Polgár Anikó, Catullus
noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben,
Kalligram Kiadó, Pozsony, 2003, 296 oldal, 1990 Ft
Átvitt értelem
A magyar versfordítások általában maguk
is versek. Ez nem olyan általános törvényszerűség,
mint például az, hogy a dolgok mindenhol lefelé
esnek - vagy legalábbis hogy arra van lefelé, amerre
a dolgok esnek -, hiszen nem egy európai nyelvű irodalomban
fordítanak verset prózában is. Valószínűleg
arról van szó, hogy irodalmunk sajátos hagyománya
folytán, többek közt nyelvi, irodalom-, illetve
egyéb szociológiai okokból a magyar versfordításokat
főleg költők készítik. Ennek a
modern hagyománynak a legrégibb még kitapintható
pontja alighanem a nyelvújítás, amikor is a
költők egyszer csak szükségét érezték
fordításokkal érzékeltetni, hogy a magyar
éppoly alkalmas az irodalom - sőt tágabb értelemben:
a kultúra - művelésére, mint a "nagy"
nyelvek. Azóta fényesen bebizonyosodott, hogy egy
népnél sem vagyunk alábbvalóak - bár
ennek nem árt időről időre tanújelét
is adni. Mert szép lassan valahogy mintha evidenciává
vált volna, hogy magyarul minden újraalkotható.
Ennek lehetősége, úgy látszik, csakugyan
megvan a nyelvben, de bebizonyításához újra
és újra nagy egyéni teljesítményekre
is szükség van (amire legutóbb Weöres Sándor
Dzsajadéva-fordítása hívta fel a figyelmet).
Az idők folyamán - elsősorban talán
a költők számára kevésbé
hozzáférhető nyelvekről - olyan versfordítások
is készültek, amelyeknek alkotói nem rendelkeztek
önálló irodalmi művekkel, amikor is, ne
kerteljünk, a fordító nem volt költő.
De ez nem feltétlenül baj, sőt bizonyos értelemben
természetes szükségszerűség, hiszen
nem minden költő szeret fordítani, a feladatok
pedig számosak és daliásak. Az értelmező
szótár szerint a költő különben
is: "költészetet művelő, gondolatait,
érzelmeit verses formában kifejező művész",
ami mégis csak elmondható a fordítóról
is, azzal a megszorítással, hogy nem a saját
gondolatait, érzelmeit fejezi ki. Olvasói szemmel
nézve pedig már végképp közömbös,
hogy az, aki a magyar nyelvű verset jegyzi, civilben is költő-e.
(Az önállóság ilyesfajta hangsúlyozása
talán amúgy is csak a romantika vagy legfeljebb a
humanizmus óta igazán fontos.) Az egész alighanem
minőségi kérdés: jobb ma egy jó
műfordítás, mint holnap egy rossz vers.
A műfordítás-történet tehát
irodalomtörténet. Ezt pedig nem könnyű írni:
bizonyára nehéz a "sine ira et studio" és
a "se hal, se hús" közti keskeny mezsgyén
megtalálni az egyensúlyt, különösen
olyan történet felvázolása során,
amely a jelenben éri el nyugvópontját. A helyzetet
csak tovább nehezíti, ha valaki - mint Catullus noster
című könyvében Polgár Anikó
- egyetlen költő verseiből készült
fordítások alapján kíván számot
adni azokról a "paradigmák"-ról,
"olvasatok"-ról, amelyek az antik versek fordítóinak
gyakorlatából kirajzolódnak. Az első
kérdés, amely óhatatlanul felmerül: megfelelő-e
a kiválasztott költő ezeknek a műfordítói
iskoláknak a szemléltetésére. Ilyen
célokra nyilván jelentős költő
műve a legalkalmasabb, méghozzá olyané,
aki lehetőleg több versformában is írt.
Ezeket szem előtt tartva elég szűkösnek
látszik a választék, Catullus mellett mindössze
egyetlen költővel lehet számolni: Horatiusszal.
Kettőjük közül bizonyára azon az alapon
lehetne választani, hogy melyikük fordításaiból
vehető a vizsgálat céljainak inkább
megfelelő minta. Olyan, amely elég széles ahhoz,
hogy - viszszaélve a "cseppben a tenger" metaforájával
- a csikóhalaktól kezdve a delfineken át a
cápákig és a bálnákig lehetőleg
minden tanulmányozhatóvá váljon benne.
Polgár Anikó könyvéből igazán
fontos Catullus-fordítónak Csengeri János és
Devecseri Gábor látszik. Az előbbi azonban
inkább csak az előtörténethez tartozik,
Devecseri sokkal érdekesebb, a könyv fő céljai
is az ő munkásságához kötődnek.
A kötet Bevezetése a következőkben jelöli
ki ezeket a célokat: átértékelni a "rekonstruktív"
- magyarul: devecseriánus, de erről kicsit később
- "olvasattal szimpatizáló kutatásokat",
hangsúlyozni a "műfordítás pluralitásának
fontosságát", és "cáfolni
azt az elterjedt nézetet, mely szerint a fordítás
irodalmi megközelítése normatív jellegű".
