Könyvajánló (2004, 2. szám)

Polgár Anikó, Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2003, 296 oldal, 1990 Ft


Átvitt értelem

A magyar versfordítások általában maguk is versek. Ez nem olyan általános törvényszerűség, mint például az, hogy a dolgok mindenhol lefelé esnek - vagy legalábbis hogy arra van lefelé, amerre a dolgok esnek -, hiszen nem egy európai nyelvű irodalomban fordítanak verset prózában is. Valószínűleg arról van szó, hogy irodalmunk sajátos hagyománya folytán, többek közt nyelvi, irodalom-, illetve egyéb szociológiai okokból a magyar versfordításokat főleg költők készítik. Ennek a modern hagyománynak a legrégibb még kitapintható pontja alighanem a nyelvújítás, amikor is a költők egyszer csak szükségét érezték fordításokkal érzékeltetni, hogy a magyar éppoly alkalmas az irodalom - sőt tágabb értelemben: a kultúra - művelésére, mint a "nagy" nyelvek. Azóta fényesen bebizonyosodott, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalóak - bár ennek nem árt időről időre tanújelét is adni. Mert szép lassan valahogy mintha evidenciává vált volna, hogy magyarul minden újraalkotható. Ennek lehetősége, úgy látszik, csakugyan megvan a nyelvben, de bebizonyításához újra és újra nagy egyéni teljesítményekre is szükség van (amire legutóbb Weöres Sándor Dzsajadéva-fordítása hívta fel a figyelmet).
Az idők folyamán - elsősorban talán a költők számára kevésbé hozzáférhető nyelvekről - olyan versfordítások is készültek, amelyeknek alkotói nem rendelkeztek önálló irodalmi művekkel, amikor is, ne kerteljünk, a fordító nem volt költő. De ez nem feltétlenül baj, sőt bizonyos értelemben természetes szükségszerűség, hiszen nem minden költő szeret fordítani, a feladatok pedig számosak és daliásak. Az értelmező szótár szerint a költő különben is: "költészetet művelő, gondolatait, érzelmeit verses formában kifejező művész", ami mégis csak elmondható a fordítóról is, azzal a megszorítással, hogy nem a saját gondolatait, érzelmeit fejezi ki. Olvasói szemmel nézve pedig már végképp közömbös, hogy az, aki a magyar nyelvű verset jegyzi, civilben is költő-e. (Az önállóság ilyesfajta hangsúlyozása talán amúgy is csak a romantika vagy legfeljebb a humanizmus óta igazán fontos.) Az egész alighanem minőségi kérdés: jobb ma egy jó műfordítás, mint holnap egy rossz vers.
A műfordítás-történet tehát irodalomtörténet. Ezt pedig nem könnyű írni: bizonyára nehéz a "sine ira et studio" és a "se hal, se hús" közti keskeny mezsgyén megtalálni az egyensúlyt, különösen olyan történet felvázolása során, amely a jelenben éri el nyugvópontját. A helyzetet csak tovább nehezíti, ha valaki - mint Catullus noster című könyvében Polgár Anikó - egyetlen költő verseiből készült fordítások alapján kíván számot adni azokról a "paradigmák"-ról, "olvasatok"-ról, amelyek az antik versek fordítóinak gyakorlatából kirajzolódnak. Az első kérdés, amely óhatatlanul felmerül: megfelelő-e a kiválasztott költő ezeknek a műfordítói iskoláknak a szemléltetésére. Ilyen célokra nyilván jelentős költő műve a legalkalmasabb, méghozzá olyané, aki lehetőleg több versformában is írt. Ezeket szem előtt tartva elég szűkösnek látszik a választék, Catullus mellett mindössze egyetlen költővel lehet számolni: Horatiusszal. Kettőjük közül bizonyára azon az alapon lehetne választani, hogy melyikük fordításaiból vehető a vizsgálat céljainak inkább megfelelő minta. Olyan, amely elég széles ahhoz, hogy - viszszaélve a "cseppben a tenger" metaforájával - a csikóhalaktól kezdve a delfineken át a cápákig és a bálnákig lehetőleg minden tanulmányozhatóvá váljon benne.
Polgár Anikó könyvéből igazán fontos Catullus-fordítónak Csengeri János és Devecseri Gábor látszik. Az előbbi azonban inkább csak az előtörténethez tartozik, Devecseri sokkal érdekesebb, a könyv fő céljai is az ő munkásságához kötődnek. A kötet Bevezetése a következőkben jelöli ki ezeket a célokat: átértékelni a "rekonstruktív" - magyarul: devecseriánus, de erről kicsit később - "olvasattal szimpatizáló kutatásokat", hangsúlyozni a "műfordítás pluralitásának fontosságát", és "cáfolni azt az elterjedt nézetet, mely szerint a fordítás irodalmi megközelítése normatív jellegű".
Meg kell azonban jegyezni, hogy ennek a feladatnak az oroszlánrészét már elvégezte Hegyi György "Antik műfordításunk két útja" című elegáns - és mindössze négyoldalas - tanulmányában (Antik Tanulmányok 28 [1981] 40-43.), amely a "mozaikfordító" szóval illetett Devecseri tevékenységét a Trencsényi-Waldapfel Imre személyében bemutatott "élményfordító" technikájával állítja szembe, ennyiben árnyaltabb képet is nyújtva Polgár Anikónál, aki Trencsényit műfordítóként még csak nem is említi. Ami pedig a plural- és normativitást illeti, a filológus 1981-ben így látta a műfordítás lehetőségeit: "Az ellentét talán akkor fog továbblendülni e záppontján, ha új, ma még tán el sem képzelhető alapokon közmegegyezés jön létre azt illetőleg, hogy mit tekintünk fordításnak. Bizonyára nem szempontok egyeztetésének eredménye, hanem valami magától értetődőség lesz ez a konszenzus, nagylelkű lesz és magabízó, s nem lesz érdemi vita arról, hogy egy-egy kimeríthetetlen gazdagságú versből föltétlenül ezt a 17 vagy azt a 22 jellegzetességet kell-e visszaadni".
