A bemutatott higiéniatörténeti perspektívából szokatlan, megdöbbentő fény vetül az antikvitásra. Nehezünkre esik annak megértése, hogyan egyeztethető össze az antik római kultúra emelkedett és itt bemutatott prózai oldala. Vagy egyszerűbben fogalmazva: hogyan volt lehetséges, hogy a római kor emberei ilyen fokú környezetszennyezést is elviseltek közvetlen lakókörnyezetükben? Hol marad itt az olyannyira fejlett esztétikai érzék, amely a császárkori városkép alakításában tetten érhető? Hol marad a római auctorok olvasása közben oly feltűnést keltő érzékeny orr? És mindenekelőtt hol marad a szemétkezelés kérdésében az egészségtudat? Mondhatjuk, hogy az antikvitás még nem tudott semmit a kórokozókról. Elfogadta azonban az ősteremtés tanát, amely szerint a piszokból kártevők keletkezhetnek, és a miasma-tant, amely szerint a bomló anyagok szaga, azaz maga a miasma, járványok kitöréséhez vezet. Nem vonták le a következtetéseket ezekből a tanokból?

A járványok keletkezéséről az ókori gondolkodók meglehetősen egybehangzóan nyilatkoznak. Más természeti jelenségek magyarázatához hasonlóan ebben az esetben is keveredik az égi/isteni akarat megnyilvánulását, illetőleg a betegségek racionális, anyagi hátterét alapul vevő megokolás. Ennek megfelelően sok természetrajzi munka elmélkedik a járványok eredetéről és okairól. A magyarázatok a legtöbb esetben világosan levezethetők az általános természetfilozófiai megfigyelésekből és tételekből, melyek szerint az őselemek arányai határozzák meg az egyes dolgok tulajdonságait. A kószi iskola nagynevű orvosának tanai között bukkan fel először részletesen kifejtve az éghajlati-természetföldrajzi körülmények és a betegségek összefüggéseinek értékelése, az ún. hippokratészi milieu-elmélet. A munka valószínűsíthetően nem Hippokratésztől származik, hanem Kr.e. 370 és 350 között szerkesztették egybe, és az emberi alkati típusok, a betegségek és a földrajzi tényezők összefüggéseit tárgyalja.

Az elmúlt korok tudományos ismereteit a mai szaktudományok általában csak annyiban szokták elismerni, amennyiben azok egyrészt a mai szaktudományok előfutárainak tekinthetők, másrészt racionálisak, logikusak és empirikusak. Így van ez az orvostudomány területén is, amely kisebb részben a görög, nagyobb részben a római gyógyászatot és annak gyógyítási eljárásait tekinti tudományos előfutárának. Emellett természetesen elismerik az ún. "népi gyógyászat" által elért, mai szemmel racionális összefüggések felismerését is. Ez a szemléletmód nyomta rá a bélyegét az ókori keleti, azaz egyiptomi és mezopotámiai orvoslás kutatására is, így a vizsgálatok fókuszába a racionális és empirikus összefüggéseket mutató receptek kerültek. [Azonban] a mezopotámiai gyógyítás mágikus eljárás, amelyben a felhasznált gyógyhatású anyagok "hatóereje" a mágia segítségével kelthető életre. Hogy mely betegséghez milyen gyógyhatású anyagok szükségesek, elsősorban mágikus szempontok határozták meg, pl. nem mindegy, hogy a növényt mely napszakban vagy mely évszakban szedték.

A fáraókori orvosi kezelésekről legtöbbet az egyiptomi orvosi papiruszok árulnak el. Zömüket az Újbirodalom idején jegyezték le, de ismerünk gyógykezelésre szolgáló előírásokat a megelőző korszakból éppúgy, mint a következőkből. A szöveges emlékek száma viszonylag kevés, tekintve azonban, hogy némelyik hossza igen tekintélyes, összességükben hihetetlenül sok adatot szolgáltatnak. Az orvosi papiruszok között is kitűnik az Ebers-papirusz. A szöveget az Újbirodalom korai korszakában jegyezték le. Egyes szerzők szerint a sebészeti jellegű Smith-papirusszal közös asszasszifi sírból származik. Annyi bizonyos, hogy mindkettőt egyszerre vásárolta meg 1862 körül egy luxori régiségkereskedőtől az amerikai Edwin Smith, majd a hosszabb papiruszt 1872-ben Georg Ebersnek adta el, akire a mai elnevezés utal. A mintegy 20 méter hosszú, 110 oldalas papiruszt Ebers először 1873-ban tette közzé, majd két évvel később elkészítette facsimile kiadását is. A tekercs azóta is az egyiptomi orvostörténeti kutatások egyik legfontosabb forrásának számít.