Meg kell azonban jegyezni, hogy ennek a feladatnak az oroszlánrészét
már elvégezte Hegyi György "Antik műfordításunk
két útja" című elegáns -
és mindössze négyoldalas - tanulmányában
(Antik Tanulmányok 28 [1981] 40-43.), amely a "mozaikfordító"
szóval illetett Devecseri tevékenységét
a Trencsényi-Waldapfel Imre személyében bemutatott
"élményfordító" technikájával
állítja szembe, ennyiben árnyaltabb képet
is nyújtva Polgár Anikónál, aki Trencsényit
műfordítóként még csak nem is
említi. Ami pedig a plural- és normativitást
illeti, a filológus 1981-ben így látta a műfordítás
lehetőségeit: "Az ellentét talán
akkor fog továbblendülni e záppontján,
ha új, ma még tán el sem képzelhető
alapokon közmegegyezés jön létre azt illetőleg,
hogy mit tekintünk fordításnak. Bizonyára
nem szempontok egyeztetésének eredménye, hanem
valami magától értetődőség
lesz ez a konszenzus, nagylelkű lesz és magabízó,
s nem lesz érdemi vita arról, hogy egy-egy kimeríthetetlen
gazdagságú versből föltétlenül
ezt a 17 vagy azt a 22 jellegzetességet kell-e visszaadni".
Ha valami érdekes a modern műfordítás-történetben,
az talán épp ez a "záppont", ez a
törés, amely Devecseri nagyszabású munkássága
idején bekövetkezett.
A műfordítás ugyanis - mint az irodalom része
- rendesen benne él a magyar irodalom eleven folyamatosságában,
együtt lélegzik a költészet legjobb törekvésivel.
Radnóti ecloga-fordításának verslábig
pontos formahűségét például nem
valami metrikai doktrinéria diktálta, ahogy nem holmi
hanyagság szülte Kosztolányi rímes Martialisait
sem. Talán rájuk is igaz, amit Szilágyi János
György Ovidiusról szóló cikkében
írt le: "A legéteribb zenék, a legvarázsosabb
színharmóniák, a legcsodálatosabban
kivirágzó rímek és ritmusok születhetnek"
a költő és az őt körül vevő
világ közti szakadék felismeréséből,
ha a költő "csak a harmónia vágyát
érzi a zűrzavarból."
Furcsa belegondolni, de még Csengeri János "magyar
dolmányba öltöztetett" Catullusa is szoros
kapcsolatban állt kora - olyan, amilyen - magyar költészetével.
Polgár Anikó a sors iróniájának
nevezi, hogy Babits alkaioszi strófában írt
In Horatiuma épp abban az évben jelent meg, amikor
Radó Antal úgy nyilatkozott: lehetetlennek érzi,
hogy modern, "közönségére hatni akaró"
magyar költő ilyen versformában alkosson. Csakhogy
az In Horatium nem akárhol jelent meg, hanem abban a Levelek
Iris koszorújából című könyvben,
amely alighanem egyike a magyar irodalom legjobb "első
köteteinek". A fiatal Babits még nem a későbbi
maga-emésztő sötét alak, még kevésbé
a még későbbi érettségi tétel,
hanem egy isteni merésű, vad költő (ha
szabad Kosztolányi eredetileg talán Somlyó
Zoltánról szóló jellemzését
egy pillanatra kölcsönvenni). Babitsnak azt a vonását,
hogy kivételes formaművész volt, később
elhomályosította Weöres Sándor, de az
annyi más versforma mellett az antik mértéket
is sikeresen kipróbáló gyakorlatát mindenképp
igazságtalannak látszik Csengeri fordításainak
mércéjéül megtenni. Mert Csengeri Catullusa
mai (sőt, akár 1930-as) szemmel nézve csakugyan
ódivatú, de modern versformában, modern szókészlettel
fordítani, amikor a költők már évtizedek
óta nem írtak antik mértékben - ez 1880-ban,
de még 1901-ben is alighanem éppoly modern dolog volt,
mint a gázvilágítás.
Csengeri, persze, prűd és a mai ízlésnek
menthetetlenül régimódi, ahogy például
Devecseri minuciózusan pontos, vagy Faludy szabadszájú
és könynyelmű. A kötetben ismertetett fordítókról,
műveik részletes stiláris és verstani
elemzése után körülbelül ilyen általános
kép marad meg az olvasóban, ami azonban - ha valaki
úgy-ahogy már addig is ismerte a fordításaikat
- nem hat az újdonság erejével. A könyv
újszerűsége különös módon
abban az áldatlan helyzetben rejlik, hogy a műfordításról
való beszéd pontosan ott tart, ahol mintegy huszonöt
éve, amikor Hegyi György tanulmánya megjelent.
A Catullus nosterben megrajzolt "rekonstruktív"
iskola követője például a megszólalásig,
sőt még azon is túl hasonlatos az 1981-es tanulmány
"mozaikfordító"-jához. (Ahogy különben
a Nyugat első nemzedékének "integratív"
vagy "hódító" gyakorlata is azonos
azzal, amit Rába György írt le A szép
hűtlenek című, Polgár Anikó által
is idézett könyvében. Röviden arról
van szó, hogy az időben első iskola, a "domesztikáció"
követői a versforma és a szókészlet
tekintetében is gyökeresen megmagyarosították
a verseket. A második a "integráció":
ezt többnyire az antik formához való lényegesen
nagyobb ragaszkodás jellemzi, és a fordítók
a szóhasználat dolgában is tartózkodnak
a kirívó hungarikumoktól. A Devecseri nevével
szimbolizált "rekonstrukció" célja
a maximális metrikai és lexikai hűség
- ami persze nem azonos a formai hűséggel, mert hát
ki mit tekint formának, illetve hűségnek?)
