Patay-Horváth András válasza

Kedves Péter!

Mivel úgy érzem, hogy a „Jelentés, értelmezés, tévedés stb.” címet viselõ hozzászólásod valójában személy szerint nekem szól, bátorkodom írásodra e rövid nyílt levél formájában válaszolni. Örülök, hogy a felvetéseim a legszűkebb szakmai körökön kívül is visszhangra találtak, még akkor is, ha ez a visszhang számomra nem túl kedvezõ. Bár elmélyült és igen tanulságos írásodon meglehetõsen sokat töprengtem, és sok hozzáfűznivalóm lenne, azt hiszem, hogy felesleges most minden részletre kiterjedõ vitába bocsátkoznom valamennyi állításoddal, hiszen én egy konkrét régészeti problémáról és a hozzá kapcsolódó régészeti, művészettörténeti módszerekrõl voltam kénytelen Nagy Árpád Miklóssal vitába bocsátkozni, te pedig hangsúlyozottan nem régészeti és művészettörténeti alapokon, a konkrét részleteket többnyire messzemenõen figyelmen kívül hagyva utasítod el az álláspontomat. Mivel azonban a részleteket jelen esetben (is) nagyon fontosnak tartom, engedd meg, hogy egy részletproblémával kezdjem, amellyel kapcsolatban expressis verbis a módszertani következetlenség gyanúját vetetted fel velem szemben: szerinted „az nem megy, hogy a feltételezett kocsiverseny egyik alakja azért nem lehet Pelopsz, mert páncélt visel (ami akadályozná a mozgásban), a másik azért nem lehet Oinomaosz, mert nem visel páncélt”. Igaz, hogy Pelops és Oinomaos mindketten a kocsiverseny résztvevõi, de ne feledd, hogy mégsem azonos minõségben, hiszen Pelops kocsihajtóként vesz részt a versenyen, Oinomaos viszont nem (neki ugyanis van, illetve kellene legyen kocsihajtója, nevezetesen Myrtilos). Egész egyszerűen ez indokolja a fegyverzet hiányára, illetve meglétére vonatkozó megállapításaimat az egyik és a másik esetben, nem pedig holmi következetlenség vagy átgondolatlanság. Az értelmezésben alkalmazott egyéb érvek (apródfrizura, fogatok) felhasználása kapcsán „csak” elfogultságot, részrehajlást feltételezel rólam, pedig szerintem pusztán arról van szó, hogy tekintetbe veszek olyan párhuzamokat is, amelyeket eddig (véleményem szerint teljességgel indokolatlanul) figyelmen kívül hagytak. Ez önmagában, azt hiszem, még nem módszertani következetlenség vagy hiba. Meggyõzõdésem szerint tehát nagyjából az a helyzet áll fenn, amikor „az adott közegben érvényesnek elfogadott, és konzisztens módon alkalmazott értelmezési eljárások révén” létrejött két eltérõ értelmezéssel állunk szemben. Szerinted azt, hogy ezek közül melyik a jobb, illetve valószínűbb, az alapján lehet megállapítani, hogy számunkra itt és most melyik végeredmény tűnik jobbnak. Ez azonban véleményem szerint nem a legszerencsésebb hozzáállás, mert ezáltal saját elvárásainkat, mai szempontjainkat viszszük bele az értékelésbe ahelyett, hogy ezektõl függetleníteni igyekeznénk magunkat, és egy-egy értelmezés valószínűségét azon kor szempontjai alapján ítélnénk meg, amelyben az értelmezés kiindulópontjául szolgáló műalkotás létrejött. Szerintem függetlenül attól, hogy melyik elmélet tűnik ma kielegítõbbnek, vagy kevésbé meggyõzõnek (ez ugyanis elég gyakran változni szokott a tudományosság közegében is), tudományos szempontból nem annyira a végeredmény minõsíti az egyes értelmezéseket, hanem a hozzájuk vezetõ út: a forrásanyag, amelyet felhasználunk, és a módszerek, amelyeket a források értelmezése során alkalmazunk. Ami a módszereket, az érvelést illeti, továbbra is meggyõzõdésem, hogy helyesebb az az út, amelyet én választottam – azaz elõször rekonstruálni a szoborcsoportot, és csak azután értelmezni –, mint egy kész (és bár ókori, mégis számos részletét tekintve nyilvánvalóan téves) értelmezést eleve helyesnek elfogadni, és annak alapján rekonstruálni az egész oromcsoportot. Ez nem pusztán az én