Tóth István, Mithras Pannonicus. Eszszék – Essays, Specimina nova dissertationum ex institutis historicis Universitatis Quinqueecclesiensis XVII, Pécs–Budapest, Martin Opitz, 2003, 146 oldal.

A Mithras-kutatások „aranykorában”, a 20. század elején a vallástörténet Mithras-képét Franz Cumont munkássága határozta meg, aki monumentális ívű munkájában alapozta meg a Mithras-misztériumok értelmezését. Ebben és későbbi műveiben úgy foglalt állást, hogy a misztériumok előképeit a perzsa vallásban kell keresnünk, és a római korból ismert titkos kultusz voltaképpen az iráni Mithra-vallás hellenizált és misztériumokká átalakított továbbfejlesztése. Cumont és követői ezen axiómákat szem előtt tartva végezték kutatásaikat a továbbiakban.
A fenti aranykornak azonban végérvényesen befellegzett, még ha a felületes érdeklődő a lexikon-cikkekben és az ismeretterjesztő munkákban ezzel nem is szembesül. Az azóta talált leletek és az alapos kutatás alapján megdőlt az a tézis is, hogy a misztériumok történetileg a perzsa vallásból eredeztethetők, továbbá az is, hogy a vallás tanításaiban elsősorban iráni elemeket kell keresnünk. Cumont felfogását azonban korántsem váltotta fel olyan értelmezés, amely a kutatók között az övéhez hasonló módon, egyöntetűen elfogadottá vált volna. Helyette kialakultak egyes kutatók köré szerveződő centrumok, melyek néha akár alapvető kérdésekben sem tudnak egymással dűlőre jutni. Az eltérő vélekedések tengerében talán csak az látszik bizonyosnak, hogy a cumonti felfogással szemben, miszerint a Mithras-misztériumok ábrázolásait egyfajta mitológiának kell felfogni, amelynek középpontjában az isten csodás tettei állnak, ezeket a jeleneteket sokkal inkább asztronómiai reprezentációknak kell tekintenünk, amelyek rendszere sajátos kozmológiaként a misztériumok teológiájának alapját képezte.
Tóth István akkor kezdte meg tevékenységét, amikor ezen hagyományos megközelítés épületén megjelentek az első látható repedések, és eddigi kutatói pályafutása során, a magyar Mithras-kutatás doyenjeként maga is tevékeny szerepet vállalt abban, hogy új felfogás alakuljon ki a misztériumokról. Tanulmányaiban főként a pannoniai emlékek szolgáltak kiindulópontul számára, hogy ezekből azután értékes, a tudomány fejlődését jelentősen előremozdító felfedezéseket tegyen. Ezen írásokból olvasható válogatás a Mithras Pannonicus című, a Specimina Nova-sorozat XVII. köteteként napvilágot látott kötetben.
A könyv négy olyan tanulmányt tartalmaz magyarul és idegen nyelvű fordításban is, amelyek – egy kivétellel – 1977 és 2003 között már megjelentek. Összeköti őket, hogy nagyobbrészt pannoniai tárgyúak: a szerző következtetéseinek alapját leggyakrabban poetoviói, néhol intercisai vagy daciai leletek elemzése adja.
A „Mithras, a misztériumok istene?” címet viselő tanulmány (1–12.), amely eredetileg az Ókor 2003/2. számában látott napvilágot, érdekes gondolati útra kalauzolja olvasóját: mivel a Mithras név személynévként is ismeretes volt, miért ne lehetne azt feltételezni, hogy e név a misztériumok alapítóját takarja? A misztériumok alapítójának/alapítóinak, „prófétáinak” gondolatköre egyébként a tanulmányok majdhogynem mindegyikét meghatározza. Így „A Mithras-kultusz egy »apostola« Daciából?” című második tanulmány is (13–18.), feliratos emlékekből kiindulva azt a kérdést boncolgatja, vajon egy bizonyos Hermadio(n) nevű személy játszhatott-e akkora szerepet a misztériumok történetében, hogy „mithraikus apostolnak” tarthassuk.
