezet világossá teszi, hogy ki beszél és milyen szándékkal. Természetesen az életrajzok a "kisebb" szerzőknél sikeresebben szabadulnak meg a fejlődés-regény befolyásától, mint a nagy klasszikusok esetében (pl. Vergilius, Horatius). ²
Az igazi problémát az olyan egységek jelentik, mint a Nyelv és stílus - szembeállítva az Eszmevilággal, ami zavaró módon emlékeztet a tartalom és forma kettébontásra -, vagy a korszakokat bevezető Történeti keretek, amelyek viszont a 19. századi pozitivista historizmus emlékeit eleveníthetik fel, ráadásul a két-három oldalas történeti összefoglalók óhatatlanul elnagyoltak és közhelyesek. Ezzel szemben az Eszmevilág I-Irodalmi reflexió egy sokkal frissebb irodalomszemlélet következménye. Ebben legtöbbször a metapoétikus reflexió áll az értékelés középpontjában, ami sajátos feszültséget teremt a "Sprache und Stil"-féle konzervativizmussal.
Albrecht műve az irodalomtörténet-írás Jauß által lehetetlennek ítélt feladatát végtelen kompromisszumkészséggel és szakadatlan egyeztetési igénnyel véli mégiscsak megvalósíthatónak. Semmi sem áll tőle távolabb, mint valamiféle elméleti alapon képviselt radikalizmus. Látja a jelenségeket, amelyek az irodalomtörténetet rossz hírbe hozták, de elutasít minden olyan lehetséges megoldást, amely szakításhoz vezethetne a hagyománnyal. Könyvében minden benne van, amit hagyományosan egy irodalomtörténet elolvasása után tudnia kell a kötet használójának. A szerző vélhetőleg abból a meggyőződésből indult ki, hogy a modern módszertani felismerések nem eredményezhetik a megszerzett tudás egy részének irrelevánssá nyilvánítását, hanem csakis ahhoz hozzáadódó, plusz nyereségként jelenhetnek meg. Nem feltétlenül kell e mögött átgondolt pozitivista tudományképet gyanítanunk, mely a megismerés történetét szakadatlan bővülésként értelmezi. A jelenség kulcsa talán a tradícióhoz, a klasszika filológiai tradícióhoz fűződő érzelmi-etikai kötődésben keresendő. Az ellenpéldát, a radikális megoldást jól példázhatja Hutchinson alig egy évvel Albrecht könyve után megjelent Latin Literature-je, mely lemond a történelmi keretek önálló, irodalmi műtől független bemutatásáról, az életrajzokról, a szerzőportrékról, életművekről, szöveghagyományozódásról és helyettük egy korszak (az ezüstkor) irodalmi életének sajátos, nem történeti létformájának legfontosabb jelenségeit gyűjti össze egymástól független, szerzőkön és műveken felülemelkedő fejezeteiben.³ Hutchinson viszont hihetetlenül sokat, szinte mindent feláldoz abból, amit egy hagyományos irodalomtörténet, mondjuk az emlegetett Schanz-Hosius-féle, rögzítendőnek vélt az irodalom történetével kapcsolatban. Az ókori irodalomról szóló beszédet kétségtelenül közelíti az irodalomról szóló általános beszédmódhoz, de ezzel egy időben eltávolodik a klasszika filológiai tradíciótól. Az Albrecht-féle megoldás viszont éppen ennek az ellenkezőjét kísérli meg.
Vajon mennyire sikeres Albrecht kísérlete? Erre a kérdésre valószínűleg nem lehet általánosságban választ adni. Az irodalomtörténetek sem önmagukban jók vagy rosszak, hanem valamire jók vagy valamilyen szempontból nem megfelelőek. Az új kötet esetében könnyűnek tűnik a válasz. A könyv az egyetemi oktatás segédkönyveként készült, elsősorban a klasszika filológiát professzionális keretek között elsajátító diákok számára. A klasszika filológiának pedig specifikus sajátossága, hogy az ókori irodalmakon kívül, azokon túl, velük egyenrangú tárgyának tekinti önmaga történetét is. Albrecht ezt a hagyományt fogalmazza újra mai nyelven a fenntartás, az életben tartás szándékával. Kompromisszumkeresésének természetesen vannak következményei. Kérdésesnek tűnik például Albrecht azon törekvése, hogy az életművet az irodalom történeti létezésének alapelemeként mutassa be. A Vergilius-fejezetnek például nincs Aeneis-pontja, hanem azt a benyomást kelti, mintha létezne egységes jelenségként tárgyalható vergiliusi eszmevilág, stílus és nyelv. Így válik lehetségessé, hogy a vergiliusi nyelvről és stílusról alig van egyetlen oldalt kitöltő mondanivalója a szerzőnek (513). A monográfia lemond a koherens műinterpretációról, hogy megmentse a hagyományt. Ez nyilvánvalóan problematikus, de öszszemérhető-e ezzel és az ehhez hasonló problémákkal az eredmény? Michael von Albrecht irodalomtörténete mégiscsak reflektál a tárgyáról folyó diskurzus megváltozott jellegére, kitűnően szerkesztett modern bibliográfiával segíti a témával ismerkedőket,⁴ ugyanakkor rögzíti a legfontosabb ízlésbeli, szemléleti változásokat, amelyek nélkül nem lenne lehetséges a klasszika filológiai beszédmód folytatása. Ez a könyv tehát úgy próbál korszerű lenni, hogy közben körömszakadtáig ragaszkodik annak a hagyománynak a fenntartásához, amely a szakmának alapját és feltételét képezi, s melynek fenntartása iránt művelői elkötelezték magukat. Megjelenése után bizonyosan sokáig nem lesz szükség hasonló vállalkozásokra. Évtizedekre veheti át az átfogó irodalomtörténet helyét a szakbibliográfia és a monográfia, a most megjelent kötet ugyanis nem csábít arra, hogy bárki is saját műfajában javítsa ki. Köszönet illeti érte Tar Ibolyát, a kötet fordítóját, hogy a magyarul olvasó közönség kezébe adta szakavatott fordításban ezt a méltán híres és sok európai nyelvre már lefordított könyvet. Azt pedig nem érdemes találgatni, mi lesz évtizedek múlva.