Ha valami érdekes a modern műfordítás-történetben, az talán épp ez a "záppont", ez a törés, amely Devecseri nagyszabású munkássága idején bekövetkezett.
A műfordítás ugyanis - mint az irodalom része - rendesen benne él a magyar irodalom eleven folyamatosságában, együtt lélegzik a költészet legjobb törekvésivel. Radnóti ecloga-fordításának verslábig pontos formahűségét például nem valami metrikai doktrinéria diktálta, ahogy nem holmi hanyagság szülte Kosztolányi rímes Martialisait sem. Talán rájuk is igaz, amit Szilágyi János György Ovidiusról szóló cikkében írt le: "A legéteribb zenék, a legvarázsosabb színharmóniák, a legcsodálatosabban kivirágzó rímek és ritmusok születhetnek" a költő és az őt körül vevő világ közti szakadék felismeréséből, ha a költő "csak a harmónia vágyát érzi a zűrzavarból."
Furcsa belegondolni, de még Csengeri János "magyar dolmányba öltöztetett" Catullusa is szoros kapcsolatban állt kora - olyan, amilyen - magyar költészetével. Polgár Anikó a sors iróniájának nevezi, hogy Babits alkaioszi strófában írt In Horatiuma épp abban az évben jelent meg, amikor Radó Antal úgy nyilatkozott: lehetetlennek érzi, hogy modern, "közönségére hatni akaró" magyar költő ilyen versformában alkosson. Csakhogy az In Horatium nem akárhol jelent meg, hanem abban a Levelek Iris koszorújából című könyvben, amely alighanem egyike a magyar irodalom legjobb "első köteteinek". A fiatal Babits még nem a későbbi maga-emésztő sötét alak, még kevésbé a még későbbi érettségi tétel, hanem egy isteni merésű, vad költő (ha szabad Kosztolányi eredetileg talán Somlyó Zoltánról szóló jellemzését egy pillanatra kölcsönvenni). Babitsnak azt a vonását, hogy kivételes formaművész volt, később elhomályosította Weöres Sándor, de az annyi más versforma mellett az antik mértéket is sikeresen kipróbáló gyakorlatát mindenképp igazságtalannak látszik Csengeri fordításainak mércéjéül megtenni. Mert Csengeri Catullusa mai (sőt, akár 1930-as) szemmel nézve csakugyan ódivatú, de modern versformában, modern szókészlettel fordítani, amikor a költők már évtizedek óta nem írtak antik mértékben - ez 1880-ban, de még 1901-ben is alighanem éppoly modern dolog volt, mint a gázvilágítás.
Csengeri, persze, prűd és a mai ízlésnek menthetetlenül régimódi, ahogy például Devecseri minuciózusan pontos, vagy Faludy szabadszájú és könynyelmű. A kötetben ismertetett fordítókról, műveik részletes stiláris és verstani elemzése után körülbelül ilyen általános kép marad meg az olvasóban, ami azonban - ha valaki úgy-ahogy már addig is ismerte a fordításaikat - nem hat az újdonság erejével. A könyv újszerűsége különös módon abban az áldatlan helyzetben rejlik, hogy a műfordításról való beszéd pontosan ott tart, ahol mintegy huszonöt éve, amikor Hegyi György tanulmánya megjelent. A Catullus nosterben megrajzolt "rekonstruktív" iskola követője például a megszólalásig, sőt még azon is túl hasonlatos az 1981-es tanulmány "mozaikfordító"-jához. (Ahogy különben a Nyugat első nemzedékének "integratív" vagy "hódító" gyakorlata is azonos azzal, amit Rába György írt le A szép hűtlenek című, Polgár Anikó által is idézett könyvében. Röviden arról van szó, hogy az időben első iskola, a "domesztikáció" követői a versforma és a szókészlet tekintetében is gyökeresen megmagyarosították a verseket. A második a "integráció": ezt többnyire az antik formához való lényegesen nagyobb ragaszkodás jellemzi, és a fordítók a szóhasználat dolgában is tartózkodnak a kirívó hungarikumoktól. A Devecseri nevével szimbolizált "rekonstrukció" célja a maximális metrikai és lexikai hűség - ami persze nem azonos a formai hűséggel, mert hát ki mit tekint formának, illetve hűségnek?)
A könyv egyik fő érdeme tehát, hogy közel negyed század múltán ismét tudatosítja azt a problémát, amely Devecseri életművéből fakad: hogy külön útra tért a műfordítás és az élő irodalom, mégpedig azzal, hogy - amint Vas István írja - "a századnak egyik legnagyobb fordítás-teljesítménye másféle fordítói elvek szerint készült, mint amelyeknek érvényesítésére a század legjobb modern költészete törekedett". Ennek aztán megvannak a máig ható következményei. Mert ha komolyan vehető az olyan vélemény, hogy egy szép, de nem pontosan metrumhű fordítás csak a magyar költészetnek a része, a fordításirodalomnak nem, akkor nem csoda, ha a költők a "saját felségterületükre" - a felidézés, az átköltés, a rájátszás, Polgár Anikó szavával az "applikáció" területére - vonultak vissza.