Tóth István kutatásainak jelentőségét azonban főként a kötetet lezáró két tanulmányon mérhetjük le. Az utolsó, „Az intercisai nagy Mithras kultuszkép” (37–68.) a címben meghatározott tárgyat írja le művészettörténeti szempontból részletesen és példaadó módon, „A mithraikus megszemélyesítések helyi rendszere Poetovio körzetében” című pedig (19–36.) a Poetovióban és környékén feliratos emlékeken is, máshol viszont csak ábrázolásokból ismert jelenetek elemzéséből indul ki. Ezeket a jeleneteket, amelyek a Mithras-misztériumok „csúcsjeleneteként” ismert bikaölés-motívum kiegészítései, korábban egy feltételezett Mithras-mítosz egyes pillanatképeinek tartották, a jelenetek logikai sorrendjének feltárására irányuló kitartó fáradozások azonban nem vezettek eredményre. Az a körülmény, hogy a múlt század ’70-es éveitől kezdve a bikaölésnek asztronómiai-kozmológiai magyarázatot adtak, Tóth Istvánt arra késztette, hogy ezeket a mellékjeleneteket is hasonlóan interpretálja. Ezen a szinten túl is lépve megállapította, hogy mivel Poetovio környékén ezeket az ábrázolásokat votív feliratok is kiegészítik, feltételezhető, hogy itt e három jelenetet (a natura dei vagy petra genetrix nevű, Mithras sziklából való születését, a transitus címkével illetett bika-„tolvajlást”, és a fons perennisként aposztrofált forrásfakasztást ábrázoló képeket) mintegy perszonifikálták, hogy ezáltal a hagyományos római valláshoz szokott, tanulatlanabb, „az elvont gondolkodásban kevésbé járatos” (32.) réteghez is eljussanak az „asztronómiai igazságok”. A tanulmány itt akár meg is állhatna; szerzője ennek ellenére továbblép, és eljut odáig, hogy egy Hyacinthus nevű „prófétát” feltételezzen, aki a perszonifikációk eme rendszerét kidolgozta.
A tanulmányok egyik erőssége, hogy nyomon követhetően formálódnak át, finomodnak megállapításaik. Ha elkészültük sorrendjében olvassuk őket, kirajzolódik, hogy az a központi szerep, amely Tóth István teóriája szerint Hyacinthusnak, e poetoviói „prófétának” jut, a későbbi tanulmányokban némileg háttérbe szorul, ahogy írja: „e Hyacinthus nevű személyben véltük korábban a Mithras-misztériumok egyik alapító »prófétáját« felismerni” (18.). A feliratos források gyér száma, más írott emlékeknek pedig a tökéletes hiánya nem is teszi lehetővé, hogy egy mégoly meggyőzőnek tűnő hipotézis további elképzelések alapjául szolgáljon. Azonban – véleményünk szerint igen helyesen – a szerző mindig abból indul ki, hogy a misztériumoknak ugyanúgy, mint más, hasonló kultuszoknak, voltak olyan szereplői, akiket vallástörténetileg meghatározó személyiségeknek kellene tartanunk – ha ismernénk vagy az izolált feliratos emlékeken felismernénk őket –, mivel a Mithras-misztériumok – már csak az ismerhető teológiai és ikonográfiai konvencióiból eredően is – alapított vallásnak tekinthetők, amelyek egy vagy több, vallásilag, filozófiailag és legfőképpen asztronómiailag alaposan képzett, széles körű kapcsolatokkal rendelkező, befolyásos egyéniség szellemi alkotásai. Egyetérthetünk abban a szerzővel, hogy ilyen ember csak magas rangú, közigazgatásban dolgozó személy lehetett. Teljes mértékben dicsérendő Tóth István azon törekvése is, hogy helyi emlékekből kiindulva, kronológiai szigorúsággal eljárva fogalmazzon meg olyan tanulságokat, amelyek révén nemcsak historikusan, hanem a vallás fejlődése szempontjából is értékelendő következtetésekig juthatunk. A birodalomszerte található emlékek száma ugyanis mára már elérte az áttekinthetetlenség szintjét, és amikor valamely kutató az egyes vidékek sajátosságainak ismerete nélkül próbálta szintézisben láttatni a misztériumok tanításait vagy vallási gyakorlatát, óhatatlanul ingoványra tévedt, mert a misztériumok nem lebecsülendő egységessége mögött helyileg eltérő értelmezések–hangsúlyok fogalmazódnak meg. Sajnálatos tény, hogy a misztériumokra vonatkozó alapvető forráskatalógus, a M. J. Vermaseren által szerkesztett Corpus Inscriptionum et Monumentorum Religionis Mithriacae (CIMRM) is könnyen erre a tévútra csábítja a kutatókat, minthogy vitathatatlan érdemei mellett nem érvényesíti következetesen a történeti megközelítést, és sokszor elhanyagolja a leletek és feliratok datálását.
