Gwendolyn Leick, Mezopotámia. A városok evolúciója, fordította Orémuszné Kertész Tímea, Gold Book Kiadó, Budapest, 2004, 334 oldal, 2499 Ft.

Az ókori Mezopotámia, de általában az ókori Közel-Kelet is, jelentőségéhez képest túlságosan ritkán szerepel a tudományos ismeretterjesztésben, így e hézagot sokszor a tudományt semmibe vevő nézetek (pl. a sumer-magyar rokonságba vetett hit) töltik ki. Épp ezért a szakmai közvélemény is megkülönböztetett figyelemmel várja és fogadja az e területtel foglalkozó műveket. Sajnos előfordul, hogy e várakozásnak nem felel meg az adott kiadvány. Ez történt ennek a könyvnek az esetében is.
E meg nem felelésnek két oka van: egyrészt maga az eredeti mű sem mentes a kisebb-nagyobb (esetenként igen komoly) problémáktól, s annyi már előre elmondható, hogy a könyv színvonala meglehetősen hullámzó. Ehhez járul még a – nincs rá jobb szó – katasztrofális magyar fordítás, valamint a fordítás szakmai ellenőrzésének teljes hiánya (a könyvészeti adatok szerint ezt Békési Józsefnek kellett volna elvégeznie).
Pedig a könyv felépítése a tartalomjegyzék, az Előszó, sőt még a felületes könyvesbolti átlapozás alapján is sokat ígérő. Gwendolyn Leick 10 mezopotámiai városon keresztül kísérli meg bemutatni e civilizáció sokszínűségét, az egyes városokra jellemző építészeti, képzőművészeti és írásos emlékek alapján szólaltatja meg a hajdani szereplőket, és ami mindenképp a könyv javára írandó, ismerteti a városok feltárásának történetét, kitérve a ma és a közelmúlt emberének Mezopotámiával szembeni elvárásaira, hangsúlyozva múlt és jelen folytonosságát és egymásra hatását. Ugyanezt a kölcsönhatást a Folyóköz egyes városai és uralkodói esetében is részletesen tárgyalja. E megközelítés azért is örvendetes, mert a történettudományban több évtizede jelen lévő áramlat az assziriológiában csak az utóbbi néhány évben jelent meg. Ugyancsak jó ötletnek tűnt, hogy a szerző gyakran ismerteti más kutatók sokszor egymással ellentétes véleményét, éreztetve, sőt sokszor ki is mondva, hogy nagyon sok kérdés napjainkig is vita tárgya. Sűrűn olvashatunk részleteket különböző irodalmi szövegekből is. Az egyes városok tárgyalása után következnek a fejezetenkénti jegyzetek, majd ugyancsak fejezetenként a szakirodalom. A kötetet képmelléklet, térkép, időrendi táblázat és néhány alaprajz, valamint egy kislexikon (szójegyzék) egészíti ki.
A mű koncepciója mindenképp elfogadható, hiszen a városok kialakulása, az ehhez szükséges függőleges és vízszintes társadalmi tagozódás Mezopotámiában jött létre először, és e civilizációt fennállása végéig az erős városias jelleg határozta meg (bár nem kizárólag, de erről később). A szerző által kiválasztott 10 város alkalmasnak tűnik e vállalkozásra: Eridu a mezopotámiai tudatban elfoglalt ősisége, Uruk régészeti leletei és korai politikai, majd későbbi kulturális szerepe, Suruppak szintén ősisége és írásos emlékanyaga, Akkád mint az első birodalomépítő kísérlet központja és legendás királyai, Ur káprázatos leletei és politikai-kulturális szerepe, Nippur vallási, majd infrastrukturális központ volta, Szippar szintén vallási szerepe, valamint a társadalmáról készült tanulmányok, Assur kereskedelmi, majd hatalmi és kultikus központi szerepe, Ninive egy világbirodalom fővárosaként és világhírű könyvtára, Babilón előbb nagyhatalmi, majd szintén világbirodalmi fővárosként és emlékanyaga miatt illik ebbe a sorba. Természetesen több más város is helyet kaphatott volna, de a terjedelmi keretek ezt nyilván megakadályozták: ilyen város lehet például Lagas, amely a kora dinasztikus korban és a sumer reneszánsz időszakában is fontos szerepet játszott, és ahonnan a leghosszabb összefüggő sumer nyelvű szövegemlék, Gudea templomépítő himnusza származik, vagy Kalhu, amely mintegy másfél évszázadon át volt Asszíria fővárosa, és amelynek leletei a mezopotámiai, de a közel-keleti művészettörténet számára is meghatározóak. A városok mellett nagyobb hangsúlyt lehetett volna fektetni a nomádok szerepére, és arra a folyamatra, melynek során a Folyóközbe vándorló népcsoportok asszimilálódtak az évezredes, helyi sumer-akkád kultúrához és életmódhoz.