(Zárójelben: az "applikáció" köréből Polgár Anikó Rákos Sándor Catullusi játékok című ciklusát, Géher István Mi van, Catullus? című kötetét, illetve Kovács András Ferenc Calvus-verseit elemzi részletesebben. Ezekről a művekről azonban talán elmondható, hogy az első mint műalkotás nem túl izgalmas, míg a másodikként bemutatott - már pusztán szerkezetében is ízig-vérig modern - könyv sokkal szélesebb fesztávú elemzést igényelne, ami bizonyára szétfeszítette volna a könyv kereteit. Kovács András Ferenc verseivel kapcsolatban pedig az a személyes benyomásom - ami a Jack Cole, illetve Lázáry René Sándor név alatt írt költeményei olvastán is -, hogy mintha a parodisztikus, rájátszásos forma ötlete nem tudna megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek egy egész verseskötettel szemben támaszthatóak. Ezekben a versekben mintha - és ezt Weöres Psychéjét vagy Esterházy Tizenhét hattyúkját olvasva nem tapasztaltam - a kitalált, illetve "feltámasztott" poéták egyéniségét agyonnyomná a műveiket író költő virtuóz formakészsége. Mintha az ügyes technika nem rendelődne alá a szerepnek: ezek a versek mindig elég jók - és mindig elég egyformák.)
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy fentebb idézett szavaival Vas István az Odüsszeiát nevezi a század egyik legnagyobb fordítói teljesítményének, amiben bizonyára igaza is van. Ahogy abban is, hogy Homérosz-fordításokban ragyogna a maga teljes áttetszőségében. Ezek sikeréhez bizonyára nem kis részben járult hozzá, hogy Devecseri az addigi fordításokban - például Kemenes-Kempf Józsefében - használt lassú, spondeusokkal teli, latinos, vagy ha úgy tetszik, vörösmartys, caesura semiquinariákkal tagolt sorokat daktilusokkal és szabadabb, görög cezúrahasználattal tette elevenebbé. Ez a különben nagyon is tudatosan elgörögösített hexameter aztán annyira anyanyelvévé vált, hogy már az Aeneis egyes szemelvényeinek - egyébként máig a legjobb - fordítása során sem tudott visszatérni a latinhoz: a viharjelenetben például minden harmadik sorból hiányzik a római sormetszet, amely a latin eredetiben szinte egyeduralkodó. Amint az "őrálló szavakat", azaz lehetőleg még az eredeti szórendet is tiszteletben tartó elvei is inkább csak Homérosz-fordításaiban bizonyulnak gyümölcsözőnek, mert a nehezebb mértékekben írott versek "mozaikfordítása" során - ha egyáltalán megvalósíthatóak - inkább tehertételnek látszanak.
Az Iliasszal, az Odüsszeiával és a himnuszokkal összevetve Devecseri Catullusáról mintha kevésbé jutna az ember eszébe, hogy az egyetlen lehetséges magyar Catullus, és tudomásom szerint a Horatiustól fordított versei sem olyan népszerűek, mint a Homérosz-fordítások. Bár persze kérdés, hogy egyáltalán melyik fordításáról van szó: a legjobb a pályája közepén, amikor már pontosabb, de még azért költőibb. (És ezt nem e sorok írója mondja, hanem egy igazi akadémikus. Név és cím a szerkesztőségben.) Alighanem tehát a tévedés kockázata nélkül kimondható, hogy Devecseri olyan elvek alapján alkotta meg fordítói életművét, amelyeknek maga is csak munkássága csúcsain tudott megfelelni.
És mi történt azóta? Minthogy a "domesztikáció" kiment a divatból, az "integráció" légüres térbe került, a "rekonstrukció" pedig végképp elszakadt az élő irodalomtól, nem csoda, ha a költők visszavonultak - ami mutatis mutandis a még fehérebb holló, fordításra szemlátomást amúgy is nehezebben kapható prózaírókról is elmondható -, és antik pályatársaikat legfeljebb csak felidézik, de nem fordítják. Ha mindezt megpróbálnánk Polgár Anikó nyomdokain paradigmákkal kifejezni, talán a következőket lehetne mondani.
Napjainkban két irányzat különíthető el élesen egymástól. Az egyik a költők és írók körében dívik, és Horatius nyomán alfenizmusnak lehetne nevezni. Alfenusról ugyanis tudvalévőleg ezt mondja Horatius: "abiecto instrumento artis clausaque taberna sutor erat", azaz körülbelül: "Alfenus, ha lehúzza rolóját, s elteszi árját, attól még suszter marad". Azaz a költők és az írók akkor is műfordítók, ha éppen nem fordítanak semmit sem. A másik irányzathoz főleg filológusok és filológusnövendékek tartoznak, illetve olyan fordítók, akik a filológusoknak - ezeknek az oly fájdalmasan sokszor arida nutrixoknak - az emlőin nevelkedtek. Ezt az irányzatot, egy másik kézművesről, zubolyizmusnak nevezném, jelszavuk ez lehetne: "Ide nekem az oroszlánt is!"
A helyzet tehát nem túl rózsás. Az álláspontok nem közelednek, műfordításról való gondolkodás tulajdonképpen nincs is. A megoldás talán olyasmi lehetne, mint amit a futballal kapcsolatban emlegetnek, hogy tudniilik a gyors gyerekeket kéne megtanítani focizni. Azaz a költőknek, íróknak kéne megtanulniuk latinul. Ez nem oly abszurd, mint amilyennek látszik, mert például Réz Ádámról az a hír járja, hogy kifejezetten a Švejk kedvéért tanult meg csehül. Igaz, ehhez a filológusoknak kéne kísértésbe hozni a költőket, amitől elég messze vagyunk.
Az egyetlen vigasz jelenleg az lehet, amit a Horatiust "applikáló" Berzsenyi így fogalmazott meg: "Épít, ront az idő lelke, ezer csudát / Szül, s ismét repülő szárnyaival ragad". A Lyra Mundi sorozatában megjelent, visszhangtalan kis Horatius-kötet után csaknem húsz évvel, ki tudja, talán jogos a remény, hogy hamarosan - cum Zephyris et hirundine prima - ismét egyre több antik vers születik újjá magyarul. Az első fecske, Csehy Zoltán személyében, mindenesetre már megérkezett.