Tóth István következetesen asztronómiai szempontból interpretálja az általa vizsgált ábrázolásokat, többnyire ügyet sem vetve a korábbi, Cumont nevével fémjelzett mitologikus megközelítésre. Az asztronómia területén azonban az ókortudósok általában nem mozognak teljes otthonossággal – mint az megállapítható azokból a vitákból, amelyeket alapkérdésekről folytatnak egymással. Tóth például az általa lépten-nyomon említett Insler teóriáját követi, aki a kortárs vallástörténetben a bikaölés-motívum első asztronómiai értelmezését nyújtotta. Eszerint a bikaölés egyes alakjai az égbolt Bikától Skorpióig terjedő, az égi egyenlítőhöz közel eső csillagképeit szimbolizálják, és így a bikaölés nem más, mint a par excellence téli Bika-konstelláció tavaszi napéjegyenlőségkor bekövetkező eltűnésének allegóriája. Ezzel szemben R. Beck, az angolszászok között meghatározó jelentőségű Mithras-kutató – akinek munkásságát Tóth, meglepő módon, szinte említésre sem méltatja – Insler (és ezáltal Tóth) alapvető csillagászati félreértéséről beszél: szerinte ugyanis a Bika májustól-júniustól folyamatosan látható, s ezért a bikaölést az év egészen más pontjára, a nyárra helyezi. Ez az ellentmondás is mutatja, mennyire óvatosan kell bánni az egyes jeleneteknek az év bizonyos szakához való rendelésében: míg az Insler-féle teória alapja az, hogy tavasszal a Bika közvetlenül a Nap után nyugszik, a Beck által felállított modellben a Bika napkelte előtt látható. A kérdés csupán az, hogy mit tekintünk legyőzésnek: azt, ha a Nap után bukik le áldozata a nyugati égbolton, vagy azt, ha a felkelő Nap fénye tünteti el szemünk elől a keleten már éppen látható Bikát. Ezen kétségek mellett éppen csak utalást szeretnénk tenni arra, hogy az asztronómiai értelmezés első megfogalmazója, K. B. Stark, aki még Cumont előtt, a 19. században írta meg erről szóló művét, említést sem nyer ezen kötet tanulmányaiban, pedig Insler mellett övé a felfedezés érdeme, még ha Cumont annak idején le is söpörte gondolatait az asztalról.
Sokszor megfogalmazódott már, hogy a Mithras-misztériumok esetében a kutatás elé nagy nehézséget gördít az egyes elemek, alakok polivalenciája, azaz többféle, alternatívan értékelhető jelentése. Időnként úgy tűnik, hogy a szerző ezt a mögöttes feltételezést nem tartja kellőképpen szem előtt, például akkor, amikor Mithras két „segítőjét”, Cautest és Cautopatest az Ikrek csillagkép fényes csillagainak, Castornak és Polluxnak felelteti meg (50.), holott éppen a bikaölés-jelenet kapcsán sokkal találóbb lehet más égitesteket keresni, például az Aldebaran és az Antares állócsillagokat, amelyek valaha az égi egyenlítő és az ekliptika egymással szembenálló metszéspontjait, a tavaszpontot és az őszpontot jelölték meg; különben aligha értelmezhető, miért állnak a fáklyahordozók lábukat keresztbe téve, így viszont egyértelmű volna az utalás a két égi kör kereszteződésére. Ezzel természetesen nem állítjuk, hogy a Castorral és Polluxszal való megfeleltetés hamis, csupán azt, hogy ez a párhuzamos értelmezésnek kevésbé valószínűsíthető példája, mert különben miért kellene a bikaölés-ábrázoláson egy ikerpár egyik tagjának fiatalságát, másikának öreg, megfáradt voltát hangsúlyozni, úgy, hogy egyikük felfelé, másikuk lefelé tartja fáklyáját? Mindezek ellenére a fáklyahordozókat, Mithras segítőit más kontextusban az Ikrek reprezentánsainak is tarthatjuk. Ha elfogadjuk Tóth azon elképzelését, mely szerint az íjjal és nyíllal történő forrásfakasztás jelenete a nyári napfordulóra utal – ekkor pillantható meg az éjszaka megfelelő szakában prominens helyen a Nyilas csillagkép –, akkor értelmet nyer a téli napfordulóval azonosított születés-jelenet olyan típusú ábrázolása, amelyen a két segítő is látható, hiszen az Ikrek csillagkép a téli időszakban a Nyilas nyári helyén jelenik meg.