Az ókori világban a nők igen merev szabályok közt éltek. A társadalomban és a kultúrában a férfira, mint felsőbbrendű lényre tekintettek, a nő hozzá képest alacsonyabb rendűnek számított. A nőnek a házasságkötés előtt meg kellett őriznie a szüzességét, házassága során pedig hűségesnek kellett maradnia férjéhez. A férfi és a nő társadalmi megítélésének különbsége miatt mind a férfi, mind pedig a női szerep eltorzult, és a két nem szexualitása között igen nagy különbség jött létre. A nő szexualitását "nem létezőnek" vagy pusztán a férfi-szexualitás alacsonyabb formájának tekintették. A feleségnek csak egyetlen célja volt: a gyermekszülés. Sem a férjének való örömszerzés, sem pedig az örömre való képesség nem tartozott hozzá a "tisztességes feleség" szexualitásához. A feleségek mindezt természetesnek tartották, mivel ilyen körülmények között szocializálódtak. Õk maguk sem tudták igazán, hogy mi váltja ki náluk a hisztérikus fulladást, noha érezték annak - fizikai és lelki - fájdalmát. Az ókori orvosok tökéletesen tisztában voltak vele, hogy a hisztérikus fulladás lelki betegség, mivel azonban a betegség testi tünetekkel is járt, azokat kezelték. Így aztán kitalálták a vándorló méh fantasztikus elméletét, amelynek igazságában csak kevesen kételkedtek az évszázadok során.

A modern vallástörténet is megoszlik Aszklépiosz alakjának értelmezésében: talán egy különösen nagy tudású, halandó orvos volt, aki halála után a héroszoknak kijáró tiszteletben részesült? Kultuszának szertartásai és a neki bemutatott áldozatok a halotti hőskultuszra utalnak, ám ugyanezek a vonások részei lehettek egy khtonikus isten tiszteletének is. Három olyan módszer van, amelyhez az egyén vagy közösség betegség esetén fordulni tud: az orvoslás, a varázslás és a vallásosság. Más-más hangsúllyal, de mindhárom jelen van az aszklépioszi gyógyító kultuszban, melynek elsődleges formája a templomi alvás, latinul incubatio, görögül enkoimészisz. A hívő egy szent helyre zarándokol kifejezetten azzal a céllal, hogy ott álmot lásson, az istentől küldött jóslat vagy gyógyulás reményében.

Az évszázadok során megváltoztak az epidauroszi orvosok módszerei (vagy legalábbis az a kép, amit a betegekkel láttatni akartak: a csodát nagyobbrészt felváltotta a tudományos alapon álló kezelés), de nem változott két dolog: a gyógyultak feliratainak propagandaerejébe vetett hit és az elvégzett kezelés ellenértékének ellentmondást nem tűrő megkövetelése. Ezzel egyértelmű helyzetet teremtettek: a gyógyítás szolgáltatás volt, amit meg kellett fizetni, akinek nem volt pénze, azt nem kezelték. Az orvosok ugyanis szakemberek voltak, akik gyógyító tevékenységükből éltek, és munkahelyük, a szentély méltó fenntartása is sokba került. Vagyis e feliratoknak, akár csodákról, akár orvosságokról számoltak be, volt egy máig ható üzenetük: pénz nélkül nincs egészségügy, még ha maga Aszklépiosz, a gyógyítás istene is a kórház üzemeltetője.

Szerzőnk a Kr. u. 3. század közepén élő római grammatikus volt, akinek könyvecskéjén kívül csupán néhány rövidebb töredéke maradt ránk. A Születésnapot Kr. u. 238-ban írta az előkelő származású és gazdag római szenátor, Quintus Caerellius 49. születésnapjára. A mindössze huszonnégy caputból álló művecske - mint címe is mutatja - egy születésnapi köszöntő, ezen túlmenően azonban fontos tudománytörténeti szerepe is van: az ókori orvostudományi, csillagászati és kronológiai ismeretek kicsiny "enciklopédikus" összefoglalása. Censorinus azonban nem egy zsebenciklopédiát akart összeállítani tekintélyes pártfogója számára, hanem az antikvitásban oly divatos számmisztika jegyében az emberi élet és a számok közötti összefüggéseket vizsgálta.

A fiziognómia görög eredetű szó, összetevői a phüszisz ('természet', 'alkat', 'jellem') és a gnóma ('ismertetőjel') szavak. Tanítása szerint a test és a lélek kölcsönös összefüggésben áll egymással, így a külső jegyekből: a testfelépítésből, az arcvonásokból következtetni lehet a belső jellemre, karakterre. Ez a meghatározás már Arisztotelésznél is megtalálható, ezzel találkozunk később a fiziognómiai traktátusokban is. A fiziognómiai tanok már az ókori keleten is léteztek, de itt eltérő vonás a nyugati fiziognómiához képest, hogy az asztrológiával álltak szoros kapcsolatban.