A könyv egyik fő érdeme tehát, hogy közel
negyed század múltán ismét tudatosítja
azt a problémát, amely Devecseri életművéből
fakad: hogy külön útra tért a műfordítás
és az élő irodalom, mégpedig azzal,
hogy - amint Vas István írja - "a századnak
egyik legnagyobb fordítás-teljesítménye
másféle fordítói elvek szerint készült,
mint amelyeknek érvényesítésére
a század legjobb modern költészete törekedett".
Ennek aztán megvannak a máig ható következményei.
Mert ha komolyan vehető az olyan vélemény,
hogy egy szép, de nem pontosan metrumhű fordítás
csak a magyar költészetnek a része, a fordításirodalomnak
nem, akkor nem csoda, ha a költők a "saját
felségterületükre" - a felidézés,
az átköltés, a rájátszás,
Polgár Anikó szavával az "applikáció"
területére - vonultak vissza.
(Zárójelben: az "applikáció"
köréből Polgár Anikó Rákos
Sándor Catullusi játékok című
ciklusát, Géher István Mi van, Catullus? című
kötetét, illetve Kovács András Ferenc
Calvus-verseit elemzi részletesebben. Ezekről a művekről
azonban talán elmondható, hogy az első mint
műalkotás nem túl izgalmas, míg a másodikként
bemutatott - már pusztán szerkezetében is ízig-vérig
modern - könyv sokkal szélesebb fesztávú
elemzést igényelne, ami bizonyára szétfeszítette
volna a könyv kereteit. Kovács András Ferenc
verseivel kapcsolatban pedig az a személyes benyomásom
- ami a Jack Cole, illetve Lázáry René Sándor
név alatt írt költeményei olvastán
is -, hogy mintha a parodisztikus, rájátszásos
forma ötlete nem tudna megfelelni azoknak az elvárásoknak,
amelyek egy egész verseskötettel szemben támaszthatóak.
Ezekben a versekben mintha - és ezt Weöres Psychéjét
vagy Esterházy Tizenhét hattyúkját olvasva
nem tapasztaltam - a kitalált, illetve "feltámasztott"
poéták egyéniségét agyonnyomná
a műveiket író költő virtuóz
formakészsége. Mintha az ügyes technika nem rendelődne
alá a szerepnek: ezek a versek mindig elég jók
- és mindig elég egyformák.)
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy fentebb idézett
szavaival Vas István az Odüsszeiát nevezi a század
egyik legnagyobb fordítói teljesítményének,
amiben bizonyára igaza is van. Ahogy abban is, hogy Homérosz-fordításokban
ragyogna a maga teljes áttetszőségében.
Ezek sikeréhez bizonyára nem kis részben járult
hozzá, hogy Devecseri az addigi fordításokban
- például Kemenes-Kempf Józsefében -
használt lassú, spondeusokkal teli, latinos, vagy
ha úgy tetszik, vörösmartys, caesura semiquinariákkal
tagolt sorokat daktilusokkal és szabadabb, görög
cezúrahasználattal tette elevenebbé. Ez a különben
nagyon is tudatosan elgörögösített hexameter
aztán annyira anyanyelvévé vált, hogy
már az Aeneis egyes szemelvényeinek - egyébként
máig a legjobb - fordítása során sem
tudott visszatérni a latinhoz: a viharjelenetben például
minden harmadik sorból hiányzik a római sormetszet,
amely a latin eredetiben szinte egyeduralkodó. Amint az "őrálló
szavakat", azaz lehetőleg még az eredeti szórendet
is tiszteletben tartó elvei is inkább csak Homérosz-fordításaiban
bizonyulnak gyümölcsözőnek, mert a nehezebb
mértékekben írott versek "mozaikfordítása"
során - ha egyáltalán megvalósíthatóak
- inkább tehertételnek látszanak.
Az Iliasszal, az Odüsszeiával és a himnuszokkal
összevetve Devecseri Catullusáról mintha kevésbé
jutna az ember eszébe, hogy az egyetlen lehetséges
magyar Catullus, és tudomásom szerint a Horatiustól
fordított versei sem olyan népszerűek, mint
a Homérosz-fordítások. Bár persze kérdés,
hogy egyáltalán melyik fordításáról
van szó: a legjobb a pályája közepén,
amikor már pontosabb, de még azért költőibb.
(És ezt nem e sorok írója mondja, hanem egy
igazi akadémikus. Név és cím a szerkesztőségben.)
Alighanem tehát a tévedés kockázata
nélkül kimondható, hogy Devecseri olyan elvek
alapján alkotta meg fordítói életművét,
amelyeknek maga is csak munkássága csúcsain
tudott megfelelni.
És mi történt azóta? Minthogy a "domesztikáció"
kiment a divatból, az "integráció"
légüres térbe került, a "rekonstrukció"
pedig végképp elszakadt az élő irodalomtól,
nem csoda, ha a költők visszavonultak - ami mutatis
mutandis a még fehérebb holló, fordításra
szemlátomást amúgy is nehezebben kapható
prózaírókról is elmondható -,
és antik pályatársaikat legfeljebb csak felidézik,
de nem fordítják. Ha mindezt megpróbálnánk
Polgár Anikó nyomdokain paradigmákkal kifejezni,
talán a következőket lehetne mondani.