Nem teljesen világos, hogy Tóth István részleteiben hogyan értékeli D. Ulansey teóriáját, amely a maga idejében tudományos szenzációként látott napvilágot, a folytonos kritikák kereszttüzében viszont szinte teljes mértékben összeroppant. E szerint a misztériumok teológiájának középpontját az a jelenség képezi, melynek során a tavaszpont a Bika jegyből a Kos jegybe került át, azaz a precesszió, valamint az, hogy Mithrast a Perseus csillagképpel azonosították. Ezek az elképzelések kemény ellenérzéseket váltottak ki a rivális kutatók részéről, jelen kötet tanulmányaiból viszont nem rajzolódik ki, hogy Tóth mennyiben ért egyet a rendkívüli módon vitatott Mithras-Perseus azonosítással, csupán annyit látunk, hogy gyakran hivatkozik Ulansey munkájára is. Ulansey szerinte „hitelt érdemlően bizonyította be, hogy a Taurust az égbolton pontosan a Bika csillagkép fölött…, lényegében ugyanilyen beállításban ábrázolt Perseus döfi le” (5.), de ha ez a csillagkép, ahogy írja, nem Mithras, akkor kicsoda? Perseusra ugyan utalnak egyes források, mint a költő Statius (Theb. I 719sk.) és kommentátora, Lactantius Placidus (in Theb. comm. I 1980skk. ed. Sweeney), de a Bikát feláldozó személy szerintük is Mithrasszal azonos. Az érdekes ötlet, miszerint Mithras valódi személy, az alapító lehetett, így teljes mértékben szembekerül azzal a közfelfogással, hogy a bikát feláldozó istenalak nem más, mint Mithras. Ez olyannyira megkérdőjelezi az eddigi felfogást, hogy aligha elégíti ki az olvasót a tanulmány befejezése, ahol a szerző úgy fogalmaz: le kell mondania a további következtetésekről. Ez a lezárás kényelmetlen befejezetlenség-érzetet kelt, ahhoz hasonlíthatót, amilyen a folytatásos sorozatok gyakorlata.
A szakirodalomban járatosabb olvasó azt is észreveheti, hogy a misztériumok eredetének kérdésében, míg M. P. Nilsson, S. Wikander, P. Beskow és R. Merkelbach elképzeléseit a szerző „legújabbként” aposztrofálja (1994-ben) – holott Wikander munkája 1951-ben jelent meg, de Merkelbach korántsem egyöntetű lelkesedéssel fogadott Mithras-kötete sem újabb 1984-nél, míg Ulansey könyve 1989-ben robbant ritka ókortudományi bombaként –, nem jelenik meg még a legújabb tanulmányokban sem utalás R. Beck 1998-as komplex teóriájára, amelynek Tóth saját, Pannoniára vonatkozó elképzeléseivel való összhangba hozása tágabb megvilágításba helyezhetné a provincia Mithras-kultuszának történetét. A kötet kissé zavaró hiányosságaként róhatjuk fel az olyan, a jelen újraközléshez készített jegyzetek hiányát, mint amilyeneket például R. L. Gordon 1996-os tanulmánykötetéhez csatolt, melyekben nem átallotta egyes 1976-os elképzeléseit jelentősen módosítani, egyszersmind röviden az újabb eredményekre is utalni.