Ferenczi Attila

KÖTÖZKÖDÉS

A kötözködés műfaji szabályainak megfelelően a tiszteletköröket megpróbálom igen szűkre fogni. Nem fejtem ki részletesen, milyen mélységes tiszteletet vált ki belőlem a hatalmas mennyiségű információ, amelyet Michael von Albrecht megmozgat, mennyire becsülöm Tar Ibolya fordítói teljesítményét, és hogy Ferenczi Attila recenzióját milyen ötletgazdag, tiszta logikájú írásnak tartom, és mennyire egyet tudok vele érteni. Bár a fenti mondatok a legmélyebb érzéseimet fejezik ki, a kötözködő szerepéhez az illik, hogy inkább arról beszéljen, Albrecht nem annyira megmozgatja, mint inkább rögzíti a hatalmas tudásanyagot, hogy a magyar kiadásban nemcsak a bibliográfiákat lett volna szerencsésebb a magyar igényekhez idomítani, hanem az "utóélet" tárgyalását is ⁵ (mert a magyar olvasó számára ezek a részek ebben a formájukban a biztos frusztrációt jelentik), és hogy mi mindenben nem értek egyet a recenzenssel.
Kezdjük azon, hogy Albrecht állítólag tudatában van a modern elméleti belátások kihívásának, és kompromisszumot köt velük. Modern belátás annyiféle van! Szó sincs egységes modern vagy posztmodern elméletről, amit így egészében szembeállíthatnánk a pozitivista alapozású klasszika-filológiával. Így a kompromisszum fogalma már eleve kérdésessé válik. Kétségtelen, hogy Albrecht sok mindenről lemond, ami Schanz-Hosiusnál még az irodalomtörténeti tényanyag előadásának szervezőelve volt. De arról szó sincs, hogy egyes modern belátások alapján új szervezőelveket kísérletezne ki. Innen a sematikus, már-már merev szempontrendszer. Lemond az irodalom fejlődését egyenes vonalú fejlődésnek (majd szintén egyenes vonalú hanyatlásnak) ábrázoló elbeszélésmenetről, valamint a szerzői pályaképről. De mintha minderről csak azért mondana le, mert vitathatónak, támadhatónak érzi: odáig akar visszahátrálni, ahol még egészen biztosan megvetheti a lábát. Márpedig olyan posztmodern belátás is van, hogy ilyen biztos talaj nem található sehol.
A számos modern belátás közül azonban meg tudom nevezni azokat, amelyek számomra a legfontosabbak, és Albrecht irodalomtörténete éppen ezekkel nem köt kompromisszumot, hanem kibékíthetetlenül szemben áll velük. Alapvető belátásnak érzem, hogy az irodalomtudomány tárgya az irodalmi mű - Albrechtnél nincs szó művekről, hanem mindig csak életművekről, korpuszokról. Nem egyszerűen az életmű felől akarja megérteni a művet, hanem az egyes műről egyáltalán nincs mondanivalója. Én az irodalomról szóló beszéd legfontosabb feladatának az értelmezést, vagy akár a jelentésképződés folyamatának megragadását tartom - Albrecht irodalomtörténetében nincsen értelmezés. Ferenczi szerint Albrecht könyve részben azért ilyen, mert "[a] klasszika filológiának […] specifikus sajátossága, hogy az ókori irodalmakon kívül, azokon túl, velük egyenrangú tárgyának tekinti önmaga történetét is." Vajon a klasszika filológia sohasem értelmezett? Számomra alapvető belátásnak tűnik, hogy az értelmezés nem lehet teljes, mert mindig függ az értelmező szubjektum történelmi helyzetétől is. Ezért fontos a művel kapcsolatban értelmezésének története is, hogy mikor milyen jelentéseket bontottak ki belőle, mikor mit tartottak a legfontosabbnak. Albrechtnél értelmezéstörténet sincs: a klasszika filológia hagyományából éppen a műértelmezés hagyományát iktatja ki teljesen. Ehhez kapcsolódik még egy feltűnő különbség a Schanz-Hosiushoz képest. A korábbi munka annyira komolyan vette a klasszika filológia történetének irodalomtörténeti témává emelését, hogy kis passzusokat iktatott be arról, milyen problémák merültek fel az egyes szerzők, művek kapcsán. Amikor Albrecht egy általa előzetesen kidolgozott, és abszolútnak tekintett, minden irodalmi jelenségre egyformán alkalmazható szempontrendszerrel dolgozik, nemcsak a szöveg saját igényeit tagadja, hanem azt is, hogy a régebbi klasszika filológia szempontokat kínálhat az olvasáshoz.
Persze hogy jön ide az olvasás? Én azt gondolnám, az efféle irodalomtörténetek célja az kéne legyen, hogy az irodalmi művek olvasásához segítséget nyújtsanak. Egy mai olvasónak valószínűleg sok mindent el kell magyarázni, mielőtt nekilátna egy ókori szövegnek. Mire figyeljen, miről ismeri meg a fontos elemeket, milyen műfaji konvenciókhoz képest tekintse fontosnak az eltéréseket? És így tovább. Az értelmezéstörténet során felvetett kérdéseknek például lehet ilyen tájékoztató funkciójuk. Miért ne lehetne az irodalomtörténet témája, hogy Aeneas alakjának értelmezése körül milyen vita bontakozott ki az elmúlt évtizedekben? Az az olvasó, aki erről tud, úgy olvashatja el az Aeneist, hogy vannak tájékozódási pontjai. Albrecht irodalomtörténete ezt a problémát sem tárgyalja: nem az olvasást akarja segíteni. Az értelmezést mintha teljes egészében az irodalomtörténet territóriumán kívülre helyezné. Márpedig ez nem kompromisszum a modern belátásokkal, hanem akár még teljes visszavonulásnak, a terep teljes átengedésének is minősíthető. Ami "modern" szemmel irodalomnak, az irodalom sajátosságának látszik, arról az Albrecht-féle irodalomtörténet nem akar beszélni. Ha pedig ezt az eredményt a klasszika filológia defenzívájának szemszögéből nézzük, akkor a probléma a következő: az irodalomtörténet nemcsak segítséget nem nyújt az olvasáshoz, hanem azt sem tudja megindokolni, miért kéne egyáltalán olvasni ókori szövegeket, hiszen nem tud arról, hogy a szövegeknek (akár a modern olvasó számára is) jelentése lenne.

