Errare humanum est

Tévedni emberi dolog. Bár közhelyszerű a megállapítás, mégis igaz, és ebben az egy dologban remélem, hogy egyetért velem Nagy Árpád Miklós (N. Á. M.) is, akinek Rebus novis studere? című ellenvéleményére a lap szerkesztőségének jóvoltából az alábbiakban igyekszem röviden válaszolni.
Az ellenvéleményből úgy tűnik, hogy a vita alapját képező cikkemben felsorakoztatott érvek¹ „egyike sem teherbíró”, sőt állításaim „alapjában érvénytelenek, mert logikájuk idegen a rekonstruálandó világétól”, és bár érvelésem „igyekszik belül maradni a tudomány sáncain”, az egész értelmezési kísérlet alapvetően, és minden részletében elhibázott, sőt „kívül van a tudomány határain” (14. j.). Pausanias azonban – N. Á. M. szerint – az én feltételezésemmel ellentétben nem tévedett az oromcsoport témájának meghatározásában, sőt „mai mércével mérve is ikonográfiai témájú doktori disszertációk füzérét írta meg művében”, „megbízhatósága mellett pedig olyanok tanúskodnak, akiknek szerencséjük volt művével a kezükben beutazni Görögország rejtett zugait.” Persze lehet, hogy ez a meglehetősen sarkított kép tökéletesen megfelel a valóságnak, és Pausanias szavahihetősége vitán felül áll, én pedig mindenben tévedek, de hát végtére én is ember vagyok, tévedni pedig emberi dolog, és ez rám éppúgy vonatkozik, mint Pausaniasra vagy bárki másra.
Tudatában vagyok, hogy olykor még egy tudományos vita résztvevői sem tudják magukat teljesen függetleníteni az érzelmeiktől, én mégis szeretném megkísérelni, hogy elfogulatlanul nézzem a szóbanforgó kérdést, és sem a tényeket, sem pedig vitapartnerem érveit ne pusztán fekete vagy fehér színben láttassam. Szeretném már most rögtön kiemelni, hogy egy dologban tökéletesen egyetértek N. Á. Miklóssal: Pausanias lelkiismeretes és lelkes, olykor pedig alapos kutató volt.² A véleményem csupán annyiban más, hogy Pausanias nemcsak kutató, hanem ember is volt, s így, akárcsak minden más kutató, ő is ki volt téve a tévedés lehetőségének:³ még ha minden egyes szava kétségtelenül igaznak bizonyulna valamennyi más műemlék esetében (pedig erről semmiképp sincs szó⁴), még abból sem következne egyértelműen, hogy az olympiai Zeus-templom keleti oromcsoportjának értelmezésében is igaza van. A tudomány, a kutató feladata éppen az, hogy Pausanias szavait minden egyes esetben mérlegelje, ha lehet, ellenőrizze, és külön-külön döntse el, hogy egy adott kijelentése helytálló, vagy téves. Ez egyáltalán nem egyszerű feladat (sőt sok esetben teljességel lehetetlen, mert az egyetlen rendelkezésünkre álló információforrás éppen Pausanias szövege), így az a tény, hogy Pausanias egy-egy kijelentését több mint egy évszázadon át a modern kutatás egyöntetűen elfogadta, még nem jelenti azt, hogy a megállapítás valóban helytálló. Pausanias például az olympiai szentélykörzet területén álló archaikus dór templomot Héra-templomnak nevezte, és ebben nagyon sokáig szinte teljesen egybehangzóan követte őt a kutatás. Csak nemrégiben merült fel komolyan annak a lehetősége, hogy a templomot eredetileg Zeusnak emelték, és csak később, a nagyobb templom megépítésekor minősítették át Héra templomává.⁵ Pausanias tehát megbízhatóan rögzítette saját korának viszonyait és nézeteit, de az olyan műemlékek esetében, amelyek már az ő korában is réginek számítottak, nem feltétlenül tudott megbízható információkhoz jutni az adott tárgy vagy épület eredeti rendeltetésére ill. keletkezési körülményeire vonatkozóan. Ezért ilyen kérdésekben a legnagyobb jószándéka és lelkiismeretessége ellenére is könnyen tévedhetett, és áldozatul eshetett különféle mendemondáknak, amelyek akár az emlék készítőjének vagy megrendelőjének kilétére, akár az ábrázolás témájára vonatkoztak. Én éppen ezt feltételezem a Zeus-templom keleti oromcsoportja esetében is, és azt állítom, hogy a kompozíció eredetileg mást ábrázolt, mint ami Pausaniasnál olvasható. Mindezt különféle megfigyelésekre alapozva számtalan érvvel támasztom alá, majd hasonló módszerrel, lépésről lépesre igyekszem bizonyítani, hogy az oromcsoporton ábrázolt jelenet Achilleusnak és Agamemnónnak az Ilias 19. énekéből ismert kibékülését és Briséis visszaszolgáltatását ábrázolja.