Napjainkban két irányzat különíthető
el élesen egymástól. Az egyik a költők
és írók körében dívik, és
Horatius nyomán alfenizmusnak lehetne nevezni. Alfenusról
ugyanis tudvalévőleg ezt mondja Horatius: "abiecto
instrumento artis clausaque taberna sutor erat", azaz körülbelül:
"Alfenus, ha lehúzza rolóját, s elteszi
árját, attól még suszter marad".
Azaz a költők és az írók akkor
is műfordítók, ha éppen nem fordítanak
semmit sem. A másik irányzathoz főleg filológusok
és filológusnövendékek tartoznak, illetve
olyan fordítók, akik a filológusoknak - ezeknek
az oly fájdalmasan sokszor arida nutrixoknak - az emlőin
nevelkedtek. Ezt az irányzatot, egy másik kézművesről,
zubolyizmusnak nevezném, jelszavuk ez lehetne: "Ide
nekem az oroszlánt is!"
A helyzet tehát nem túl rózsás. Az álláspontok
nem közelednek, műfordításról való
gondolkodás tulajdonképpen nincs is. A megoldás
talán olyasmi lehetne, mint amit a futballal kapcsolatban
emlegetnek, hogy tudniilik a gyors gyerekeket kéne megtanítani
focizni. Azaz a költőknek, íróknak kéne
megtanulniuk latinul. Ez nem oly abszurd, mint amilyennek látszik,
mert például Réz Ádámról
az a hír járja, hogy kifejezetten a vejk kedvéért
tanult meg csehül. Igaz, ehhez a filológusoknak kéne
kísértésbe hozni a költőket, amitől
elég messze vagyunk.
Az egyetlen vigasz jelenleg az lehet, amit a Horatiust "applikáló"
Berzsenyi így fogalmazott meg: "Épít,
ront az idő lelke, ezer csudát / Szül, s ismét
repülő szárnyaival ragad". A Lyra Mundi
sorozatában megjelent, visszhangtalan kis Horatius-kötet
után csaknem húsz évvel, ki tudja, talán
jogos a remény, hogy hamarosan - cum Zephyris et hirundine
prima - ismét egyre több antik vers születik újjá
magyarul. Az első fecske, Csehy Zoltán személyében,
mindenesetre már megérkezett.
Kőrizs Imre
A szerzőt, a princetoni egyetem professzorát már
nem kell bemutatni a magyar olvasóknak: a 90-es években
két kötete is napvilágott látott magyarul
az Atlantisz Kiadónál (A szentkultusz, 1993; Az európai
kereszténység kialakulása, 1999). A Szent Ágoston
élete 1967-ben jelent meg először; a fordítás
a 2000-ben publikált új angol kiadásból
készült, melyben Brown a mű főszövegén
nem változtatott, viszont terjedelmes utószót
írt hozzá, amely összefoglalja az Ágoston-kutatás
azóta eltelt harminc évének eredményeit
és új tendenciáit, s beszámol néhány
új forráscsoportról, amelyek felfedezése
más megvilágításba helyezte Ágoston
korai, illetve késői éveinek történetét.
A mű ma sem veszített frissességéből,
amellyel megjelenésekor hívta fel magára a figyelmet,
mert szemlélete gyökeresen eltért az addigi Ágoston-életrajzokétól.
A szerző maga így ír erről az Utószóban:
"Oxfordban a történelmet, így a késő
római birodalom történetét is, akkoriban
mindig kívülről szemlélték. A »valódi«
események ... számítottak igazán, nem
azoknak az embereknek a »belső« tapasztalatai,
akik részt vettek ezekben az eseményekben, vagy átélték
őket. Meglepően kevés figyelmet fordítottak
arra, milyen kulturális vagy vallásos elvárásokkal
közelítették meg és értelmezték
a kortársak ezeket az eseményeket. Ágostont olvasva
ismertem fel, hogy rátaláltam arra az útra, ami
a legjobban érdekelt: a Római Birodalom »külső«
történetétől eljuthatok a »belső«
történetig... A késő római történelem
egy egész korszakát láttathatom egy ember szemén
keresztül, aki maga is mély változásokon
ment át az évek során: másképp
nézte a világot öregemberként, mint fiatal
filozófusként." (567. o.)
E szemléletmód eredménye lett e zseniális
életrajz, amely nem törekszik Ágoston igazolására
("Egy késő római embert akartam bemutatni,
nem az utókor kegyes torzításait", 573.
o.), és lemond például az egyházatya teológiájának
részletes bemutatásáról - ám úgy,
hogy e veszteség valamiképpen nyereséggé
válik: az írásokat a kor szellemi áramlatainak,
illetve Ágoston önreflexióinak kontextusában
látjuk, és, úgy érezzük, értjük
meg.
Fustel de Coulanges,
Az antik városállam. Tanulmány a görög
és római vallásról, jogról és
intézményekről, A Magyar Tudományos
Akadémia 1883-ban Az ókori község címmel
megjelent kiadványának hasonmása, fordította
Bartal Antal, a kiegészítő utószót
Hamza Gábor írta, ELTE Eötvös Kiadó,
2003, 620 oldal, 4100 Ft.