Hajdu Péter

A két recenzió a T42711 számú, "Narráció és retorika" című OTKA kutatási program keretében készült.

1 Hans Robert Jauß, "Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja": Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika, Budapest, 1997, 36-37.
2 Kikerülhetetlennek tűnik az összehasonlítás a korszak másik összefoglaló, enciklopédikus irodalomtörténetével, Gian Biagio Conte 1987-ben megjelent Letteratura latinájával (Letteratura latina: Manuale storico dalle origini alla fine dell'imperio romano, Firenze), amely világkarrierjét az 1994-es angol fordításnak köszönheti. Conte radikalizmusa éppen az életrajzok tekintetében jóval messzebbre megy, mint Albrecht óvatosan kompromisszumkereső kétségei. Az olasz szerző szinte minden esetben lebontja a folyamatként elbeszélhető életrajzot, és helyette irigylésre méltó tudományos eleganciával alig-alig tesz többet, mint megnevezi az életrajzra vonatkozó vagy vonatkoztatható művelődéstörténeti forrásokat.
3 G. O. Hutchinson, Latin Literature from Seneca to Juvenal - A Critical Study, Oxford, 1993.
4 Itt érdemes megjegyezni, hogy a bibliográfia magyarra fordítva is alapvetően a német olvasóközönség igényeit szolgálja ki. Ismerve a hazai termés mennyiségét, talán megoldható lett volna, hogy a bibliográfia puszta ellenőrzése helyett a kiadók kiegészítsék azt a legfontosabb magyar nyelvű tanulmányok adataival.
5 Milyen nézőpontot fejez ki például a következő mondat? "Vondel (1679†) fordítása révén a Metamorphosest a hazai irodalom részévé teszi." (609. o.)

Herman József, Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, fordította Szijj Ildikó, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003, 107 oldal, 1680 Ft.