Kőrizs Imre





A szerzőt, a princetoni egyetem professzorát már nem kell bemutatni a magyar olvasóknak: a 90-es években két kötete is napvilágott látott magyarul az Atlantisz Kiadónál (A szentkultusz, 1993; Az európai kereszténység kialakulása, 1999). A Szent Ágoston élete 1967-ben jelent meg először; a fordítás a 2000-ben publikált új angol kiadásból készült, melyben Brown a mű főszövegén nem változtatott, viszont terjedelmes utószót írt hozzá, amely összefoglalja az Ágoston-kutatás azóta eltelt harminc évének eredményeit és új tendenciáit, s beszámol néhány új forráscsoportról, amelyek felfedezése más megvilágításba helyezte Ágoston korai, illetve késői éveinek történetét.
A mű ma sem veszített frissességéből, amellyel megjelenésekor hívta fel magára a figyelmet, mert szemlélete gyökeresen eltért az addigi Ágoston-életrajzokétól. A szerző maga így ír erről az Utószóban: "Oxfordban a történelmet, így a késő római birodalom történetét is, akkoriban mindig kívülről szemlélték. A »valódi« események ... számítottak igazán, nem azoknak az embereknek a »belső« tapasztalatai, akik részt vettek ezekben az eseményekben, vagy átélték őket. Meglepően kevés figyelmet fordítottak arra, milyen kulturális vagy vallásos elvárásokkal közelítették meg és értelmezték a kortársak ezeket az eseményeket. Ágostont olvasva ismertem fel, hogy rátaláltam arra az útra, ami a legjobban érdekelt: a Római Birodalom »külső« történetétől eljuthatok a »belső« történetig... A késő római történelem egy egész korszakát láttathatom egy ember szemén keresztül, aki maga is mély változásokon ment át az évek során: másképp nézte a világot öregemberként, mint fiatal filozófusként." (567. o.)
E szemléletmód eredménye lett e zseniális életrajz, amely nem törekszik Ágoston igazolására ("Egy késő római embert akartam bemutatni, nem az utókor kegyes torzításait", 573. o.), és lemond például az egyházatya teológiájának részletes bemutatásáról - ám úgy, hogy e veszteség valamiképpen nyereséggé válik: az írásokat a kor szellemi áramlatainak, illetve Ágoston önreflexióinak kontextusában látjuk, és, úgy érezzük, értjük meg.

Fustel de Coulanges, Az antik városállam. Tanulmány a görög és római vallásról, jogról és intézményekről, A Magyar Tudományos Akadémia 1883-ban Az ókori község címmel megjelent kiadványának hasonmása, fordította Bartal Antal, a kiegészítő utószót Hamza Gábor írta, ELTE Eötvös Kiadó, 2003, 620 oldal, 4100 Ft.