"A ki az embert tanulmányozni és így önnön-magát
ismerni akarja, nagy haszonnal fogja e könyvet olvasni. A férfiú
ép úgy mint a nő, az államférfiú
ép úgy mint a magán-ember, az aristokrata ép
úgy mint a démokrata, a pap ép úgy mint
a világi, a historikus ép úgy mint a philologus,
egyszóval mindenki, a ki az embert mint a család, vagy
mint a község, vagy mint az állam tagját
ismerni akarja" - ajánlja a 19. század végi
olvasó figyelmébe Fustel de Coulanges tekintélyt
parancsoló munkáját a fordító,
Bartal Antal. Meglepő lehet számunkra eme, az antik
társadalma(ka)t vizsgáló monográfia szerzőjének
az alapvetése: a társadalmi változásokat
szerinte a szellemiség változása, tehát
az értelmiség századról századra
való "módosulása" okozza. A könyv
az "ős-hitből" indul ki, majd a család,
a családjog, a törzsek, a "községi állam",
a politikai intézmények, a társadalmi osztályok
statikus bemutatása után az összefoglaló
néven forradalmaknak nevezett különféle társadalmi-politikai
változások történetének elemzésével
s a szellemi okok fürkészésével zárul.
A fordító szerint ez a kötet - mely németes
alapossággal, de franciás könnyedséggel
íródott - megmutatja, hogy a jó filológusnak
"a görög és római ókornak nemcsak
irodalmát, bölcsészetét, állami életét
és művészetét, hanem politikai oekonomiáját,
kereskedését, iparát, tudományait, mesterségeit,
hadügyét, törvényeit és egyéb
intézményeit is alaposan ismernie kell".
Az elbeszélés módozatai.
Narratíva és identitás, szerkesztette Józan
Ildikó, Kulcsár Szabó Ernő és
Szegedy-Maszák Mihály, Osiris Kiadó, Budapest,
2003, 544 oldal, 2480 Ft.
E tanulmánykötet csak annyiban kapcsolódik az ókortudományhoz,
hogy található benne két olyan írás
is Hajdu Péter tollából, amelyek az arisztotelészi
Poétika egyes alapfogalmait vizsgálják, illetve
ezek modern használatát szembesítik "eredeti"
jelentésükkel. A kötet egyébiránt elsősorban
20. századi prózai szövegeket értelmező
tanulmányokból áll össze, s hogy ehhez is
milyen mértékben az arisztotelészi fogalmak jelentik
az elméleti "kályhát", azt kitűnően
illusztrálja, hogy az említett írások
a kötet legelején kaptak helyet. Persze - figyelmeztet
Hajdu Péter - vigyáznunk kell: az, hogy (így
vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve) Arisztotelész
fogalmaiból nőtt ki minden későbbi irodalomtudomány,
még nem jelenti azt, hogy mindazt, amit mimézisről,
jellemről, cselekményről stb. ma gondolunk, szabad
lenne visszavetítenünk a Poétika szövegére.
Goldziher Ignác,
Mítosz a hébereknél és történelmi
fejlődése, fordította Szegedi János,
Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest, 2003, 282 oldal, 3000 Ftt.
A kötet a nemzetközi hírű orientalista 26 éves
korában írt, 1876-ban, Lipcsében németül
megjelent művének (Der Mythos bei den Hebräern)
megkésett magyar fordítása.
"A szembenálló összeillik, s az ellentétekből
a legszebb az összhang" - idézi Imregh Monika Hérakleitoszt
a Kalligram című folyóirat decemberi számának
nyitó írásában. Szerinte a világban
uralkodó ellentétek elfogadása és a szellemi
világgal való folyamatos kapcsolattartás egymást
föltételezik, s ha van valami, amit eltanulhatunk az ókortól,
akkor az éppen ez a világszemlélet. Ez a kérdés
- mit tanulhatunk az antikvitástól? - végigvonul
az egész lapszámon. Csehy Zoltán Martialis-fordításai
(mi mást?) a testiséget hívják elő
a "régiségből"; Mezei Balázs
esszéje két igazi européer, az athéni
Szókratész és a prágai Jan Patoèka
szellemi rokonságára mutat rá; Bacsó Béla
a retorika manapság tapasztalható fölértékelődése
kapcsán Arisztotelész Rétorikájáról
értekezik, Heideggerrel karöltve; András Sándor
a jelenkor szellemi igényeinek szemszögéből
vizsgálja igen törékeny antikvitás-fogalmunkat;
Nagy Árpád Miklós pedig - miután megjegyzi,
hogy az ókori orvostudománynál húsba vágóbb
módon aktuális témát talán nem
is találhat magának egy tudós: hisz "az
ókori betegségek kutatója bármikor válhatik
beteg ókorkutatóvá" - felvillantja a téma
néhány érdekes gyógyítás-,
vallás- és művészettörténeti
aspektusát. A lapszám kiinduló kérdésföltevése
természetes módon hozza magával az antikvitás-recepció
néhány "mozaikkockáját": Madarász
Imre az állam-utópiájával Platón
nyomdokaiba lépő gondolkodóról és
költőről, Tommaso Campanelláról,
Tóth Tünde az antik görög epigrammaköltészet
reneszánszkori továbbéléséről,
Szentmártoni Szabó Géza a Mátyás-kori
humanista irodalmi élet egyes izgalmas momentumairól,
Szepes Erika és Németh Zoltán pedig a kortárs
magyar költészet "klasszicizáló"
tendenciáiról értekezik. Robert Vano fotóművésszel
a férfitest szépségéről olvashatunk
egy interjút; végül pedig négy recenzió
zárja a sort, a Görög homoszexualitás, a Kétarcú
orvostudomány, a Catullus noster és A házastársi
kötelességről című kötetekről
(Kenneth James Dover könyvéről Csapó Csaba,
a humanista kötetről Ladányi-Turóczy Csilla,
Polgár Anikó művéről Szepes Erika,
Paulus Zacchiaséról Imregh Monika ír). Érdemes
hozzátenni: 2004 januárjától a Kalligram
külsőleg és belsőleg is megújult:
sokkal szebb és nagyobb - és drágább -
lett, s Csehy Zoltánt választotta főszerkesztőjéül,
ami garancia arra, hogy a folyóirat a maga részéről
a továbbiakban is meg fog tenni mindent azért, hogy
továbbéltesse az antikvitást.