Klasszikus, hiánypótló kötetet jelentetett meg a nyelvészeti szakkönyvkiadónak számító Tinta nevezetes, "Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához" című sorozatában. A neves nyelvész, Herman József ezen munkája először francia nyelven jelent meg 1967-ben, s szinte azonnal hatalmas sikert aratott. Több francia kiadása mellett megjelent japánul, majd kibővítve angolul és spanyolul is (ez utóbbi alapján készült a magyar kiadás).
A kötet világos felépítésű: a terminológiai kérdéseket, a hátteret, a forrásokat és módszereket tárgyaló bevezető fejezetek után a nyelv egyes alrendszereinek (hangtan,¹ alaktan, mondattan, szókincs²) változásait tekinti át, majd zárásképp néhány elméleti kérdést elemez.
De mit is tekintünk vulgáris latinnak? A mai kutatás válasza szerint "az iskolai oktatás és az irodalmi minta által érintetlen vagy kevéssé befolyásolt latin ajkú rétegek - elsősorban szóbeli - nyelvhasználatában megjelenő újítások és fejlődési tendenciák összességét" (15.). Ebből következőleg az irodalmi hagyomány megszületése óta beszélhetünk vulgáris latinról, de szükséges aláhúzni, hogy ez nagyjából az i. sz. 1. századig csupán stiláris változat volt. Ekkor kezd nőni a két nyelvváltozat közötti különbség, mely végül a kettő közötti kommunikációs szakadáshoz, vagyis a latin holt nyelvvé válásához vezet (provinciánként eltérő időben, Galliában pl. a 7. sz. végén, 8. sz. elején; 88.).
A vulgáris latin kutatásának elméleti fontossága közismert: ez az egyike azon igen kevés jól dokumentált nyelvi változásnak, ahol egy nyelv leánynyelvekké való bomlását vehetjük szemügyre. Vizsgálatával egyfelől közelebb kerülhetünk a nyelvi változás mint jelenség magyarázatához. Másfelől - s ez szintén kivételes alkalom - össze lehet vetni a hagyományos összehasonlító módszer eredményeit a valósággal: nem meglepő módon a corpus gazdagabb változatokban, de a lényeges pontokon egybeesik a kikövetkeztetettel, igazolván egyúttal az összehasonlító módszer helyességét. Herman az általános kérdések jelentőségének tökéletesen tudatában van, és örvendetesen nagy hangsúlyt fektet rájuk a könyvben.
Nézzünk egy példát. Könnyű lenne azt állítani, hogy a bekövetkezett hangtani változások vezettek az esetek formai különbözőségének elmosódásához, majd az egész esetrendszer felszámolódásához. Csakhogy a hangtani változások által érintett alakok száma nagyjából megegyezik az érintetlenekével. Amiből az is következik, hogy az esetrendszer összeesését nem lehet (kizárólag) hangtani okokra visszavezetni. Sokkal közelebb járunk a valósághoz, ha azt állítjuk, hogy az esetek funkciói közötti határok gyengülése kísérte, felerősítette s bevégezte a fonetikai határok átrendeződését (50.).
Bár ez figyelemre méltó magyarázat, felmerül egy jogos kérdés. Miért nem ment keresztül az igeragozás is ilyen gyökeres változásokon? Erre a válasz az, hogy a névszóragozás fenntartása nem volt szükségszerű, mivel - az igeragozás esetével ellentétben - itt létezett a nyelvi rendszerben egy alternatív kifejezésforma: a prepozíciós szerkezetek. Érdemes megjegyezni, hogy a klasszikus és a kései szövegek között a prepozíciós szerkezetek átlagos aránya megduplázódott (52.). Joggal lehet tehát kijelenteni, hogy mindezen változások csupán az egész rendszer egy-egy aspektusát jelentik, nem pedig ok-okozati összefüggések láncolatát.
Azonban a névszóragozás felszámolódásával együtt járt az egyik legmélyrehatóbb változás, a mondattan átalakulása. Míg eddig a nyelvtani kapcsolatokat morfológiailag jelölték, addig az ezt felváltó nyelvi rendszerben a komponensek egymáshoz viszonyított helyével (69.). Ennek folyományaként számos esetben egyeztetési hibák léptek fel, melyeket bár az iskolai grammatika barbarizmusnak tartott, a nyelvész számára ez magát az eleven változás megragadhatóságát jelenti (a "bevett" grammatikától eltérő nyelvváltozatokat megbélyegző társadalom és a változatokat egyenlő értékűnek tekintő nyelvész dichotómiája nem modern jelenség).
Mindezek a változások természetesen tágabb - némiképp általánosító - összefüggésben is elhelyezhetőek, mégpedig a nyelvek szintetikus állapotból analitikussá való átalakulásában. Tegyük hozzá rögtön: a folyamat nem kizárólagosan egyirányú, hanem ciklikus, ahol az analitikusból szintetikus, a szintetikusból pedig megint analitikus nyelvek lesznek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy nyelv változásakor csupán a folyamatos változás egy szakaszának vagyunk tanúi - vagyis amikor adott nyelvről, nyelvállapotról beszélünk, akkor tulajdonképpen egy végtelen folyamatnak egy nem nyelvi okok alapján kitüntetett pontjáról van szó (ami nem kevés gondot okoz a szinkrón nyelvészetben). Minden nyelvállapot, így - mint Herman rámutat - a klasszikus latin is magában hordozza a változás csíráit.
Az effajta elemzések egyik legfontosabb tanulsága, hogy a nyelvi változás magyarázata során, ha közel akarunk kerülni a valós folyamatokhoz, kerülni kell az egyoldalú, leegyszerűsítő magyarázatokat - bármily csábítóak is. A caputot (fej) kiszorító testa (cserépedény) esetében nemcsak azt érdemes figyelembe venni, hogy ez afféle tréfás, népi metafora lehetett (lásd még a bucca 'pofa > száj' esetét), hanem azt is, hogy a caput a maga szóvégi t-jével messze nem illeszkedett bele a kialakuló névszórendszerbe (81.), s kiszorult.
Az elenyésző számú nyomdahibát tartalmazó,³ elegáns küllemű, olvasmányos stílusú könyvet egy részletes, a forrásokat és szakirodalmat egyaránt felvonultató, Pannoniára külön figyelmet fordító bibliográfia (Adamik Béla munkája) zárja le. Bárkinek, aki érdeklődik a latin nyelv, a vulgáris latin, vagy az újlatin nyelvek kialakulása iránt, ez a könyv bátran ajánlható, sőt, megkerülhetetlen olvasmány.

Simon Zsolt

1 A h eltűnése nem vulgáris latin jelenség (37.): ez a folyamat már nagyon korán, a rhotacizmus jelensége (i. e. IV. sz.) előtt (de a helyesírási hagyomány kialakulása után) lejátszódott, csak az irodalmi kiejtés elevenítette fel a helyesírás alapján, azaz a vulgáris latin nyelvváltozatban ez a fonéma sosem létezett (vö. Gerhard Meiser, Historische Laut- und Formenlehre der lateinischen Sprache, Darmstadt, 1998, 52 és 105.).
2 A braca (nadrág) és a camisia (ing) nem kelta jövevényszavak (84.), hanem az előbbi germán, míg az utóbbi eredete ismeretlen. Vö. Friedrich Kluge, Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. Bearbeitet von Elmar Seebold, 200224, s. v. "Bruch", "Hemd".
3 32. old.: rossz metrumképlet; 34. old.: "(… old.)".

Farkas Attila Márton, Filozófia előtti filozófia. Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban, Typotex, Budapest, 2003, 340 oldal, 3300 Ft.