"A ki az embert tanulmányozni és így önnön-magát ismerni akarja, nagy haszonnal fogja e könyvet olvasni. A férfiú ép úgy mint a nő, az államférfiú ép úgy mint a magán-ember, az aristokrata ép úgy mint a démokrata, a pap ép úgy mint a világi, a historikus ép úgy mint a philologus, egyszóval mindenki, a ki az embert mint a család, vagy mint a község, vagy mint az állam tagját ismerni akarja" - ajánlja a 19. század végi olvasó figyelmébe Fustel de Coulanges tekintélyt parancsoló munkáját a fordító, Bartal Antal. Meglepő lehet számunkra eme, az antik társadalma(ka)t vizsgáló monográfia szerzőjének az alapvetése: a társadalmi változásokat szerinte a szellemiség változása, tehát az értelmiség századról századra való "módosulása" okozza. A könyv az "ős-hitből" indul ki, majd a család, a családjog, a törzsek, a "községi állam", a politikai intézmények, a társadalmi osztályok statikus bemutatása után az összefoglaló néven forradalmaknak nevezett különféle társadalmi-politikai változások történetének elemzésével s a szellemi okok fürkészésével zárul. A fordító szerint ez a kötet - mely németes alapossággal, de franciás könnyedséggel íródott - megmutatja, hogy a jó filológusnak "a görög és római ókornak nemcsak irodalmát, bölcsészetét, állami életét és művészetét, hanem politikai oekonomiáját, kereskedését, iparát, tudományait, mesterségeit, hadügyét, törvényeit és egyéb intézményeit is alaposan ismernie kell".



Az elbeszélés módozatai. Narratíva és identitás, szerkesztette Józan Ildikó, Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 544 oldal, 2480 Ft.

E tanulmánykötet csak annyiban kapcsolódik az ókortudományhoz, hogy található benne két olyan írás is Hajdu Péter tollából, amelyek az arisztotelészi Poétika egyes alapfogalmait vizsgálják, illetve ezek modern használatát szembesítik "eredeti" jelentésükkel. A kötet egyébiránt elsősorban 20. századi prózai szövegeket értelmező tanulmányokból áll össze, s hogy ehhez is milyen mértékben az arisztotelészi fogalmak jelentik az elméleti "kályhát", azt kitűnően illusztrálja, hogy az említett írások a kötet legelején kaptak helyet. Persze - figyelmeztet Hajdu Péter - vigyáznunk kell: az, hogy (így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve) Arisztotelész fogalmaiból nőtt ki minden későbbi irodalomtudomány, még nem jelenti azt, hogy mindazt, amit mimézisről, jellemről, cselekményről stb. ma gondolunk, szabad lenne visszavetítenünk a Poétika szövegére.



Goldziher Ignác, Mítosz a hébereknél és történelmi fejlődése, fordította Szegedi János, Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest, 2003, 282 oldal, 3000 Ftt.

A kötet a nemzetközi hírű orientalista 26 éves korában írt, 1876-ban, Lipcsében németül megjelent művének (Der Mythos bei den Hebräern) megkésett magyar fordítása.




"A szembenálló összeillik, s az ellentétekből a legszebb az összhang" - idézi Imregh Monika Hérakleitoszt a Kalligram című folyóirat decemberi számának nyitó írásában. Szerinte a világban uralkodó ellentétek elfogadása és a szellemi világgal való folyamatos kapcsolattartás egymást föltételezik, s ha van valami, amit eltanulhatunk az ókortól, akkor az éppen ez a világszemlélet. Ez a kérdés - mit tanulhatunk az antikvitástól? - végigvonul az egész lapszámon. Csehy Zoltán Martialis-fordításai (mi mást?) a testiséget hívják elő a "régiségből"; Mezei Balázs esszéje két igazi européer, az athéni Szókratész és a prágai Jan Patoèka szellemi rokonságára mutat rá; Bacsó Béla a retorika manapság tapasztalható fölértékelődése kapcsán Arisztotelész Rétorikájáról értekezik, Heideggerrel karöltve; András Sándor a jelenkor szellemi igényeinek szemszögéből vizsgálja igen törékeny antikvitás-fogalmunkat; Nagy Árpád Miklós pedig - miután megjegyzi, hogy az ókori orvostudománynál húsba vágóbb módon aktuális témát talán nem is találhat magának egy tudós: hisz "az ókori betegségek kutatója bármikor válhatik beteg ókorkutatóvá" - felvillantja a téma néhány érdekes gyógyítás-, vallás- és művészettörténeti aspektusát. A lapszám kiinduló kérdésföltevése természetes módon hozza magával az antikvitás-recepció néhány "mozaikkockáját": Madarász Imre az állam-utópiájával Platón nyomdokaiba lépő gondolkodóról és költőről, Tommaso Campanelláról, Tóth Tünde az antik görög epigrammaköltészet reneszánszkori továbbéléséről, Szentmártoni Szabó Géza a Mátyás-kori humanista irodalmi élet egyes izgalmas momentumairól, Szepes Erika és Németh Zoltán pedig a kortárs magyar költészet "klasszicizáló" tendenciáiról értekezik. Robert Vano fotóművésszel a férfitest szépségéről olvashatunk egy interjút; végül pedig négy recenzió zárja a sort, a Görög homoszexualitás, a Kétarcú orvostudomány, a Catullus noster és A házastársi kötelességről című kötetekről (Kenneth James Dover könyvéről Csapó Csaba, a humanista kötetről Ladányi-Turóczy Csilla, Polgár Anikó művéről Szepes Erika, Paulus Zacchiaséról Imregh Monika ír). Érdemes hozzátenni: 2004 januárjától a Kalligram külsőleg és belsőleg is megújult: sokkal szebb és nagyobb - és drágább - lett, s Csehy Zoltánt választotta főszerkesztőjéül, ami garancia arra, hogy a folyóirat a maga részéről a továbbiakban is meg fog tenni mindent azért, hogy továbbéltesse az antikvitást.