1. kép. Rekonstrukciós rajz a Parthenón nyugati oromcsoportjáról. (E. Berger, Die Geburt der Athena im Ostgiebel des Parthenon, Basel, 1974, 77.)1. kép. Rekonstrukciós rajz a Parthenón nyugati oromcsoportjáról. (E. Berger, Die Geburt der Athena im Ostgiebel des Parthenon, Basel, 1974, 77.)

A kutatók többsége viszont abból indul ki (és ezt semmivel sem bizonyítja, hanem egyszerűen a priori igaznak fogadja el, axiómaként kezeli), hogy Pausanias témamegjelölése helytálló, mert az oromcsoportról adott értelmezése tökéletesen meggyőző, N. Á. M. szavaival „a kompozíciót ikonográfiailag így lehet a legjobban értelmezni”, és ezen értelmezés helytállóságának biztos tudatában pusztán a rekonstrukció részleteiről van értelme vitatkozni. Azt N. Á. M. is elismeri, hogy ez egy „módszertanilag ingatag, csakis jobb híján érvényes meggondolás”, de sietve hozzáteszi, hogy „rekonstrukció és értelmezés, csakúgy, mint egy görög szöveg lefordítása és értelmezése, a tanulmányozás folyamatának egymástól elválaszthatatlan aspektusai.” A megállapítás annyiból igaz, hogy fordítás és értelmezés valóban elválaszthatatlanok egymástól, a hasonlat azonban félrevezető. A fordítás ugyanis nem állítható párhuzamba a rekonstrukcióval, mert a fordítás, akárcsak az értelmezés, hermeneutikai művelet, a rekonstrukció azonban ennek előfeltétele, amelyet szövegek esetében szövegkritikának neveznek. Ez utóbbit persze nem lehet teljesen függetleníteni az értelmezéstől, de törekedni kell erre, és semmiképp sem lehet módszertani alapelvvé emelni, hogy az interpretáció alapján hozzuk létre valamely szöveg vagy műalkotás rekonstrukcióját, amely aztán alapul szolgál az interpretáció számára. Ez nyilvánvalóan önbeteljesítő jóslatokhoz vagy másként fogalmazva circulus vitiosushoz vezet. Az oromcsoporttal kapcsolatban már 1925-ben helyesen állapította meg F. Winter, hogy először a pontos rekonstrukciót kell megtalálni, csak utána következhet az értelmezés.⁶ Sajnos ő maga sem tartotta magát teljes következetességgel ehhez az alapelvhez, mint ahogyan mások sem teszik ezt azóta sem.