Hallatlanul izgalmas olvasmány ez, s mivel nem vagyok sem szakavatott filozófus, sem képzett egyiptológus, módom volt az "egyszerű olvasó" szemével átböngészni a kötetet.
Átböngészést írok, nem stiláris fordulatként, hanem a kifejezés élménytartalmát és tempóját egyaránt magában rejtő formula értelmében. Megejtően interdiszciplináris anyag ez, de olvastatja magát, s az ember csak sajnálkozik azon, mi mindenre nem futja már ebben az életben, például e rejtelmek alaposabb ismerete is kimaradt volna, ha nem lenne ez a mű. A korántsem kisded kötetet megpróbáltam antropológiai szemüvegen át olvasni, de annak filozófiai volta (lévén az antropológia élő társadalmak terepkutatására építi érveit); elkezdtem történeti aspektusait bogarászni, de akkor nyelvészeti rejtelmei bújtak elő. Elfogadtam, hogy ikonikus sugalmait kellene megérteni, de akkor meg episztemológiai-ontológiai arcát fordította felém. Tegyem hozzá: egyikkel sem jártam rosszul. S ha olykor rajta akartam volna csípni a szerzőt némi "magánérdekű" olvasaton, akkor kiderült, hogy szűkkeblűen mérek, én vagyok a vaksi, mert újabb tudástárak felé nyíltak újabb ajtók, néhány szónyi varázs-szöveg nyomán.
Ha lehet tőmondatban könyvismertetést írni, akkor igen kiemelt tipográfiával csak annyit mondok: érdemes megkóstolni, forrón ajánlom!
Ha mégsem lehet, akkor szerénytelenül arra hivatkozom, hogy egykor mint tanára, majd mint buddhizmusról írott alapmunkájának szerkesztő-kiadója, majd újabb kötetének recenzense voltam, így hát van egy kis rálátásom a szerző technikáira, szövegfüzéreire, mondókájára. Még azt is hiszem, hogy a magyar egyiptológiát nem egyetlen (vagy másfél) embernek kellene "megalkotnia", hanem együttesen azoknak, akik mondani próbálnak és tudnak is valamit a valamik előtti valamikről. Nos, Farkas Attila Márton is ilyen valaki, van ugyan hajtási jogosítványa, de nem okvetlenül a main-stream útvonalakon közlekedik, és nincs is útvonal biztosítása, mégis eljut oda, ahová érdemes olvasóit titkon invitálnia. Kérdés, hogy vajon hányféle, és milyen eltérő egyiptológiára volt/ van/lenne szükség, hogy "elegendő" legyen? Miért is hiányzik az interdiszciplinaritás épp az egyiptológiából és a nem priméren történeti kultúra-történeti oknyomozásból? Kérdésemet igazoló példaként Dan Sperber, Róheim Géza, Polányi Károly és mások (engedtessék itt hosszú névsortól tartózkodnom!) interdiszciplináris munkássága szolgálhatna, akik voltak oly merészek-bátrak és átpislantottak a szomszéd diszciplína kérdésmezőire, ahonnan éppoly izgalmas érveket, eseteket, tudni nem érdemes tudásokat lestek el, amilyeneket a "hivatott" tudorok taglaltak - de tették ezt úgy, hogy az utókor igen-igen hálás volt a szellemi kaland, a kajla "pislantás" élményéért.
Farkas Attila könyve a megismerés és megértés oly irányát választja, amely nálunk nem "hagyományos", de kívánatos lenne, hogy az legyen. Ezek közül csupán az egyik az ember lehetséges teljességét a megértés lehetséges teljessége felől tekintő kulturális antropológiai látásmód, amely ez esetben inkább összehasonlító kultúrakutatási vagy kultúratörténeti arculatát mutatja fel, nem pedig régészeti, mikroközösségi, ökokulturális vagy politikai eszköztárát csillogtatja. S ez, interpretációs felszínről, magabiztosan kalauzol a szimbolikus szférákba, jelképek "őserdejébe", a megértés és magyarázat kazamatái közé. Korántsem félelmes, inkább izgalmas azonban ez a kaland, s úgy vélem, sok-sok olvasónak lesz hasonló alapbenyomása. Meglehetősen új, ezért ritka és értékes mű mostanság az, amely a szimbolikus világokba kalauzol - és e prefilozofikus opus ezt teszi, jóféle hiányokra, tudatlanságokra figyelmeztetve, de ajándékképpen megoldásokat, megértéseket is nyújtva.
Magánérdekű kérdésem csupán (merthogy talán figyelmetlenségre csábított a szöveg más tartalma, s ezért nem derült ki), hogy amikor "az egyiptomiak" szerepel a szövegben, akkor is érvényes-e az írástudó-elit hatása, vagy inkább csak a névtelen plebsz felfogásmódjáról van szó? Farkas Attila nemcsak egyiptológus (s mint a "mellékelt kötet" mutatja, annak sem érdektelen), hanem filozofikus hajlamú gondolkodó, emellett szakvégzett kulturális antropológus is. A három tudásterület másként-másként bánik az emberrel, gondolatbátorsággal, kifejtésmezőkkel, s e három igencsak keveredést mutat a kötet lapjain. Együttesük azt mutatja, hogy nem elválasztva, diszciplinárisan "bekorlátozva", hanem éppen az antropológiai tudáshorizonton elfogadott köztesség alapján is felfogható az ember, mint esendő lény, saját lehetséges kiterjedésünk és kiteljesedésünk alanya, állítmánya, határozója és jelzője. Farkas Attila nem antropológus akkor, midőn a világidő egy másik korszakába kalauzolja olvasóit, nem egyiptológus, mikor a jelentésterek csillagzatai közt vezet, nem filozófus, mikor szövegeket mormol elő - de a maga sajátos módján mindhárom, aki a társadalmi terepen, a tudás lelőhelyei közt és az értelmezések univerzumában képes biztosan eligazodni. Midőn korábban a buddhizmus hazai kezdeteiről és sajátos világáról mint az alternatív vallásosság esélyéről szólt egy kötetben, vagy mikor az alkímia eredetét és misztériumait elemezte egy másikban, épp ily kitekintésekkel, áthallásokkal, árnyalt interdiszciplinaritással mutatta meg magát. Most, a Typotex kiadásában megjelent 340 oldalas kötete még íveltebben, még komplexebben mutatja énjét. Egy idő múltával majd az kerül kínos helyzetbe, akinek ezt az életművet kell áttekintenie, besorolnia, értékelnie. Egyelőre azonban még épül az életmű, épületesen és korántsem szimbolikusan!