Korai földrajzi
írók - a római hódítás
kora, Fontes Pannoniae Antiquae I., ediderunt Fehér Bence
& Kovács Péter, Károli Egyetemi Kiadó,
Budapest, 2003, 323 oldal (+ 1 térképmelléklet),
2500 Ft.
E gyűjtemény azokat a szövegforrásokat sorakoztatja
föl, amelyekben érdemleges információkat
találhatunk az ókori Pannoniáról. Megtaláljuk
itt a terület legelső említéseit - egészen
Hésziodosztól kezdve -, majd azon földrajzi írók
szövegeit, akik a provinciáról részletesebb
leírást adtak, ezután történetírói
munkák Pannoniára vonatkozó szemelvényeit,
egyes költői művek e szempontból hasznosítható
részleteit, végül egy bőséges válogatást
a feliratos anyagból. A forrásokat alapos, az eligazodást
jelentős mértékben segítő apparátus
egészíti ki a kötetben.
J. Maxwell Miller-John
H. Hayes, Az ókori Izrael és Júda története,
fordította Erdős Ágnes, Studia Orientalia 3.,
Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi
kar, Piliscsaba, 2003, 498 oldal, 3810 Ft.
A könyv az ókori Palesztína területén
létrejött Izrael állam (kettészakadása
után Izrael és Júda) történetét
kíséri végig a késő bronzkortól
(Kr. e. 2. évezred közepe) a perzsa fennhatóság
végéig (Kr. e. 4. század). A kötet nemcsak
az írott forrásanyag tartalmi vonatkozásait vizsgálja,
hanem azt is, hogy szerzőik milyen szándékkal
írhatták e szövegeket, hogyan mutatják be
általuk az eseményeket. A források feldolgozása
a modern kutatási módszerek alkalmazásával
és a legújabb eredmények ismeretében készült.
A szerzők elemzik az ókori Izrael és Júda
története szempontjából fontos közel-keleti
államok szerepét, felvonultatják az onnan származó,
tárgyuk szempontjából fontos forrásokat.
Az olvasó a kötet alapján tájékozódhat
a területen élő ismert népcsoportokról,
a törzsi társadalom és a királyság
intézményeiről, a nemzetközi diplomácia
korabeli működéséről, a nagyhatalmak
politikai szándékairól és módszereiről
avagy éppen a mindennapi élet szokásairól.
A helyszínek, határok kérdéseiben való
eligazodást számos térkép segíti.
A jól tagolt tartalomjegyzék és a többféle
mutató azok számára jelenthet kiindulópontot,
akik valamelyik részkérdésről kívánnak
további ismereteket gyűjteni.
Friedrich Nietzsche,
A tragédia születése avagy görögség
és pesszimizmus, fordította és a jegyzeteket
írta Kertész Imre, Magvető Kiadó, Budapest,
2003, 254 oldal, 1990 Ft.
"A tragédia születése a zene szelleméből.
- A zenééből? Zene és tragédia?
Görögök és tragédiazene? Görögök
és a pesszimizmus művészete? Az emberek e mindmáig
legsikerültebb, legszebb, legirigyeltebb, leginkább élni
csábító fajtája, a görögök
- hogyan? épp nekik volt szükségük a tragédiára?
Mi több - művészetre? Görög művészet
- mi végre?
" E kérdésekre igyekszik
választ adni Nietzsche klasszikus műve, melyet Kertész
Imre Nobel-díjának köszönhetően eme
igazán gyönyörű kiállítású,
az író-műfordító életműsorozatába
illeszkedő kötetben olvashatunk.
Julien Ries (szerk.),
A szent antropológiája. A Homo religiosus eredete
és problémája, fordította Krivácsi
Anikó, Typotex , Budapest, 2003, 351 oldal, 2900 Ft.
A különféle vallások különböző
antropológiákat feltételeznek. Ezek mindegyikének
megvan a maga álláspontja az ember mibenlétét,
világban betöltött szerepét illetően.
Párhuzamosan a különféle vallások doktrínáiban
megjelenő vallási antropológiával, napjainkban
új irányzat van kialakulóban, amelynek középpontjában
a homo religiosus áll, és amely a szentség különböző
formáinak megtapasztalásaival szemben megnyilvánuló
emberi viselkedést vizsgálja. Az embert a szent megtapasztalásának
alanyaként ragadja meg, és e tapasztalat alapvető
sruktúráját vizsgálja, amelyet a homo
religiosus hagyott ránk a paleolitikumtól napjainkig.