A könyv tehát ragyogó bevezetés, sőt, néhány szempontból még annál is több lehetne Mezopotámia történetébe, társadalmába, kulturális életébe. Hogy miért nem lett az, ennek több oka van. Az angol kiadás 2001-ben jelent meg, tehát nem valószínű, hogy a kézirat 1999-nél korábban zárult volna le. Épp ezért biztosra vehető, hogy a munka színvonalán nagyon sokat emelt volna néhány, nem sokkal 1999 előtt megjelent könyv ismerete. Ezek közé tartozik M. Van de Mieroop összefoglalása (The Ancient Mesopotamian City, Oxford–New York, 1997), illetve két konferenciakötet (G. Wilhelm (szerk.), Die orientalische Stadt: Kontinuität, Wandel, Bruch. 1. Internationales Colloquium der Deutschen Orient-Gesell-schaft, 9–10. Mai 1996 in Halle/Saale, Saarbrücken, 1997 és J. G. Westenholz (szerk.), Capital Cities: Urban Planning and Spiritual Dimensios. Proceedings of the Symposium held on May 27–29, 1996, Jerusalem, Israel, Jerusalem, 1998); ezen művekben általában és egyes városokra vonatkozóan is értékes megállapítások olvashatók többek között a mezopotámiai városok szerkezetéről, működéséről és építéséről.
A szerző hangsúlyozza előszavában, hogy városonként különböző leletekkel találkozunk, a részletes tárgyalás során hol az ókor különböző társadalmi helyzetű emberei, hol a jelenkor különböző kutatói szólalnak meg, így „minden város kifejezetten egyedi színezetet kap.” (14. o.) Ez az egyediség hasznos is lehetne, de az ezzel együtt járó aránytalanság már semmiképp. Példaként talán Uruk városa említhető, ahol részletes leírás olvasható a 4–3. évezredi templomokról, azok egyes helyiségeiről, de a város későbbi szerepéről semmit sem tudunk meg, holott például jelentős építészeti emlékek maradtak fenn a 2. évezredből (Szín-kásid palotája, Karaindas temploma), de az Eridu, Assur és Babilón fejezeteiben egyaránt tárgyalt teremtéseposz, az Enúma elis is azon újévi szertartás keretében hangzott el, amelynek részleteit egy Szeleukida-kori uruki szövegből ismerjük. Ugyanez figyelhető meg Ur esetében is. E hiányok azért is érthetetlenek, mert más városoknál, például Ninivénél legalább rövid ismertetőt olvashatunk a korábbi, önmagában is jelentős neolit időszakról, s ugyanígy jut néhány szó a párthus kori Assurra is. Az aránytalanságok mellett túl gyakran szerepelnek a könyvben meghaladott és erősen vitatható elméletek is. Ilyen többek között a Suruppak városánál említett „sumer hexapolisz”, amelynek központi helye lett volna KI-EN-GI (94. o.). Ki-en-gi a sumer területek neve, nem pedig egy központi hely, ahogy ez később olvasható is (111. o.), az Akkád-dinasztia előtt pedig semmilyen tartós politikai szövetség nem létezett e területen. A „Kis királya” címet azok is felvették, akik sohasem voltak e város uralkodói, tehát e cím nem feltétlenül jelenti az „északi területek feletti átmeneti hegemóniát” (94. o.), mint ahogy többen vitatják e cím politikai jelentőségét is. Az a korábbi nézet, miszerint „a sumer törzsek állítólag szakadatlan harcoltak a sémi nyelvet beszélő törzsekkel,” nemcsak hogy „nem bizonyítható kétséget kizáróan” (83. o.), hanem egyértelműen téves: sem a korabeli szövegekben, sem a későbbi hagyományban sincs egyetlen utalás sem bármilyen etnikai