A. Gergely András

Bollók János, Asztrális misztika és asztrológia Janus Pannonius költészetében, a szerző hagyatékából sajtó alá rendezte Déri Balázs, Argumentum, Budapest, 2003, 196 oldal, 2100 Ft.

A 2001-ben elhunyt tudós ebben a posztumusz művében arra tesz kísérletet, hogy a nagy humanista költő verseit asztrológiai szempontból olvassa újra. Jó néhány helyen egyértelművé válik, hogy korábban (asztrológiai ismeretek híján) az elemi megértésig sem jutottunk el egy-egy Janus Pannonius-sorral kapcsolatban. A tanulmány további fontos hozadéka, hogy - amint Déri Balázs az utószóban rámutat - "miközben a reneszánsz asztrológiát tárgyalja, annak forrásait bemutatva lényegében összefoglalja a klasszikus asztrológiának az irodalom szempontjából fontos elemeit is". A Janus-tanulmányt a kötetben további négy, antik költészeti tárgyú s szintén asztrológiai irányból vizsgálódó kiváló írás egészíti ki.

Eutropius, Róma rövid története, fordította Teravágimov Péter, az utószót írta Ferenczi Attila, Helikon, Budapest, 2003, 121 oldal, 1500 Ft.

Eutropius a Kr. u. 4. században írta a római történelmet Romulustól Iovianusig - vagyis a Város alapításától saját koráig - összefoglaló művecskéjét, amelyet most friss magyar fordításban vehet kézbe az olvasó. Eutropius Valens császár udvarában magister memoriae volt: ez a főlevéltárost megillető hivatalos titulus, ugyanakkor ha szó szerint fordítjuk ("az emlékezet mestere"), azt is magában rejti, ami - ahogyan erre az utószó fölhívja a figyelmet - a kor értelmiségijeinek egyik legfontosabb küldetése volt: a "Róma-eszme" életben tartása, a közösség kulturális emlékezetének megőrzése, legalább őrlángon. Ebben a vállalkozásban jutott fontos szerep a különféle történelmi összefoglalóknak, amelyek közül utóbb a legnagyobb népszerűségre éppen Eutropius breviariuma tett szert.

Ferenczi Attila, Valerius Flaccus és az epikus hagyomány, , Apollo Könyvtár 24, Argumentum, Budapest, 2003, 224 oldal, 1500 Ft.

Ferenczi Attila könyve a római irodalom ezüstkorának a klasszicizmus és modernitás fogalmi dualizmusába belezavarodott olvasóját segíti ki a gödörből: világossá teszi, hogy Valerius Flaccus Argonauticája éppen azért jó eposz, mert azáltal modern (sőt posztmodern!), hogy klasszicista. Magyarán: Valerius éppen az elődökhöz - elsősorban Vergiliushoz - való intertextuális kapcsolódása révén értelmezi újra a világot: "az Aeneishez fűződő viszonyában definiálja saját epikáját és annak eredetiségét". A könyv szellemességét itt pusztán egy fejezetcímmel szeretnénk illusztrálni: "Iason, Aeneas és a filológusok". Nos, ez utóbbiaknak ajánljuk e kötetet, meg azoknak, akik érdeklődnek a római irodalomtörténet egy méltatlanul elhanyagolt fejezete, a Flavius-kori epika iránt.

Zbigniew Herbert, Labirintus a tengerparton, , fordította Mihályi Zsuzsa, Európa, Budapest 2003, 336 oldal, 1500 Ft.

A lengyel költő és esszéista kötetének témája az antikvitás: krétaiak, görögök, etruszkok, rómaiak (britanniai uralmuk maradványait is tanulmányozza Herbert) - és a tájakat bejáró, vizsgálódó-kutató szerző háttérben felvázolt önarcképe. A címadó esszé témája a knósszoszi palota, ezt követi a görög tájakról szóló elmélkedés. A Lelkecske című kiváló esszé Freud idős korában írt leveléből indul ki, melyben a tudós egy ifjúkori athéni kirándulást idéz föl, majd az Akropolisz megtekintését kísérő "túl szép ahhoz, hogy igaz legyen" élmény természetén mereng. Herbert ezt az élményt a nagy művekkel való találkozásokra is kiterjeszti. Itt fogalmazza meg a legtisztábban azt, hogy miért a klasszikusokat választotta: szerinte a kortárs művészet megkerüli az igazán lényeges kérdéseket. Az esszé ezzel a bekezdéssel zárul: "Mindig azt akartam, hogy ne hagyjon el a hit: a szellem nagy alkotásai tárgyilagosabbak nálunk. Azok fognak megítélni bennünket…"
A további esszék: Az Akropolisz, A számoszi ügy (miért leckézteti meg Periklész a szövetségesét - az expedíció fő stratégája Szophoklész, aki az Antigonéért kapta e tisztségét -, s hogyan hasadt ketté e végzetes döntés következtében a görögök szellemi egysége), Az etruszkokról, Latinóra.