A recenzens még néhány apróságot említhet meg – egy, a Santa Prisca-Mithraeumból származó sor szövegének (Mithras) qui portavit umeris iuvencum-ként („[Mithras], aki vállain hordozta a tinót”) idézése a hunc quem aur<e>is humeris portavit more iuvencum („őt, a tinót, akit arany vállain vitt szokás szerint”) helyett, ami a jelenleg elfogadott olvasat (22.); Campbell értéktelen, használhatatlan és félrevezető tipológiájának használata az intercisai bikaölés-ábrázolás leírásánál, amely az olvasót megtévesztheti annak értéke tekintetében (45.) –, de ezek és a fentebbi ellenvetések nem csökkentik Tóth István tanulmánykötetének vitathatatlan értékeit. Mindentől függetlenül is igen jelentőssé teszi az a tény, hogy ez az első olyan magyar nyelvű mű, amely teljes egészében Mithras misztériumaival foglalkozik, messze felülmúlva az ismeretterjesztés szintjét. Tóth egy korábbi könyvecskéjének egyik fejezetében már meghaladta az „exoterikus” irodalom szokásos színvonalát, amely csak addig jut el, hogy Cumont iranizáló teóriáját szajkózza, és jelen művében bebocsátást enged úgyszólván a belső szentélybe, megismertetve az olvasóval a Mithras-kutatás jelenlegi alapproblémáit. A bőséges bibliográfia, a gazdag képanyag, az olvasmányos nyelvezet minden olvasó számára igen jól használhatóvá teszi e kötetet. Hogy pedig e tanulmányok a tudomány nemzetközi vérkeringéséből se rekesztődjenek ki, a könyv eredeti (angol és német) nyelven, illetve német fordításban is közli a tanulmányok teljes szövegét.

László Levente

Krähling Edit (szerk.), A klasszikus görög-római ókor a magyar művelődésben és tudományban. Tanulmányok, Szenzár Kiadó, Budapest, 2003, 248 oldal, 1700 Ft.

A tanulmánykötet egy, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott konferencián elhangzott előadások gyűjteménye. Maróth Miklós előszavában felhívja a figyelmet a kötet szerkesztési koncepciójára, mely szerint e gyűjtemény egyrészt a fiatal kutatók törekvéseit helyezi előtérbe, másrészt inkább a problémák felvetésére, mint már meglévő eredmények összefoglalására törekszik. Érdekes és mindenképpen időszerű vállalkozás, hogy a magyar szellemi életben kezdetektől jelenlévő, a magyar kultúrához folyamatosan hozzáidomuló ókori műveltség mindenkori helyéről képet kaphassunk. A kötet ennek megfelelően a középkortól a 20. század végéig követi nyomon az antikvitás örökségének jelenlétét, megjelenési és felhasználási módozatait.
Az első tanulmány a klasszika-filológia egyetemes fejlődéstörténetét, illetve mai helyzetét mutatja be. Kétségtelen, hogy ezen tudományterület mibenléte és fontosabb irányelvei manapság sokakat foglalkoztatnak. Így például legutóbb a Helikon 2000/4-es, (Új) filológia című számában olvasható tanulmányok vetettek fel érdekes lehetőségeket a filológia újraértelmezését illetően. Az irodalomelmélet és a filológia összefonódása más szempontú vizsgálatot javasol, mint amit az elmúlt századokban a filológusok követtek. Radvánszky Anikó tanulmányában az antik terminológia és az ehhez fűződő kutatási, értelmezési mezők alapján – elsősorban Nietzschére és Gadamerre támaszkodva – világítja meg azt a hagyományossal szembeállítható látásmódot, amely alapján a 21. században a filológusok munkája más irányba mutathat, mint elődeiké.
Borzsák István írása arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy szövegrészlet, vagy akár mondat mennyi történelmi-kultúrtörténeti-nyelvészeti összefüggést rejt. Így azok is tanúi lehetnek e sajátos szövegmagyarázat kibontásának, akik nem vehetnek részt Borzsák István auktoróráin. E tanulmányában a hallgatás/elhallgatás motívumon keresztül egyes izgalmas politikatörténeti és irodalomtörténeti összefüggésekre mutat rá.