kon- fliktusra. Ma már azt is meglehetősen kevesen vallják, hogy az akkád Sarrukín „jól képzett, jól felszerelt hadsereggel vette magát körül.” (110. o.), az állandó hadsereg ugyanis csak az 1. évezredben fog megjelenni. Uruk kapcsán kicsit merésznek tűnnek azok az egész Mezopotámiára vonatkozó megállapítások, miszerint az „utcai szeretkezés mesterkéletlen, szabad aktusnak számított”, továbbá „tény, hogy az Inanna-Istár kultusszal asszociált szabad szerelem valóban korlátlan mértékben folyt.” (78. o.) Az egész Folyóközre kiterjedő korlátlan orgiára természetesen semmilyen adat sem utal, mint ahogy a bibliai és a klasszikus antikvitásban megjelenő Babilón-képet is az elfogultság számlájára kell írni. Ezen kép felvázolásakor érthetetlen, hogy Inanna (helyesebben Inana) alvilági tartózkodásának következményeibe miért kellett bevonni az Erra-eposznak Uruk pusztulásáról szóló szakaszát (uo.), hiszen az utóbbi tett egyértelműen Erra műve. Ugyancsak nem felel meg a valóságnak az az elképzelés, hogy az aszszír király főpap volta „igen ősi mezopotámiai hagyomány következménye” lenne, hiszen ez a felfogás csak a 14. században alakult ki, Babilóniában a főpap és a király két külön személy volt, s a 3. évezredi uralkodáselméletekkel és uralkodói titulusokkal (a szerző által is több helyütt tárgyalt en és enszi címmel) semmilyen kontinuitás nem mutatható ki.
Mindezeken túl sajnos igen sok pontatlanság és tárgyi tévedés is található a könyvben. Hogy az időrendi táblázatban Babilónban mely dinasztiát takarja 979 és 732 között az „E dinasztiája” elnevezés, arra nem sikerült rájönnöm, hiszen más kutatók szerint ekkor egy tucatnál is több dinasztia váltotta egymást. Sara, Umma város főistene férfi, és nem nő (104. o.); A III. Ur-i dinasztia nem 2029-ig tartott, ahogy ez egy fejezetcímben olvasható (135. o), hiszen az utolsó király első uralkodási éve 2028 volt, hanem 2004-ig; a sumer írnokiskola pontos írása é-dub-ba-a (171. o); Man-istuszu (vagy Man-istusu) Sarrukín fia volt, és nem unokája (229. o.). Ha egy főfejezet címe Ninive történetét ígéri Szín-ahhé-eribától Assur-bán-apliig, akkor az időhatár nem lehet 612, hiszen Assur-bán-apli kb. 627-ben halt meg, 612-ben pedig Szín-sar-iskun lelte halálát Ninive ostromakor (230. o.); e fejezetcím előtt olvasható, hogy Assur-bán-apli áttelepült Harránba – nos, nem települt át…; kíváncsi lettem volna, hol olvasta Leick, hogy Nabú-apla-uszur vízzel árasztotta el Ninivét (247. o.), de erre semmilyen lábjegyzet sem utalt; Szemiramisz, azaz Sammuramat nem V. Sulmánu-asarídu, hanem V. Samsi-Adad felesége volt (248. o.). A képjegyzékben a 24. és 25. kép aláírása ugyanarról a tárgyról és képről szól; a 27. és a 29. kép aláírását felcserélték; a 32. képről a képjegyzékben csak annyi olvasható, hogy „hárfajátékos képmása”, a képek között azonban a szerző Szín-ahhé-eriba domborműveként tünteti föl Assur-bán-apli híres kerti jelenetét (a főszövegben már helyesen utal e domborműre, 249. o.). Mindezek a tévedések, cserék az angol kiadásban is megtalálhatók (a zárójelekben mindig a magyar oldalszámokat adtam meg), ezeket kellett volna javítania a fordítónak, de a lektornak mindenképpen – ez azonban már átvezet a magyar kiadáshoz.