Istenek, szentek, démonok Egyiptomban. Hellénisztikus és császárkori vallástörténeti szövegek, fordította és a jegyzeteket írta Almásy Adrienn, Bechtold Eszter, Dembitz Gabriella, Egedi Barbara, Hasznos Andrea, Kiss Enikő, Luft Ulrich, Molnos Anett, Sturovics Andrea, szerkesztette Luft Ulrich, Kultusz és Logosz 1, Kairosz, Budapest, 2003, 428 oldal, 2900 Ft.

A vaskos kötet annak a folyamatnak villantja föl egy-egy izgalmas dokumentumát, amelynek során a hagyományos egyiptomi világkép termékeny érintkezésbe lépett a Mediterráneum más népeinek különféle bölcseleti és vallási elképzeléseivel. Nem kicsi a tét: az egyiptomi és a görög vallás, a hellénisztikus filozófiák, a zsidóság és a kereszténység, a hermetizmus és a gnózis legkülönfélébb dimenziókban zajló találkozásainak (s némelyik születésének) lehetünk itt szemtanúi. A kötet szerkesztője által írt "nagy" bevezetőn túl az egyes forrásokat - elsőül is a kötet harmadát kitevő Diodórosz-szöveget - egyenként egy-egy "kis" bevezető előzi meg, s a kötet végén részletes kislexikon is található: ezek mind jelentősen segítik az olvasót abban, hogy tájékozódni tudjon ezen a nem könnyű terepen.

J. N. D. Kelly, Szent Jeromos. Élete, írásai és vitái, fordította Nemes Krisztina, Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest, 2003, 522 oldal, 2900 Ft.

A monográfia szerzője egy filológus alaposságával, mégis közérthető formában kíséri végig a Kr. u. 4. században alkotó, a Szentírást fordító és magyarázó tudós életét. Kelly nagy figyelmet fordít Jeromos leveleire, amelyekből egyedülálló képet kapunk nemcsak szerzőjük életkörülményeiről, hanem a korabeli kereszténységről is. Emellett a monográfia részletesen elemzi Jeromos exegetikai műveit. A mű 1974-ben jelent meg először angolul, a fordítás az 1998-as második kiadás alapján készült.

Kerényi Károly, Az örök Antigoné, , válogatta és az utószót írta Bodor Mária Anna, Paidion, Budapest, 2003, 520 oldal, 5900 Ft.

Kerényi Károly, A Nap leányai, fordította Tóth Zoltán, Szukits, Szeged, 2003, 176 oldal, 1590 Ft.

Az örök Antigonéban Kerényi Károly harminc, még Magyarországon publikált tanulmánya olvasható, a szerkesztő szándékai szerint ugyanabban a formában, mint első megjelenésük idején. A kötetbe válogatott írások többsége szerepelt a húsz évvel ezelőtti, de manapság már az antikváriumokban is csak nagy ritkán fellelhető Halhatatlanság és Apollón-vallás című tanulmánygyűjteményben (Magvető, Budapest, 1984). A megjelentetés tehát indokolt; az emberben csak az a kérdés vetődik fel, hogy nem volna-e még itt az ideje egy átgondolt, az életmű fontosabb későbbi darabjait egységes szerkesztési elvek alapján közlő Kerényi-kiadásnak.
A Nap leányai kapcsán még inkább érdemes ezen elgondolkoznunk. Az eredetileg német nyelven publikált tanulmány magyarul 1948-ban jelent meg először Napleányok címen (az akkori fordító politikai okokból nem járult hozzá nevének közléséhez), majd ugyanez a szöveg 1988-ban a Mi a mitológia? című kötetben (a Szépirodalmi könyvkiadónál; az egyébként kiváló fordítás készítőjének neve itt sincs feltüntetve). Az írás Kerényi egyik legszebb tanulmánya, az újabb kiadás tehát ebben az esetben is indokolt. Az olvasó csak azt nem érti, hogy miért volt szükség a tanulmány újrafordítására, és miért kell összehasonlító elemzést végeznie annak érdekében, hogy az újrafordítás tényéről megbizonyosodjon (az erre való utalás ugyanis nem szerepel a kötetben).

Pandaemonium (A keresztény démonológia kistükre), fordította Galántai Dávid, Hammerstein Judit, Keisz Ágoston, Kendeffy Gábor, Kozák Dániel, Ladányi-Turóczy Csilla, Magyar László András, szerkesztette és e bevezetőt írta Magyar László András, Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest, 2003, 262 oldal, 2800 Ft.

"Kötetünkkel a keresztény démon-hit, démon-szemlélet másfélezer-éves fejlődéséről, változásáról igyekszünk elsőrangú szerzők segítségével képet adni. Nincs a démonokkal kapcsolatos kérdés, amelyre e meghökkentő, szórakoztató és érdekfeszítő gyűjtemény lapjain választ ne találnánk" - ígéri a kötet hátsó borítója, amihez mi csak annyit teszünk hozzá: bár a könyv szövegei csak kis részben keletkeztek az ókorban, szellemi gyökerük mindenképpen az antikvitásba nyúlik vissza. Éppen ezért nemcsak Szent Ágoston, hanem a többi szerző démonológiai elképzelései is határozottan számot tarthatnak az ókor-centrikus olvasó érdeklődésére.

Polgár Anikó, Catullus Noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben, , Kalligram, Pozsony, 2003, 296 oldal, 1990 Ft.