Én viszont megpróbálom következetesen ezt az utat járni, és ezért most sem az értelmezés kérdéseivel, hanem a rekonstrukcióval foglalkozom először. N. Á. M. úgy látja, mintha a középső alakok sorrendjének évszázados kérdését pusztán a töredékek lelőhelye alapján kívánnám eldönteni, ez az érvelés pedig már 1897-ben egyértelmű cáfolatot nyert volna, és utoljára 1967-ben akadt volna pártfogója, aki azonban maga is megváltoztatta a kérdésben a véleményét. Először is, ha valaki elolvassa a cikkemet, akkor rögtön látja, hogy a lelőhelyadatok csak az egyik (nem is az első, és nem is a legfontosabb) érvet jelentik az általam is követett, ún. Studniczka-Buschor rekonstrukció mellett. A sokkal részletesebben kifejtett érvre, nevezetesen a Pausanias szövegében található Zeustól jobbra, illetve balra kifejezések értelmezésére N. Á. M. egy szóval sem reagál. Nehéz is lenne kétségbe vonni az értelmezés helyességét, hiszen Pausanias elég világosan fejezi ki magát: Oinomaos (azaz a Pausanias, illetve informátorai által Oinomaosként értelmezett szakállas férfialak) „Zeus jobbján” állt. Ez a kifejezés a görög szövegben is ugyanolyan egyértelmű, mint a magyar fordításban, és csak az oromcsoport közepén álló Zeus-szobor szemszögéből lehet érteni. A „Zeustól balra” kifejezés a görög eredetiben egyáltalán nem ennyire egyértelmű, ezért vetődhetett fel egyáltalán, hogy a néző szempontjából értendő. Pedig ha belegondolunk, akkor ez azt jelentené, hogy Pausanias tévedésből kétszer írta le ugyanazt a felét az oromcsoportnak, hiszen ami a szobor jobbján van, az a vele szemközt álló néző szempontjából éppen balra. Mivel a „Zeus jobbján” kifejezés egyértelmű, ezért a második kifejezés nem érthető a néző szempontjából, mindkét kifejezés pedig főként nem. Ezért a férfialakok elhelyezkedése pusztán a szöveg alapján is egyértelmű. Ami pedig a lelőhelyadatokat illeti, ezek értékelése messze nem olyan egyértelmű, mint ahogy ezt N. Á. M. szavai alapján gondolni lehetne. M. L. Säflund általa is idézett elemzése például arra a megállapításra jut, hogy a középső alakok töredékeinek több csoportja is nagyjából azon a helyen került elő, ahová zuhant, egy német kutató pedig még 1990-ben is hasonlóan érvelt ebben a kérdésben, mint én.⁷ Mindez önmagában még természetesen nem jelenti, hogy igazam van a rekonstrukciót illetően, annyi azonban bizonyos, hogy a tudományos közfelfogás csak látszólag egyértelműen elutasító az általam követett rekonstrukcióval szemben.⁸ Ha pedig az érveket tekintjük, akkor azt kell látnunk, hogy a N. Á. M. által is követett és valóban egyre inkább általánosan elfogadottnak tekinthető rekonstrukció mellett szinte csak tartalmi, tehát az interpretációból levont érvek szólnak,⁹ az interpretációtól független érvek azonban mind ellene, és egyöntetűen a F. Studniczka és E. Buschor nevével fémjelzett megoldás felé mutatnak. Legfontosabb ezek közül az a technikai nehézség, amelyre már maga G. Treu is felhívta a figyelmet: ő a kiegészített gipszmodellekkel végzett kísérletei alapján egyértelműen állította, hogy a K és G alakok egyszerűen helyhiány miatt nem állíthatók fel egymás mellett az oromcsoport déli felében.¹⁰ A mai tudományos közmegegyezést, tehát a N. Á. M. által is képviselt ún. nyílt elrendezést valló kutatók azonban éppen ezt feltételezik, anélkül persze, hogy a gipszmodelles kísérletet újra elvégeznék, vagy akárcsak megemlítenék. A rekonstrukciót illetően tehát módszertanilag és eredményét tekintve is az általam követett megoldást tartom jobbnak.