Egy szakkönyv vagy egy tudományos ismeretterjesztő könyv fordításához nem elég, ha valaki jól-rosszul megtanul angolul; jól kell tudni magyarul is fogalmazni, továbbá ismerni kell az adott területet és annak szaknyelvét. A szakmai ellenőrzés pedig nem könnyű pénzkereseti lehetőséget jelent, hanem komoly munkát, melynek során nemcsak a fordító pontatlanságait, hanem az eredeti kiadás hiányosságait és tévedéseit is javítani kellene. Talán ez lehetne a legfőbb tanulsága ennek a magyar kiadásnak. Mindenekelőtt a könyv külsejével kell kezdeni. Nemcsak az árul el sokat, hogy milyen igénytelen a könyv külső megjelenése, hanem az is, hogy az eredeti kiadónak, a Penguin Booksnak az emblémáját elfelejtették levenni a borítóról. Ezek után kevésbé meglepő a fordítás minősége (a szakmai ellenőrzésről sokat nem lehet mondani, hiszen szemlátomást ilyesmi nem történt). A fordító magyartalan mondataira nem vesztegetek időt, inkább csak néhány komoly hibát említek a teljesség igénye nélkül.
A fordító kedve szerint használja az s betűt a magyar s és sz hang jelölésére: például egymás mellett szerepel a helyes Suruppak és az angol Abu Salabikh (magyarul Abu Szalábíh) forma (pl. 87. o.). Általában véve is keveredik egymással az angol és a magyar átírás, a fenti példa mellett pl. találkozunk a Kanes és a Kanesh alakkal is (209. o.). A hosszúságot jelölő ékezetek szintén ötletszerűen szerepelnek helyesen, illetve helytelenül, például Fárá neve következetesen rosszul, Faraként található, Narám-Szín nevében Szín mindig jól szerepel (igaz, Naram-Szín-ként), de Szín-ahhé-eriba nevében ugyanazt a holdistent érthetetlen módon mindig rövid i-vel találjuk (sőt Szín-muballit említésekor a 255. oldalon a Sin-muballit alak áll), akárcsak Assur-bán-apli nevében a középső rész magánhangzóját. Szintén ötletszerű a magyar tudományos ismeretterjesztő szakirodalomban elterjedt tudományos alakok és a bibliai névváltozatok keveredése. Ha például II. Nabú-kudurri-uszur vagy a fent említett Szín-ahhé-eriba a hazánkban megszokott formában fordul elő, akkor miért áll Assur-ah-iddina helyett Asszarhaddon (így, két sz-szel!), Nabú-apla-uszur helyett Nabopolasszar. Az arab tell szó csakugyan dombot, halmot jelent, de Tell-Braq és Tell-Leilan tulajdonnevek, ezért nem szerencsés Brak-halomként és Leilan-halomként emlegetni őket (116. o.). A tudományos köznyelvben elterjedt címeken sem szükséges alapos indok nélkül változtatni, így az Átok Akkád fölött című költeményből nem kell „Agade átkát” kreálni (117. o.). A héttagú istencsoport neve magyarul (is) a Hetek, és nem a „Hét” (259. o.). Az sem tesz jót egy könyvnek, ha egy fejezet utolsó három lábjegyzetét nem tüntetik fel, ahogy ez Uruk tárgyalásakor történt, bár ez feltehetőleg nem a fordító hibája (77–78. o.) Végezetül néhány félrefordítás. 104. o.: az utakat nem az Alsó-tenger és a Felső-tenger veszélyezteti, hanem Lugalzageszi (akinek a neve szintén eltérő formában szerepel a különböző helyeken) biztonságossá tette őket az Alsó-tengertől a Felső-tengerig. 