Polgár Anikó kiváló könyve azt tárgyalja, hogyan "domesztikálták", "integrálták" és "rekonstruálták" az elmúlt százhúsz év folyamán a fordítók azt a római költőt, aki (közhely, de igaz) mind közül a legjobban ismerte az emberi szív rejtelmeit, és - talán épp ebből kifolyólag - milyen burjánzó irodalmi dialógust folytattak és folytatnak modern magyar költők és írók latin kollégájuk kétezer éves költeményeivel. Fontos megjegyeznünk: a szerző irodalomelméleti fölkészültsége nem megy a stílus rovására! Sőt!

Simon Róbert (szerk.), A vallástörténet klasszikusai (szöveggyűjtemény), ), Osiris, Budapest, 2003, 657 oldal, 4980 Ft.

E reprezentatív és monumentális vallástudományi válogatás a diszciplína "alapító atyáinak" leghíresebb munkáit mutatja be (Bachofentől Frazeren át Marcel Maussig), alapos apparátussal ellátva: az előszó, a minden egyes tudós írását kiegészítő portré és bibliográfia mellett az ókor kedvelői számára külön örömet jelenthet a szerkesztő által írt, a tudomány antik gyökereit fölvillantó első fejezet, mint ahogy az a tény is, hogy a kötet kb. felerészt az ókori vallástörténet klasszikus szövegeiből áll össze.

Szilágyi János György, Pelasg ősök nyomában, Atlantisz-Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2002, 203 oldal, 2495 Ft.

Az Atlantisz Kiadónak a Szépművészeti Múzeummal közösen indított, nívós "Kentaur" sorozatának második kötete (az első: Török László, A vadászó kentaur, 1998) többszörösen öszszetett, szerteágazó, izgalmas munka. A tudománytörténeti kalandozásra Máttyus Izidornak, az olaszországi magyar légió tüzér főhadnagyának 1861-es dél-itáliai ásatásából származó (a Kr. e. 4-3. századra datálható) leletek ismertetése ad alkalmat. A szerző aprólékos nyomozómunkájának köszönhetően végigkísérhetjük a gyűjetemény sorsát Máttyus ásatásától annak 1975-ös múzeumba kerüléséig (Az ásatás). A kötet azonban több, mint egy korai, kevéssé ismert fejezet bemutatása az antik tárgyak hazai gyűjtésének történetéből. Nemcsak azért, mert a gyűjtemény részletes, színes fotókkal illusztrált Katalógusa is szerepel a könyvben, hanem mert a szerző azt a történeti és szellemi környezetet is rekonstruálja, amelyből a leletek származnak (Lucania a római hódítás előtt; A rioneroi lelet helye az itáliai kultúrában). A kötet utolsó fejezetében (Pelasg őseink) ismét Máttyusra fókuszál a szerző, s itáliai és hazai tevékenységének ismertetése mellett ásatásának fő indítékát vizsgálja (a korszak fiktív őstörténeti elméleteinek egyikét - a 19. század elején felvetődött jász-pelasg rokonságot - elfogadva és Dél-Itália őslakóit pelasgnak tartva, Máttyus az itt talált régiségeket részben magyar eredetűnek vélte), és ehhez kapcsolódóan megkísérli azokat a motívációkat bemutatni, melyek a reform-, majd dualizmus-kori Magyarországon a "nemzeti" őstörténetek konstruálásához és lelkes befogadásához vezettek.

Sztratón, Kölyökmúzsa avagy a fiúszerelem művészete, fordította, a jegyzeteket és a függeléket írta Csehy Zoltán, Kalligram, Pozsony, 2002, 319 oldal, 1800 Ft.

A görög erotikus költészet remekeit rendszeresen megjelentető szlovákiai Kalligram kiadó újabb kötete a Görög Antológia címen ismert, sok évszázad verseit magában foglaló epigramma-gyűjtemény XII. könyvének teljes magyar fordítását tartalmazza. A kötetben szereplő költeményeket a hagyomány szerint maga Sztratón állította egymás mellé oly módon, hogy saját, a fiúszerelemhez kapcsolódó epigrammáit nagyrabecsült elődeinek verseivel egészítette ki.

Xenophón filozófiai és egyéb írásai (Xenophón összes munkái 2.), fordította Fein Judit, Németh György és mások, szerkesztette, az utószót írta, valamint a név-és tárgymutatót összeállította Németh György, Osiris, Budapest, 2003, 800 oldal, 3980 Ft.

A kötet megjelenésével teljessé vált a Xenophón összes fennmaradt írásának magyar fordítását tartalamzó kiadás (az első kötet 2001-ben jelent meg Xenophón történeti munkái címen). A korábban már napvilágot látott Kürosz nevelkedése (ford. Fein Judit) és az Emlékeim Szókratészról (Németh György) mellett a következő, magyarul eddig nem olvasható műveket találjuk még a kiadványban: Lakoma, Szókratész védőbeszéde bírái előtt, A gazdálkodásról, A bevételekről (valamennyi Németh György fordításában), Agészilaosz (Agócs Péter), Hierón, avagy a zsarnokságról (Gelenczey-Miháltz Alirán), A lovászatról (Lőrincz Ádám), A lovassági parancsnok feladatairól (Keisz Ágoston), A vadászatról (Gradvohl Edina). A valamennyi műről tartalmi vázlatot nyújtó, a hivatkozott forrásszövegeket is közlő jegyzeteket a fordítók írták. A kötetet rövid bibliográfia és utószó egészíti ki, amely az író Xenophón ellentmondásosságát, a művek relatív kronológiáját és a szakmunkák eredetiségének kérdését vizsgálja (A hazudós Xenophón).