Korai földrajzi írók - a római hódítás kora, Fontes Pannoniae Antiquae I., ediderunt Fehér Bence & Kovács Péter, Károli Egyetemi Kiadó, Budapest, 2003, 323 oldal (+ 1 térképmelléklet), 2500 Ft.

E gyűjtemény azokat a szövegforrásokat sorakoztatja föl, amelyekben érdemleges információkat találhatunk az ókori Pannoniáról. Megtaláljuk itt a terület legelső említéseit - egészen Hésziodosztól kezdve -, majd azon földrajzi írók szövegeit, akik a provinciáról részletesebb leírást adtak, ezután történetírói munkák Pannoniára vonatkozó szemelvényeit, egyes költői művek e szempontból hasznosítható részleteit, végül egy bőséges válogatást a feliratos anyagból. A forrásokat alapos, az eligazodást jelentős mértékben segítő apparátus egészíti ki a kötetben.



J. Maxwell Miller-John H. Hayes, Az ókori Izrael és Júda története, fordította Erdős Ágnes, Studia Orientalia 3., Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi kar, Piliscsaba, 2003, 498 oldal, 3810 Ft.

A könyv az ókori Palesztína területén létrejött Izrael állam (kettészakadása után Izrael és Júda) történetét kíséri végig a késő bronzkortól (Kr. e. 2. évezred közepe) a perzsa fennhatóság végéig (Kr. e. 4. század). A kötet nemcsak az írott forrásanyag tartalmi vonatkozásait vizsgálja, hanem azt is, hogy szerzőik milyen szándékkal írhatták e szövegeket, hogyan mutatják be általuk az eseményeket. A források feldolgozása a modern kutatási módszerek alkalmazásával és a legújabb eredmények ismeretében készült. A szerzők elemzik az ókori Izrael és Júda története szempontjából fontos közel-keleti államok szerepét, felvonultatják az onnan származó, tárgyuk szempontjából fontos forrásokat. Az olvasó a kötet alapján tájékozódhat a területen élő ismert népcsoportokról, a törzsi társadalom és a királyság intézményeiről, a nemzetközi diplomácia korabeli működéséről, a nagyhatalmak politikai szándékairól és módszereiről avagy éppen a mindennapi élet szokásairól. A helyszínek, határok kérdéseiben való eligazodást számos térkép segíti. A jól tagolt tartalomjegyzék és a többféle mutató azok számára jelenthet kiindulópontot, akik valamelyik részkérdésről kívánnak további ismereteket gyűjteni.



Friedrich Nietzsche, A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus, fordította és a jegyzeteket írta Kertész Imre, Magvető Kiadó, Budapest, 2003, 254 oldal, 1990 Ft.

"A tragédia születése a zene szelleméből. - A zenééből? Zene és tragédia? Görögök és tragédiazene? Görögök és a pesszimizmus művészete? Az emberek e mindmáig legsikerültebb, legszebb, legirigyeltebb, leginkább élni csábító fajtája, a görögök - hogyan? épp nekik volt szükségük a tragédiára? Mi több - művészetre? Görög művészet - mi végre?…" E kérdésekre igyekszik választ adni Nietzsche klasszikus műve, melyet Kertész Imre Nobel-díjának köszönhetően eme igazán gyönyörű kiállítású, az író-műfordító életműsorozatába illeszkedő kötetben olvashatunk.



Julien Ries (szerk.), A szent antropológiája. A Homo religiosus eredete és problémája, fordította Krivácsi Anikó, Typotex , Budapest, 2003, 351 oldal, 2900 Ft.

A különféle vallások különböző antropológiákat feltételeznek. Ezek mindegyikének megvan a maga álláspontja az ember mibenlétét, világban betöltött szerepét illetően. Párhuzamosan a különféle vallások doktrínáiban megjelenő vallási antropológiával, napjainkban új irányzat van kialakulóban, amelynek középpontjában a homo religiosus áll, és amely a szentség különböző formáinak megtapasztalásaival szemben megnyilvánuló emberi viselkedést vizsgálja. Az embert a szent megtapasztalásának alanyaként ragadja meg, és e tapasztalat alapvető sruktúráját vizsgálja, amelyet a homo religiosus hagyott ránk a paleolitikumtól napjainkig.
A kötetben található írások különböző nézőpontokból vizsgálják a vallásos ember antropológiáját.