133. o., fejezetcím: nem egy asszony történelmi nézeteiről van szó, hanem arról, hogyan látja egy (pap)nő, Enheduana a történelmet. 180. o.: az angol sounding szó a régészetben nem mélységmérést jelent, hanem egy kis felületű mélyásatást, ahol megvizsgálják („szondázzák”), hogy az adott területen milyen mélységig találhatók kultúrszintek, és milyen megtelepedés nyomaira kell ott számítani. 212. o.: a kanesi kárum nem mondott le hirtelen hivataláról, hanem a kárumot nagyon gyorsan elhagyták. 250. o.: Kardunias nem a babilóni király kassú neve, hanem magának a városnak. 258. o.: a deportation policy kifejezés nem „kitoloncolós politikát” jelent, hanem az Asszíria, és később Babilónia által követett tömeges áttelepítésekre utal. És utoljára egy gyöngyszem a Kislexikonból. Az eredeti szócikkek között nem szereplő II. iszini dinasztia (a könyvben végig iszini II. dinasztia, ahogy pl. a III. Ur-i dinasztia helyett is uri III. dinasztia vagy Ur III. dinasztiája olvasható!) meghatározása: „I. Iszin (1158–1027) által alapított babiloni dinasztia. Legjelentősebb uralkodója I. Nabu-kudurri-uszur volt.” A második mondat Nabú nevét leszámítva rendben is van, ám eltekintve attól, hogy 131 évig csak nagyon ritkán uralkodnak királyok, Iszin egy város neve, ahonnan a dinasztia származott… (Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy a példák száma bármelyik kategóriában korlátlanul bővíthető!)
Összefoglalásképp elmondható, hogy már maga az angol eredeti mű sem felel meg a tudományos ismeretterjesztés követelményeinek, a magyar fordítás miatt pedig kifejezetten nem ajánlom senkinek, hogy ezt a könyvet használja. Hogy a recenziónak mégis pozitív kicsengése legyen, egy megengedő kivételt azért teszek: a kutatástörténeti részek önmagukban jól használhatók, de a fent említettek miatt ott is célszerűbb az eredeti munka használata.

Pálfi Zoltán

Marcus Tullius Cicero, Négy védőbeszéd, fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezetést írta Nótári Tamás, az előszót Hamza Gábor írta, Lectum Kiadó, Szeged, 2004, 225 oldal, 2400 Ft.

Marcus Tullius Cicero négy védőbeszédének bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátott fordítását veheti kezébe az olvasó. A kötet a Lectum Kiadó igényes kiadványaként a közelmúltban látott napvilágot. Az elmúlt másfél évszázad során magyar nyelven nem publikált – az ékesszólás legkiválóbb alkotásai közé tartozó – oratiók a Kr. e. 1. század történelmi eseményeinek hátterébe is bepillantást nyújtó értékes források. A kötet szerkezete könnyen áttekinthető: a négy beszéd fordítását részletes, a történeti, jogi és retorikai hátteret egyaránt bemutató bevezető tanulmány előzi meg. Mind a bevezető tanulmányt, mind a fordításokat gazdag, az antik forrásanyagot és a modern szakirodalmat egyaránt feldolgozó jegyzetapparátus egészíti ki.