M. Nagy Ilona középkori kódexeinknek az antik retorikán alapuló szóvariálásával (szinonímahasználattal) foglalkozik tanulmányában, bemutatva néhány Ráskai Lea által másolt domonkos rendi kódex stílusbeli és szókezelési sajátosságait.
Maróth Miklós tanulmányában Pázmány Péter egyik Arisztotelész-kommentárjával foglalkozik. A kommentár tanulmányozása több szempontból is tanulságos. Egyrészt összegyűjti és elmagyarázza az antik irodalomban oly sokszor előforduló szelek neveit és funkcióit, másrészt fontos segédeszköz lehet annak áttekintéséhez, hogy miként készült, illetve készülhetett a 17. században egy ilyen auktormagyarázat. A középkortól kezdve ugyanis szokás volt, hogy egy-egy szerző nemcsak, illetve nem elsősorban egyéni leleményéből készített kommentárokat, hanem akár kortárs, akár korábbi forrásokat alapul véve szerkesztette meg saját művét. Ez a módszer nem egyszerűen másolást vagy összeollózást jelent, inkább a már meglévő tudásanyag sajátos, egyéni szempontú elrendezését. Ennek a módszernek a tanulmányozása azért fontos mind a középkori, mind a barokk prédikációkat és kommentárokat vizsgálók számára, mert világosan kiderül belőle, hogy az adott szerzők nem forgatták az egyes auktorokat, hanem mondanivalójukhoz képest gyűjteményes kötetekben kerestek megfelelő idézeteket, hivatkozásokat. Ezt az eljárást követte Pázmány is, nemcsak prédikációi esetében, hanem, ahogy Maróth Miklós tanulmányából kiderül, a kommentárírás során is. Pázmány ugyanis említi, hogy közvetlen forrásai coimbrai jezsuiták voltak. Ez talán magyarázatot adhat arra is, hogy miért nem a korban már ismeretes földrajzi tények jelennek meg Pázmány kommentárjában, hanem Plinius és Seneca elgondolásai.
Havas László cikke áttekinti a Floruson alapuló európai történeti munkákat egészen Nadányi János 1663-ban megjelent Florus Hungaricusáig. A tanulmány jegyzeteiben a teljesség igényével gyűjti össze az ehhez a témához kapcsolódó forrásokat és segédkönyveket, amelyek a történetírás, az uralkodótükrök és egyéb történeti műfajok kutatásához igen hasznosak lehetnek.
Az ekloga műfajának 18. századig tartó történetét, az ahhoz kapcsolódó egyházi és világi hagyományokat mutatja be Szelestei N. László. Az egyes felekezetek e műfajhoz való viszonya – például az a tény, hogy a jezsuita iskolákban az eklogát a vallás dicséretére, az evangélikusoknál pedig politikai felhangú művek írására használták – igen érdekes adalék lehet az egyháztörténészek számára. Szelestei egyben arra is rámutat, hogy bizonyos műfaji kritériumok használata nem feltételezi magának a műfajnak a továbbvitelét; így talán itt inkább a műforma imitációjáról van szó.
Mayer Gyula a matematika oktatásának, ezen belül Eukleidész Elementa című művének továbbélését kutatja. Tanulságos lehet, hogy a matematikai tudás fontossága a középkorban mennyire háttérbe szorult, illetve az, hogy ezekben az évszázadokban szinte kizárólag arab tudósok foglalkoztak ezzel a területtel. A 17-18. században a jezsuita rend szorgalmazta Eukleidész művének minél szélesebb körű terjesztését, e munka Magyarországra is az ő közreműködésükkel juthatott el.
Könczöl Miklós Fábchich Józsefről, illetve görög fordításairól szóló munkája figyelemreméltó kezdeményezés a reformkor irodalmi törekvéseinek újraértelmezéséhez. Mint a tanulmányból kiderül, Fábchich a kortárs kritika áldozata lett, pedig munkája sokrétű szöveg, nemcsak fordítás, hanem kritikai jegyzetekkel bőven ellátott értelmezés is egyben. A Függelékben szereplő Pindarosz-fordítások rávilágítanak a nyelvújítás kínálta határtalan lehetőségekre, amelyek segítségével a fordító árnyaltabban, pontosabban és az élő nyelv határait tágítva dolgozhatott.