Áttérve most már az értelmezés részleteire, két döntő jelentőségű problémára szeretnék koncentrálni: a női hajviselet és a lovasfogatok kérdésére. A férfialakokra vonatkozóan ugyanis nem látom kibékíthetetlennek a szembenálló álláspontokat, másrészt nincs is talán perdöntő szerepük az értelmezés kérdésében. Az biztos, hogy egy idősebb és egy fiatalabb mitikus hősről, hérósról van szó, akiknek konkrét megnevezése az ábrázolás témájának meghatározásából következik. Önmagában egyikről sem bizonyítható egyértelműen, hogy Pelopsról, illetve Oinomaosról, vagy hogy Achilleusról, illetve Agamemnónról lenne szó. Míg azonban az általam javasolt Achilleus-változat ellen nem lehet semmiféle ikonográfiai érvet felhozni, addig a Pelopsként történő hagyományos azonosítás ellen igen, még akkor is, ha ex silentio, hiszen a rendelkezésünkre álló emlékanyag tanúsága szerint Pelopsot sohasem ábrázolták teljes fegyverzetben.¹¹
A lovak számára és nemére tett rövid megjegyzésemet hosszasan és teljes joggal bírálta N. Á. M. Jobb lett volna, ha a fogatok problémáját eleve nem érintem, vagy pedig részletesebben tárgyalom. Mert bár cáfoló erejük valóban nem olyan, mint ahogy azt az én megfogalmazásom sejttette, a Pelops–Oinomaos értelmezés mellett sem hozhatók fel egyértelmű bizonyítékul, ahogy azt N. Á. M. teszi. Szerinte az oromcsoport egy olyan kocsiversenyről mesél, ahol a résztvevők nem egyforma módon készülődnek a nagy mérkőzésre. A fogatokon azonban nem látszik, és nem is látszhat, hogy versenyre szánták volna őket, hiszen egy négyesfogat egyforma eséllyel lehet versenykocsi vagy harci szekér ábrázolása. Külső megjelenésükben semmiféle különbség nincs, pusztán az ábrázolás kontextusa szabja meg, a legtöbb esetben egyértelműen, hogy az ábrázolt négyesfogatot történetesen versenykocsiként vagy harci kocsiként kell-e felfogni. A kontextus azonban jelen esetben nem szolgáltat egyértelmű támpontot a kérdés eldöntéséhez. Bár az oromcsoport egésze valóban egyedülálló kompozíció, a két egymással szembeforduló lovasfogatra nem nehéz párhuzamot találni: a Parthenón nyugati oromcsoportján (1. kép) Athéna és Poseidón mögött láthatjuk a fogataikat, és ez a jelenet egyértelműen nem egy kocsiversenyt vagy annak előkészületeit ábrázolja. A négyesfogat ugyanakkor a harcba induló mitikus hős vagy istenség gyakori kísérője, és mivel a főszereplők (legalábbis részben) fegyverben vannak, egy háborús kontextus legalább olyan valószínűnek tűnik, mint egy kocsiverseny. Az oromcsoport témájának meghatározásában tehát a lovasfogatoknak nincs szerepük, vagy legalábbis egyértelmű bizonyítékként egyik értelmezés mellett vagy ellen sem használhatók fel.¹²
Más a helyzet a női hajviselet kérdésében.¹³ A rövid hajra történő hivatkozásom valóban túl általános, nem eléggé precíz, már csak azért sem, mert a „rövid” csak valamihez képest értelmezhető, relatív fogalom. Egy 10 cm hosszú hajat lehet például hosszúnak is, meg rövidnek is nevezni, csak attól függ, hogy ki mihez viszonyítja. Hogy ez mennyire így van, jól mutatja a N. Á. M. által is idézett eleusisi relief Démétérjének haja. Ezt a hajat kezdetben egyszerűen hoszszúnak írta le egy kutató, aztán később viszonylag hosszúnak nevezték, később pedig egyértelműen rövidnek.¹⁴ Ha mármost ezt a hajat az oromcsoport K alakjának hajával hasonlítjuk össze, akkor meg kell állapítanunk, hogy kétségtelenül hosszabb annál, hiszen homloktól egészen a vállig ér, míg az oromcsoport alakjának csak a tarkójáig ér a haja. Ennél is fontosabb azonban, hogy a frizura tökéletesen különbözik a két esetben.¹⁵ A N. Á. M. által idézett párhuzamok közül tehát ezt a darabot egyértelműen ki lehet zárni. Az általa idézett másik két példa (a keleti oromcsoport F alakja és a nyugati oromcsoport sarokfigurái) a haj hosszúsága tekintetében valóban helytálló, a frizura tekintetében azonban nem, és véleményem szerint a frizura jelen esetben legalább annyira jelentős, mint a haj hossza. Ezenkívül az F alak és a nyugati oromcsoport rövidhajú asszonyalakjainak haja sokkal göndörebb, mint K haja, amely lényegében egyenes szálakból áll, és csak a végén van becsavarva. K hajviselete tehát véleményem szerint teljesen egyedülálló az olympiai Zeus-templom oromcsoportjainak alakjai között, csak ennek leírására nem elegendő a „rövid haj” megjelölés, hanem sokkal helyénvalóbb az apródfrizura