A kötet első darabja a Lucius Licinius Murena védelmében mondott beszéd. Keletkezési ideje 63. november végére tehető. A 62. évre Lucius Licinius Murenát és Decimus Iunius Silanust választották meg consulnak. E tisztségre rajtuk kívül pályázott még Lucius Sergius Catilina és Servius Sulpicius Rufus is. Ez utóbbi korának legkiemelkedőbb jogtudósa volt, akinek élete és munkássága iránt maga Cicero is tisztelettel viseltetett. Erről tanúskodnak bizonyos művei, egyebek mellett a Brutus és a Philippicák. M. Portius Cato a consulválasztás előtt nyilvános ígéretet tett, hogy bárki is nyerje el a tisztséget – kivéve sógorát, Silanust –, az ellen ambitus, vagyis választási vesztegetés miatt vádat fog emelni. Mivel Silanus mellett Murena lett a nyertes, Cato – ígéretét megtartva – bevádolta őt. Védelmét Q. Hortensius Hortalus, M. Licinius Crassus és Cicero vállalta. A kiváló szónok ebből az alkalomból mondta el beszédét Lucius Licinius Murena védelmében.
Az oratio szerkezete kiválóan tükrözi a cicerói védőbeszédek gondos retorikai felépítettségét. A bevezetőben (1–10) Cicero az őt ért azon szemrehányásokra válaszol, amelyekkel azért illették, mert személyes jó barátja, Servius Sulpicius ellenében látta el a vádlott, a következő év consulának védelmét. Ezt követi a fő rész (11–83), amelyben Cicero először a Murena életvitelére vonatkozó vádakra reagál, majd a két jelölt választási esélyeit latolgatja, tompítva a vádlók azon érvelését, mely szerint Murena – esélytelen lévén – kizárólag tisztességtelen eszközökkel arathatott győzelmet. Ennek során Cicero a katonai és a szónoki pálya dicsőségét állítja szembe a jogászok tevékenységével. Ezen ütköztetésből a retorikai szituáció diktálta szükségszerűségnek megfelelően az előbbi kettő kerül ki győztesen. Ezek után tér rá a tényleges vádpontokra, melyeknek élét a humor fegyverével igyekszik elvenni. Végezetül az egész pert átfogóbb politikai kontextusba helyezi. Ennek során rámutat arra, hogy amennyiben a bírák nem mentenék fel Murenát, úgy a következő év elején csak egyetlen consul léphetne hivatalba, aki képtelen volna gátat vetni a consulválasztáson vereséget szenvedett, összeesküvést szító Catilinának. Így tehát a vádlott elítélésével magát a köztársaságot sodornák végveszélybe. Az epilógusban (83–90) Cicero arra szólítja fel a bírákat, hogy döntéseikkel a köz érdekét szolgálják.
A kötet második darabja a Marcus Caelius Rufus védelmében Kr. e. 56. április 4-én, vagyis a Ludi Megalenses, Magna Mater ünnepének napján elhangzott oratio. Caelius ellen L. Sempronius Atratinus, L. Herennius Balbus és P. Clodius Pulcher emelt vádat, feltehetően a Lex Plotia de vi alapján. A védelmet a vádlott maga, M. Licinius Crassus Dives és Cicero látta el. A vádpontok valamiképpen kapcsolódtak annak az alexandriai követségnek a történetéhez, amely a senatus előt akart tiltakozni az ellen, hogy Róma visszahelyezte Egyiptom trónjára XII. Ptolemaioszt. A követség 57-ben érkezett Rómába, a király azonban Pompeius támogatásával mindent elkövetett azért, hogy az ne kerüljön a senatus elé. A vád szerint ebben Caelius is részt vett. Beszédében Cicero nemcsak a vádlott tisztázására törekedett, hanem arra is, hogy megfossza a pert politikai felhangjaitól, valamint hogy elterelje a figyelmet Pompeiusnak az említett eseményekben betöltött szerepéről. A kötet bevezető tanulmányából megismerhetjük azokat a személyes ellentéteket, amelyek Cicero és az egyik vádló, Clodius, valamint annak nővére, Clodia, másfelől Caelius és Clodia között feszültek. Ezáltal szemléletes képet kapunk a római vezető rétegek személyes és politikai érdekeinek elválaszthatatlan összefonódásáról. Talán a Pro Caelio az a cicerói oratio, amelyben a szónok a legbőségesebben él a humor és az irónia eszközével. A színházi előadásokat is kínáló Ludi Megalenses kapcsán Cicero valóságos bohózat szereplőivé teszi a vád képviselőit és tanúit, közülük is leginkább gyűlölt ellenségeit, Clodiust és – a hagyományosan Catullus Lesbiájával azonosított – Clodiát. Amint a Pro Murenával, úgy a Pro Caelióval is fölényes győzelmet aratott a szónok, védenceit mindkét esetben felmentették.