Sáry Pál, Keresztre feszítés az ókorban, Szent István Társulat, Budapest, 2004, 127 oldal, 1200 Ft.

A keresztre feszítések "szertartásának" szakrális eredetéből indul ki Sáry Pál könyve - a föld és a fa motívumát emeli ki ezzel kapcsolatban -, majd rátér a jelenség jogtörténeti szempontú fölvázolására: kezdve a mediterrán világ egészében alkalmazott, ide sorolható büntetésfajták felsorolásával, folytatva ott, hogy Rómában ezt kezdetben mint servile suppliciumot, vagyis mint kizárólag rabszolgák kivégzésére használható büntetésnemet ismerték, de aztán fokozatosan kiterjedt az alkalmazása (először a peregrinusokra, később polgárjoggal rendelkező személyekre is), majd - a keresztre feszítések fájdalmas processzusának részletezése után - a kereszthalál ókori megítélésével s végül e büntetésnem hivatalos eltörlésével lezárva a történetet.



Simon Attila, Az örök feladat. Antik tanulmányok, Alföld Könyvek 11, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2002, 158 oldal, 980 Ft.

Kissé megkésve, de annál lelkesebben hívjuk föl a figyelmet Simon Attila tanulmánykötetére. A szerző az első két esszében az arisztotelészi esztétikát szembesíti egyes posztmodern művészetelméleti belátásokkal, és arra jut, hogy (a Helikon c. folyóirat 2002/1-2-es, nagyon is a témához kapcsolódó, Bolonyai Gábor és Hajdu Péter által szerkesztett számának címét idézve) "a Poétika újraolvasása" során a "régi" és az "új" elmélet közötti különbségek legalábbis újrafogalmazhatók: "A Poétikában az esztétikai tapasztalatról adott elemzésnek az utóbbi évtizedek művészeti-hermeneutikai és recepcióesztétikai fejleményeinek szempontjából az a legfontosabb sajátossága, hogy nemcsak a passzív kontempláció érdek nélküli gyönyörűsége, de a tanulás, az önmegértés munkája, s egyfajta megindító, sőt megrendítő érzelmi-indulati hatás is helyet kap benne." Ezek után egy filozofikusabb, a hermeneutika etikai aspektusait feszegető írás következik, majd a "másként-lét lehetőségeivel" a gyakorlatban is szembesít minket a kötetet lezáró két kiváló műelemzés, amelyek Menandrosz Szamiájának és Szophoklész Oidipusz türannoszának újraértelmezésére tesznek kísérletet.



Történelem, kultúra, medialitás, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter, Balassi, Budapest, 2003, 1900 Ft.

"The medium is the message" (A médium maga az üzenet) - így szól a 20-21. századi kultúraelmélet egyik, hangzatos frázisnak is beillő, ám annál mélyebb fölismerést rejtő (közvetítő…) jelmondata. A kultúra közvetítőrendszereinek vizsgálata nemcsak az ún. másodlagos szóbeliség korára - tehát napjainkra - vonatkozólag lehet tanulságos, hanem például az ókor vonatkozásában is. S itt nem csupán az írásbeliség és a szóbeliség kérdésének történeti és történeti szociológiai megközelítéséről lehet szó, hanem a mediális vonatkozásoknak az antik kultúra folyamatainak és produktumainak értelmezése során történő érvényre juttatásáról is. E tanulmánykötetben Simon Attila "Szóbeliség és írásbeliség az archaikus és klasszikus kori görögség világában", valamint Oláh Szabolcs "Az átlelkesített zengés apológiája" című írása vállalkozik arra, hogy összefoglalja, amit ebben a tárgykörben elsősorban Eric A. Havelocktól és Walter J. Ongtól megtanulhatunk, nem mellőzve persze újabb szempontok fölvetését sem.



Régészeti értékeink, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) kiadványsorozata, sorozatszerkesztők: Győr Attila és Nagy Levente.

2003-ban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának anyagi támogatásával Régészeti értékeink címmel új ismeretterjesztő füzetsorozat indult a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Védési Osztályának szerkesztésében. Magyarország fokozott és kiemelt jelentőségű régészeti lelőhelyeit a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere rendeletben nyilvánítja védett lelőhelyekké, e rendeletek szakmai előkészítését a KÖH Védési Osztálya folytatja le. A Régészeti értékeink sorozat célja néhány különleges, mindenképpen védendő és megóvandó régészeti lelőhely rövid bemutatása a régészet iránt érdeklődő nagyközönség számára. A hét megjelent füzet közül hat olyan lelőhelyekkel foglalkozik, amelyek 2003-ban régészeti védelem alá kerültek (pl. a tokodi késő római erőd és környéke, a kővágószőlősi római kori villa és ókeresztény sírkamra és az érd-százhalombattai őskori földvár), vagy védési eljárás alatt állnak (mint a miskolci Avas hegyen található középső őskőkori kovabánya, a Budapest III. kerületi Hajógyári-öbölben megfigyelt római kori rakpart, és Esztergom legfontosabb középkori települései). A hetedik füzet a 2000 óta az UNESCO világörökségi listáján szereplő pécsi ókeresztény temető egyik leghíresebb sírépítményéről, az 1. számú sírkamráról szól.