meggyõzõdésem, hanem tudományos közmegegyezésnek is tekinthetõ, jól bevált régi gyakorlat, amely teljesen független az egyébként szerintem is helytálló gadameri hermeneutikától. A szövegek fordításával, értelmezésével kapcsolatos párhuzamokat, fejtegetéseket egész egyszerűen nem tartom relevánsnak ebben a kérdésben, hiszen szövegek és tárgyi emlékek esetében két meglehetõsen eltérõ adottságokkal rendelkezõ forráscsoporttal állunk szemben, amelyekre természetesen sok tekintetben eltérõ szabályszerűségek érvényesek, és ennek megfelelõen az egyik csoportnál alkalmazott módszereket nem lehet tökéletesen párhuzamba állítani a másik csoportnál alkalmazottakkal. Mármost ami az általam felvetett értelmezés forrásbázisát illeti, az jelentõsen szélesebb és sokrétűbb, mint a hagyományos értelmezésé, amely szinte kizárólag csak Pausanias néhány kiragadott mondatára épül, azt (részben) elfogadva magyarázat nélkül kénytelen hagyni a szerzõ számos más idevonatkozó kijelentését. Az én értelmezésem Pausanias szövegének is sokkal több részletét magyarázza meg, több eddig érthetetlennek tűnõ kijelentését vonva be ezáltal a rekonstrukcióba és az értelmezésbe. Továbbá, miként a nõi frizurák, valamint a fogatok esetében is, a régészeti forrásanyagot is alaposabban számításba veszem, és ezáltal a fennmaradt töredékek több olyan részletét tudom megmagyarázni, amelyek eddig kielégítõ magyarázat nélkül maradtak. Többek között tehát ezért sem helytálló az az észrevételed, miszerint az én értelmezésem kevesebb részletét magyarázná meg a kompozíciónak, mint a Pausanias által megörökített, illetve az azt csak részleteiben módosító, és ma általánosan elfogadottnak tekinthetõ értelmezés. Nem utolsósorban pedig meg kell állapítanom, hogy több olyan súlyos érv (apródfrizura, a férfialakok fegyverzete, illetve annak hiánya, a középsõ alakok elhelyezkedése, a sarokfigurák) szól ez utóbbi ellen, amelyekhez hasonlókat az általam javasolt értelmezéssel szemben aligha lehet megfogalmazni. Mindezek alapján tehát az oromcsoport élisi értelmezését tudományos szempontból nézve változatlanul gyengébbnek tartom. Végül még egy dologra szeretném felhívni a figyelmedet, amely ugyan teljesen kívül esik a dolog szakmai részén, de azért még igen fontos lehet. Azt írod, hogy az általam javasolt értelmezéssel „nem lehet túl sok mindent kezdeni: nehezen látható be, mennyiben alkalmazhatjuk saját sorsunkra, életünkre, és nem látszik úgy, mintha az emberi lét mélységeibe engedne pillantani. Egy ilyen aktuálpolitikai üzenetért én nem szívesen adnám oda azt az esztétikai jellegű tapasztalatot, amely a hagyományos értelmezés révén mélyen elszomorító, mégis felemelõ, tragikus igazságokat sugallt nekem nem kisebb súlyú kérdésekrõl, mint – mondjuk – az isteni igazságosság természete.” Nos, az értelmezésem pusztán annyira politikai jellegű, mint a hagyományos (azaz a te szavaiddal élve tekintetbe veszi, sõt szerintem sokkal inkább tekintetbe veszi „a befogadást a műalkotás keletkezésekor befolyásoló körülményeket”), másrészt pedig legalább annyira alkalmazható saját sorsunkra, életünkre, mint amaz. Én ugyanis úgy látom, hogy az általam javasolt jelenet is ugyanúgy általánosítható, mint a másik, sõt egy mindenkor, talán mind a mai napig megszívlelendõ tanulságot, jelentést tartogat számunkra: tegyük félre végre az ellentéteinket, legyünk képesek kisebb vagy nagyobb vitákon felülemelkedni (ahogy ezt az adott szituációban Achilleus és Agamemnón is tették), és összefogni valami nemes cél érdekében. Függetlenül attól, hogy az olympiai oromcsoport értelmezésében igazam van-e vagy sem, én erre törekszem, és nem a tétek emelésére. A hozzászólásodat pedig még egyszer nagyon szépen köszönöm.
Üdvözlettel

Patay-Horváth András