A kötet harmadik darabja egy Iulius Caesar előtt elhangzott oratio, amely a Pro Ligario címet kapta. Kr. e. 46-ban mondta el Cicero Quintus Ligarius, Africa provincia volt legatusa érdekében ezt a védőbeszédet. A másik védő, Pansa, Caesar közvetlen környezetéhez tartozott. A vádat Q. Aelius Tubero, a hajdani africai helytartó, Lucius Tubero fia kezdeményezte. Az ügy során Ligariust azzal vádolták, hogy megakadályozta annak a Q. Aelius Tuberónak és kíséretének partraszállását, akit a senatus sortitio útján a provincia helytartójává jelölt ki. Megtiltotta továbbá azt is, hogy vizet vegyenek fel, s nem engedte, hogy Tubero beteg fia a tartomány földjére lépjen. Az oratio legfőbb érdekessége, hogy a vád sértettje és az ügy bírája ugyanazon személy, a dictator, Caesar volt. Amint a bevezető tanulmányból kiderül, az ügyet nem lehet a szó szoros értelmében büntetőügynek minősíteni. E megállapítást az a tény is támogatja, hogy a Pro Ligario ún. deprecatio, amely nem a törvényszéki védelem eszköze volt, hanem arra szolgált, hogy a segítségével a hatalom gyakorlóinak önkényes döntéshozását befolyásolják. Cicero a beszédben elsősorban Caesar sokszor hangoztatott kegyességére, clementiájára hivatkozott, s a dictator fel is mentette azt a „vádlottat”, akit 44. március Idusán gyilkosai között láthattunk viszont.
Kr. e. 45 novemberében zajlott le – szintén Caesar mint bíró előtt és szintén nem hagyományos büntetőügyben – a Deiotarus király elleni eljárás. Ennek során mondta el Cicero a kötetben negyedikként szereplő védőbeszédet, a Pro rege Deiotaro címűt. A királyt saját unokája, Castor, valamint az általa felbérelt volt királyi orvos, a rabszolga Pheidipposz kettős váddal illette. Eszerint Deiotarus gyilkossági kísérletet készíttetett elő Caesar ellen, amikor az 47-ben Galatiába látogatott. A második vádpont az volt, hogy a király összeesküvést szőtt C. Caesilius Bassusszal Caesar ellen. Az ügy kapcsán politikai és jogi szempontból egyaránt különleges helyzet alakult ki, hiszen korábban soha nem idéztek még római bíróság elé rex iussust, azaz törvényesen megválasztott királyt. Cicero ebben az esetben is hangsúlyozta Caesar clementiáját védőbeszéde során.
Az értő, pontos és árnyalt, a beszédek stiláris finomságait is jól visszaadó fordítás mellett a kötet erényeként emelhetjük ki a Bevezetés és a jegyzetapparátus tudományos alaposságát, amelyben Nótári Tamás számos olyan kérdésre kitér, amely nemcsak az antik irodalom iránt érdeklődő olvasót, hanem az ókortörténet, a klasszika-filológia és a római jog művelőit is foglalkoztatja.

Dér Terézia