A kötetben található írások különböző
nézőpontokból vizsgálják a vallásos
ember antropológiáját.
Sáry Pál,
Keresztre feszítés az ókorban, Szent
István Társulat, Budapest, 2004, 127 oldal, 1200 Ft.
A keresztre feszítések "szertartásának"
szakrális eredetéből indul ki Sáry Pál
könyve - a föld és a fa motívumát emeli
ki ezzel kapcsolatban -, majd rátér a jelenség
jogtörténeti szempontú fölvázolására:
kezdve a mediterrán világ egészében alkalmazott,
ide sorolható büntetésfajták felsorolásával,
folytatva ott, hogy Rómában ezt kezdetben mint servile
suppliciumot, vagyis mint kizárólag rabszolgák
kivégzésére használható büntetésnemet
ismerték, de aztán fokozatosan kiterjedt az alkalmazása
(először a peregrinusokra, később polgárjoggal
rendelkező személyekre is), majd - a keresztre feszítések
fájdalmas processzusának részletezése
után - a kereszthalál ókori megítélésével
s végül e büntetésnem hivatalos eltörlésével
lezárva a történetet.
Simon Attila, Az
örök feladat. Antik tanulmányok, Alföld
Könyvek 11, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2002, 158 oldal,
980 Ft.
Kissé megkésve, de annál lelkesebben hívjuk
föl a figyelmet Simon Attila tanulmánykötetére.
A szerző az első két esszében az arisztotelészi
esztétikát szembesíti egyes posztmodern művészetelméleti
belátásokkal, és arra jut, hogy (a Helikon c.
folyóirat 2002/1-2-es, nagyon is a témához kapcsolódó,
Bolonyai Gábor és Hajdu Péter által szerkesztett
számának címét idézve) "a
Poétika újraolvasása" során a "régi"
és az "új" elmélet közötti
különbségek legalábbis újrafogalmazhatók:
"A Poétikában az esztétikai tapasztalatról
adott elemzésnek az utóbbi évtizedek művészeti-hermeneutikai
és recepcióesztétikai fejleményeinek szempontjából
az a legfontosabb sajátossága, hogy nemcsak a passzív
kontempláció érdek nélküli gyönyörűsége,
de a tanulás, az önmegértés munkája,
s egyfajta megindító, sőt megrendítő
érzelmi-indulati hatás is helyet kap benne." Ezek
után egy filozofikusabb, a hermeneutika etikai aspektusait
feszegető írás következik, majd a "másként-lét
lehetőségeivel" a gyakorlatban is szembesít
minket a kötetet lezáró két kiváló
műelemzés, amelyek Menandrosz Szamiájának
és Szophoklész Oidipusz türannoszának újraértelmezésére
tesznek kísérletet.
Történelem,
kultúra, medialitás, szerkesztette Kulcsár
Szabó Ernő és Szirák Péter, Balassi,
Budapest, 2003, 1900 Ft.
"The medium is the message" (A médium maga az üzenet)
- így szól a 20-21. századi kultúraelmélet
egyik, hangzatos frázisnak is beillő, ám annál
mélyebb fölismerést rejtő (közvetítő
)
jelmondata. A kultúra közvetítőrendszereinek
vizsgálata nemcsak az ún. másodlagos szóbeliség
korára - tehát napjainkra - vonatkozólag lehet
tanulságos, hanem például az ókor vonatkozásában
is. S itt nem csupán az írásbeliség és
a szóbeliség kérdésének történeti
és történeti szociológiai megközelítéséről
lehet szó, hanem a mediális vonatkozásoknak az
antik kultúra folyamatainak és produktumainak értelmezése
során történő érvényre juttatásáról
is. E tanulmánykötetben Simon Attila "Szóbeliség
és írásbeliség az archaikus és
klasszikus kori görögség világában",
valamint Oláh Szabolcs "Az átlelkesített
zengés apológiája" című írása
vállalkozik arra, hogy összefoglalja, amit ebben a tárgykörben
elsősorban Eric A. Havelocktól és Walter J. Ongtól
megtanulhatunk, nem mellőzve persze újabb szempontok
fölvetését sem.
Régészeti
értékeink, a Kulturális Örökségvédelmi
Hivatal (KÖH) kiadványsorozata, sorozatszerkesztők:
Győr Attila és Nagy Levente.
2003-ban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának
anyagi támogatásával Régészeti
értékeink címmel új ismeretterjesztő
füzetsorozat indult a Kulturális Örökségvédelmi
Hivatal Védési Osztályának szerkesztésében.
Magyarország fokozott és kiemelt jelentőségű
régészeti lelőhelyeit a Nemzeti Kulturális
Örökség minisztere rendeletben nyilvánítja
védett lelőhelyekké, e rendeletek szakmai előkészítését
a KÖH Védési Osztálya folytatja le. A Régészeti
értékeink sorozat célja néhány
különleges, mindenképpen védendő és
megóvandó régészeti lelőhely rövid
bemutatása a régészet iránt érdeklődő
nagyközönség számára. A hét
megjelent füzet közül hat olyan lelőhelyekkel
foglalkozik, amelyek 2003-ban régészeti védelem
alá kerültek (pl. a tokodi késő római
erőd és környéke, a kővágószőlősi
római kori villa és ókeresztény sírkamra
és az érd-százhalombattai őskori földvár),
vagy védési eljárás alatt állnak
(mint a miskolci Avas hegyen található középső
őskőkori kovabánya, a Budapest III. kerületi
Hajógyári-öbölben megfigyelt római
kori rakpart, és Esztergom legfontosabb középkori
települései). A hetedik füzet a 2000 óta az
UNESCO világörökségi listáján
szereplő pécsi ókeresztény temető
egyik leghíresebb sírépítményéről,
az 1. számú sírkamráról szól.