A Régészeti értékeink sorozat első hét megjelent füzete:

Nagy Levente: Római kori villa és késő római sírkamra Kővágószőlősön.
Nagy Levente: Római település és késő római erőd Tokodon.
Ringer Árpád-Nagy Levente: Középső paleolit kovabánya Miskolc-Tűzkövesen.
Vicze Magdolna-Nagy Levente: Bronzkori és vaskori földvár Érd- Százhalombattán.
N. Hudák Krisztina-Nagy Levente: A pécsi 1. sz. ókeresztény sírkamra.
Horváth István-Nagy Levente: Esztergom fokozott és kiemelt jelentőségű középkori emlékei (Várhegy, Víziváros, Királyi város, Kovácsi, Szentkirály és Szentgyörgymező).
Kérdő Katalin-Tóth János Attila: Római kori rakpart maradványai a Hajógyári-öbölben.

A 2003-ban bemutatott füzetekben szép számmal képviseltetik magukat az ókori lelőhelyek (a hét lelőhely közül négy római kori), az esztergomi Várhegyen és az érd-százhalombattai földvár területén is voltak római kori objektumok. Ez is azt mutatja, hogy az ókori Pannonia emlékei fontos szerepet játszanak a magyarországi örökségvédelemben.
Egy-egy ilyen ismeretterjesztő publikáció megírásánál természetesen nem lehet megelégedni a védett, vagy védendő objektumok száraz leírásával: a füzetek írói mindegyik lelőhely esetében megpróbálták az ott található örökségi elemeket tágabb történeti összefüggésbe helyezni, hogy az olvasó könnyebben megérthesse ezek jelentőségét az egyes történelmi korszakokban. A művészettörténet iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják az új füzeteket: példaként elég csak a pécsi 1. sz. sírkamra falfestményeit megemlíteni, amelyekhez fogható komplex tematikájú és színvonalú alkotások több kutató szerint mindezidáig csak a Róma városi ókeresztény katakombákból ismertek. De említhetnénk akár a százhalombattai földvár közelében előkerült kelta kori kőfejet is, amely hazánk területéről jelenleg az egyetlen ismert, római hódítás előtt készült kelta nagyszobrászati alkotás.
A többnyire a szerzők által készített fotók mellett autóstérkép és - ahol hozzáférhetők voltak - ásatási rajzok, helyszíni térképek, rekonstrukciós rajzok próbálják segíteni az érdeklődőket abban, hogy maguk elé tudják képzelni az őskor, az ókor és a középkor titokzatos, de - régészeti lelőhelyeink megóvása és feltárása révén talán egyre jobban megismerhető világát. Minden füzetben található egy rövid német vagy angol nyelvű összefoglalás, és a képek-rajzok aláírásai is kétnyelvűek. Így külföldi látogatók, érdeklődők is megismerkedhetnek Magyarország néhány fontos régészeti emlékével.
A füzetekben tárgyalt, jórészt nemzetközi hírnévnek is örvendő lelőhelyek nemcsak tudományos-szakmai szempontból fontosak a régészek számára: régészeti örökségünk védelme és megőrzése az utókor számára az egész magyar társadalom érdeke. Ráadásul a füzetekben szereplő lelőhelyek egy része fontos turisztikai látványosság, elég csak az érd-százhalombattai földvár közelében épült Régészeti Parkra, vagy az évente turisták milliói által megtekintett esztergomi várra gondolnunk.
2004-ben a Régészeti értékeink sorozatnak várhatóan új füzetei jelennek meg. A tervek szerint az új kiadványokban bemutatott régészeti emlékek közt szerepel majd többek közt a tiszaalpári középső bronzkori és Árpád-kori földvár, amelynek közelében egy rekonstruált Árpád-kori falut tekinthetnek meg a érdeklődők, illetve a dunaszekcsői római kori erőd és település, ahonnan világhírű régészeti leletek kerültek elő. Jó hír, hogy 2004-ben Műemléki értékeink címmel új, a Régészeti értékeinkhez hasonló formátumú és kivitelű ismeretterjesztő sorozat indul ország-hódító útjára. A Műemléki értékeink tervezett füzetei révén néhány különösen jelentős, nemrég műemlékké nyilvánított, illetve műemléki védési eljárás alatt álló építészeti emlék kerülhet majd a köztudatba.
A sorozat kiadványai kaphatók az alábbi helyszíneken és örökségvédelemmel kapcsolatos rendezvényeken:
Budapest, Aquincumi Múzeum
Esztergom, Balassa Bálint Múzeum és Vármúzeum
Miskolc, Diósgyőri Vár
Pécs, Janus Pannonius Múzeum és ókeresztény sírkamrák (kiállítóhely)
Százhalombatta, Matrica Múzeum és Régészeti Park

Nagy Levente, KÖH

 


© 2003. ÓKOR