Takács Lászlónak két tanulmányát is olvashatjuk a kötetben. Az első Vergilius Georgicájának fordítástörténetét tárgyalja. A szerző felsorakoztatja és bemutatja az első négy fordítást (Csokonai, Kőszegi Rájnis József, Kazinczy és Kerekes Ferenc munkáit), s emellett beszámol a kor mezőgazdasági viszonyairól is, miután az ehhez kapcsolódó igények inspirálták a magyar Georgicák létrejöttét.
Virág Benedek neve ugyan sokaknak ismerősen cseng, fordításainak „recenziótörténete” mégis új megvilágításba helyezi tevékenységét. Kálmán Krisztina cikke áttekintést ad a 18–19. századi recenziók keletkezéséről, az értelmezések csomópontjairól. Virág Benedek kortárs megítélésének korlátait tárgyalva a szerző a recenzió műfajának kezdeteit és annak nehézségeit is bemutatja.
A latinoktatás fontossága és elsősorban miértje manapság egyre inkább előtérbe kerül. Napjainkban kiszorulni látszanak az oktatásból a klasszikus nyelvek. Kiss Erzsébet a magyar nyelv hivatalossá válása utáni helyzetet vázolja fel. Tanulmányából kiderül, hogy a 19. század közepén a latinoktatás meglehetősen hasonló helyzetben volt, mint napjainkban.
Takács László második írása a kötetben Lucanus Pharsalia című művének magyar fordításait mutatja be, és az első fordítások keletkezési körülményeit tárgyalja. A szerző eközben felhívja a figyelmet arra, hogy a 19. század az antik szövegek magyar nyelvre való átültetését jelentős és szinte elengedhetetlen feladatnak érezte, s ezzel összefüggésben áttekintést nyújt a korabeli akadémiai pályázatok hivatalos menetéről, a bírálatok és értékelések sarkalatos pontjairól, valamint a jó fordítás korabeli kritériumairól.
A kötet utolsó tanulmánya az antikvitás 20. századi továbbélésével foglalkozik. Tar Ibolya az ókori irodalom sajátosságainak megjelenési formáit gyűjtötte össze napjaink költészetében: az antik toposzok kontinuitására keres példákat, a formai kritériumoktól a szimbólumrendszereken át az ókori költői szerepek felbukkanásáig.
A fentiekből látható, hogy a tanulmánykötet nemcsak a középiskolai latintanárok, de a történelmet és magyart tanítók számára is haszonnal forgatható segédkönyv, miközben komolyabb kutatás kiindulópontjául is szolgálhat. A bemutatott témák sokszínűségét jelzi, hogy nemcsak az ókortudomány, hanem a történelem, a művelődéstörténet, a nyelvészet vagy akár a matematika iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják.

Rajhona Flóra

Michael von Albrecht, A római irodalom története II., fordította Tar Ibolya, Balassi Kiadó, Budapest, 2004, 827 oldal, 4500 Ft.

Nagy öröm, hogy Albrecht nagyszabású irodalomtörténetének immár második kötetét is kezünkbe vehetjük Tar Ibolya és a Balassi Kiadó jóvoltából. Már csak azért is öröm ez, mert az első enélkül némileg csonka volt: a második kötet végén olvasható időrendi összefoglaló és tárgymutató a két kötet közös tartozéka. A Lucanus epikájával kezdődő és Boethius mint „utolsó római” művészetével záruló kötet az elsőből már jól ismert szerkezetben tárgyalja az egyes szerzőket: az életrajz és a datálási kérdések összefoglalását a művek tartalmának áttekintése követi, majd az adott író forrásainak, előképeinek s az általa „használt” műfajoknak a fölsorakoztatása következik, ezek után a szerző irodalmi technikájáról, nyelvéről és stílusáról, műveinek ún. eszmevilágáról olvashatunk – ez utóbbin belül az „irodalmi reflexióról”, vagyis arról, hogy milyen önreflexív mozzanatok fedezhetők föl e szövegekben –, a sort pedig a hagyományozódás és az utóélet legfontosabb momentumainak fölsorolása zárja.