A Régészeti értékeink sorozat első
hét megjelent füzete:
Nagy Levente: Római kori villa és késő
római sírkamra Kővágószőlősön.
Nagy Levente: Római település és késő
római erőd Tokodon.
Ringer Árpád-Nagy Levente: Középső
paleolit kovabánya Miskolc-Tűzkövesen.
Vicze Magdolna-Nagy Levente: Bronzkori és vaskori földvár
Érd- Százhalombattán.
N. Hudák Krisztina-Nagy Levente: A pécsi 1. sz. ókeresztény
sírkamra.
Horváth István-Nagy Levente: Esztergom fokozott és
kiemelt jelentőségű középkori emlékei
(Várhegy, Víziváros, Királyi város,
Kovácsi, Szentkirály és Szentgyörgymező).
Kérdő Katalin-Tóth János Attila: Római
kori rakpart maradványai a Hajógyári-öbölben.
A 2003-ban bemutatott füzetekben szép számmal
képviseltetik magukat az ókori lelőhelyek (a
hét lelőhely közül négy római
kori), az esztergomi Várhegyen és az érd-százhalombattai
földvár területén is voltak római
kori objektumok. Ez is azt mutatja, hogy az ókori Pannonia
emlékei fontos szerepet játszanak a magyarországi
örökségvédelemben.
Egy-egy ilyen ismeretterjesztő publikáció megírásánál
természetesen nem lehet megelégedni a védett,
vagy védendő objektumok száraz leírásával:
a füzetek írói mindegyik lelőhely esetében
megpróbálták az ott található
örökségi elemeket tágabb történeti
összefüggésbe helyezni, hogy az olvasó könnyebben
megérthesse ezek jelentőségét az egyes
történelmi korszakokban. A művészettörténet
iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják
az új füzeteket: példaként elég
csak a pécsi 1. sz. sírkamra falfestményeit
megemlíteni, amelyekhez fogható komplex tematikájú
és színvonalú alkotások több kutató
szerint mindezidáig csak a Róma városi ókeresztény
katakombákból ismertek. De említhetnénk
akár a százhalombattai földvár közelében
előkerült kelta kori kőfejet is, amely hazánk
területéről jelenleg az egyetlen ismert, római
hódítás előtt készült kelta
nagyszobrászati alkotás.
A többnyire a szerzők által készített
fotók mellett autóstérkép és
- ahol hozzáférhetők voltak - ásatási
rajzok, helyszíni térképek, rekonstrukciós
rajzok próbálják segíteni az érdeklődőket
abban, hogy maguk elé tudják képzelni az őskor,
az ókor és a középkor titokzatos, de -
régészeti lelőhelyeink megóvása
és feltárása révén talán
egyre jobban megismerhető világát. Minden füzetben
található egy rövid német vagy angol nyelvű
összefoglalás, és a képek-rajzok aláírásai
is kétnyelvűek. Így külföldi látogatók,
érdeklődők is megismerkedhetnek Magyarország
néhány fontos régészeti emlékével.
A füzetekben tárgyalt, jórészt nemzetközi
hírnévnek is örvendő lelőhelyek
nemcsak tudományos-szakmai szempontból fontosak a
régészek számára: régészeti
örökségünk védelme és megőrzése
az utókor számára az egész magyar társadalom
érdeke. Ráadásul a füzetekben szereplő
lelőhelyek egy része fontos turisztikai látványosság,
elég csak az érd-százhalombattai földvár
közelében épült Régészeti
Parkra, vagy az évente turisták milliói által
megtekintett esztergomi várra gondolnunk.
2004-ben a Régészeti értékeink sorozatnak
várhatóan új füzetei jelennek meg. A tervek
szerint az új kiadványokban bemutatott régészeti
emlékek közt szerepel majd többek közt a tiszaalpári
középső bronzkori és Árpád-kori
földvár, amelynek közelében egy rekonstruált
Árpád-kori falut tekinthetnek meg a érdeklődők,
illetve a dunaszekcsői római kori erőd és
település, ahonnan világhírű régészeti
leletek kerültek elő. Jó hír, hogy 2004-ben
Műemléki értékeink címmel új,
a Régészeti értékeinkhez hasonló
formátumú és kivitelű ismeretterjesztő
sorozat indul ország-hódító útjára.
A Műemléki értékeink tervezett füzetei
révén néhány különösen
jelentős, nemrég műemlékké nyilvánított,
illetve műemléki védési eljárás
alatt álló építészeti emlék
kerülhet majd a köztudatba.
A sorozat kiadványai kaphatók az alábbi helyszíneken
és örökségvédelemmel kapcsolatos
rendezvényeken:
Budapest, Aquincumi Múzeum
Esztergom, Balassa Bálint Múzeum és Vármúzeum
Miskolc, Diósgyőri Vár
Pécs, Janus Pannonius Múzeum és ókeresztény
sírkamrák (kiállítóhely)
Százhalombatta, Matrica Múzeum és Régészeti
Park
Nagy Levente, KÖH
|