Összesen 210 elváltozást figyeltünk meg 94 ember fogazatán. A devianciák közül a fogszuvasodás gyakorisága tükrözi leginkább a római kori közösség fogainak egészségi állapotát. Ez a károsodási arány 20%, viszonylag alacsonynak mondható, okait a már említett táplálkozási szokásokban, a környezeti tényezőkben, az öröklődő tulajdonságokban és az egyedi sajátosságokban lehet keresni. Mivel elég sok, és valószínűleg igen fájdalmas betegséggel találkoztunk, feltételezhető, hogy Savariában is praktizált orvos, aki talán a fogorvoslásban is jártas lehetett. Közvetlen bizonyítékunk erre sajnos nincs, mivel magából a városból nem ismeretesek orvosi eszközök. Savarián kívül, de még a territóriumáról azonban ismerjük egy orvos sírját, megmaradt eszközeivel együtt.

Az elmúlt évek ásatásainak (Későrómai temető, Iseum) rövid ismertetője.

Scarbantia látható építészeti emlékeinek (Forum, fürdő, későrómai városfal) és az "Évezredek a Borostyánkő út mellett" című kiállítás bemutatása.

A kiállítás fő koncepciója és legfőbb erénye, hogy a néha már kissé elcsépeltnek tűnő "ókori" egészségügyi vívmányok bemutatása mellett, olyan problémákat, illetve kérdéseket is felvetett, melyek a köztudatban kevésbé vannak jelen: Például annak hangsúlyozása, hogy a közfürdők ellenére a személyes testápolás tekintetében feltehetően már nem volt olyan tiszta a helyzet, hiszen az irodalmi források gyakran emlegetik a ruhatetűt és egyéb élősködőket. A folyók, a beléjük vezetett tisztítatlan szennyvíztől sokszor elszennyeződtek. A városi vízellátás ólomcsövei mérgező hatással lehettek a fogyasztókra, míg a használaton kívülre került kutak szemetesgödörként való használata a talajvizet tehette mérgezővé. A szemétszállítás sem volt megszervezve, a hulladékot sokszor egyszerűen az utcára szórták. Az élelmiszerekkel való bánásmód szintén hagyott némi kívánnivalót maga után: a tartósítóeljárások hiányosságai, a toxikus tartalmú növények fogyasztása. A hiányos higiéniai állapotok, a mindenfelé bűzlő szeméthalmok, gyakran igen kellemetlen helyzeteket okoztak: féreginváziót, a rágcsálók elszaporodását, járványokat.

A kutatók varázsgemmának nevezik az ilyesfajta vésett köveket. A név egy fogalompár értéktelenebbnek tekintett tagjához kapcsolódik: a vallással szemben a varázsláshoz. A név pontosan kifejezi a klasszikus humanitas eszményétől áthatott ókortudomány irántuk érzett viszolygását: általában a racionalitása miatt csodált görög szellem kihúnyásának szégyellni való dokumentumait látták bennük, a klasszikus antikvitástól idegen ("keleti") szellem képviselőit. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a gyógyító céllal készített köveket aligha tarthatták többre szemfényvesztő kuruzslók kellékeinél. Általában véve készítésük menete a következőképpen rekonstruálható. Ha egy varázsló (magos) megalapított egy varázslatot, pontosan meghatározta, milyen gemmára van szüksége. Ennek alapján egy vésnök (scalptor) kivéste a megfelelő darabokat. A gemmát azt tette amuletté, ha a varázsló a beavatás (teleté) rítusa révén beleszőtte a világot uraló erők hálózatába. A gemmát a teleté tette talizmánná (telesma).

Kritika a Zsótér Sándor rendezésében, a Kamrában színpadra került, Euripidész: Bakkhánsnők című drámájáról.

Az interpretáció érvényessége, szerkesztette Kappanyos András, Helikon 2001/4

Aranyszájú Szent János, A felfoghatatlanról és az Egyszülött dicsőségéről. Kilenc prédikáció az ariánusok ellen, fordította és jegyzetekkel ellátta Perczel István, Oddigitria - Osiris, Budapest, 2002

Assman, Jan, Mózes, az egyiptomi. Egy emléknyom megfejtése, fordította Gulyás András, Osiris, Budapest, 2003

Hajnóczi Gábor, Vitruvius öröksége. Tanulmányok a "De architectura" utóéletéről a XV. és XVI. században, Akadémiai, Budapest, 2002

Kerferd, G. B., A szofista mozgalom, Fordította Molnár Gábor, Osiris, Budapest, 2003

Kőszeghy Miklós, Cseréplevelek. Héber feliratok a fogság előtti Palesztínából, Új Mandátum, Budapest, 2003

Salát Gergely, Büntetőjog az Ókori kínában - Qin állam törvényeiről a shuihudi leletek alapján, Balassi, Budapest, 2002

Schütz István, Fehér foltok a Balkánon. Albanisztikai és balkanisztikai tanulmányok, Balassi, Budapest, 2002

Vernant, Jean-Pierre, Mindenség, istenek, emberek, fordította N. Kiss Zsuzsa, Európa, Budapest, 2002

Zsidi Paula, Aquincum polgárvárosa az Antoninusok és Severusok korában, Enciklopédia, Budapest, 2002