kifejezés, amely a haj hosszúságát és a frizurát is nagyon találóan jellemzi. E frizura elterjedése sem térben, sem időben nem korlátozott, viszont szolgálólányok, hetairák esetében megtalálható úgy a kortárs, mint a későbbi görög művészetben, míg biztosan előkelő mitikus hölgyek esetében tudomásom szerint sohasem. Különösen szép, az oromcsoporttal nagyjából egykorú szobrászati alkotásként egy Sinópéból előkerült reliefre (2. kép) szeretnék csak utalni, amelyen teljesen egyértelmű, hogy a két álló, apródfrizurás nőalak a relief baloldalán ülő hölgy szolgálója kellett legyen. A K alak apródfrizurája tehát véleményem szerint egyértelműen alacsony társadalmi helyzetének jelzésére szolgál.¹⁶ N. Á. Miklósnak arra az ellenvetésére, hogy Briséis az ábrázolásokon mindig hosszú hajjal jelenik meg, csak azt tudom válaszolni, hogy egyetlen egy olyan Hippodameia-ábrázolást sem lehet találni, ahol a királylány haja akárcsak távolról is hasonlítana az oromcsoporton látható apródfrizurára, hiszen Hippodameia is mindig hosszú hajat visel. Tehát akár Hippodameia, akár Briséis ábrázolásaként fogjuk fel a szobrot, mindenképpen kivételes ábrázolásról van szó. A különbség csak az, hogy a kivételes vonás Briséis esetében sokkal inkább helyénvaló, mint Hippodameiáéban. Hippodameia esetében a rövid hajat ugyanis legfeljebb a megsejtett gyász jeleként lehetne értelmezni, ahogy erre N. Á. M. is kísérletet tesz. Feltűnő azonban, hogy egyetlen egy párhuzamot sem említ arra, hogy egy előkelő hölgy valamely ábrázoláson gyásza, sőt megsejtett gyásza jeléül rövid hajat, illetve apródfrizurát viselne. Tudomásom szerint nem is lehet ilyen ábrázolásra példát találni. Briséis esetében azonban az apródfrizura az ideiglenes szolgai állapot kifejezője lehet. Ebben az összefüggésben van jelentősége Élektra apródfrizurájának, amelyet már előző cikkemben is említettem, és amelyre N. Á. M. is utalt a válaszában. Az argosi királylány esete ugyanis csak látszólag kivétel azon fenti szabály alól, hogy az apródfrizura az alacsony társadalmi helyzet jelzésére szolgál. Eredeti cikkemben csak lábjegyzetben utaltam rá, itt most szó szerint idézem Euripidés idevonatkozó sorait (Élektra 107–109; ford. Devecseri Gábor):

De egy szolgálónőt látok erre jönni én,
forrás vizének terhét hozza nyírt fején:
üljünk le hát, s kérdjük meg ezt a szolganőt.

Az a szolgálónő, aki ezen sorok elhangzása után megjelenik, nem más, mint maga Élektra, akit tehát Orestés többek között rövidre vágott haja alapján nézett szolgálólánynak. A két testvér találkozásának jelenete vázaképeken is megjelenik (3. kép; a helyszín itt Agamemnón sírja), és Élektra valóban rövid apródfrizurát visel. Élektra tehát királylányként hosszú hajat visel, a palotából kitaszítva, egy paraszt feleségeként, azaz alacsony sorban pedig rövidet.¹⁷ Ugyanez könnyen elképzelhető Briséis esetében is, aki királylányból a görögök foglyává, rabnőjévé lett, az oromcsoportot tervező művész pedig erre a nem elhanyagolható részletre is gondot fordított, és finoman, visszafogottan, a tőle megszokott módon utalt az ábrázolt személy rabnő voltára, hiszen az adott jelenetben ennek a körülménynek nagy jelentősége volt. Mindezek alapján a Hippodameiaként történő azonosítást továbbra is kizártnak tartom, illetve csak abban a formában tartom elképzelhetőnek, ahogy erre már utaltam: Briséist a hagyomány szerint eredetileg Hippodameiának hívták.
N. Á. M. azonban nemcsak részleteiben kérdőjelezi meg az általam javasolt interpretációt, hanem alapvető, elvi megfontolásokból sem tartja azt elfogadhatónak. Éppen ezért szeretnék most ezekre az általános jellegű felvetésekre is röviden reagálni.
Igaz, hogy „a mítoszok logikája különbözik az emberi történetekétől, a hérósok tetteit pedig nem az ésszerűség vezérli”. Sőt minden mítosznak több változata is létezik, amelyek nem zárják ki egymást: a mítoszokban tehát minden elképzelhető, és mindennek az ellenkezője is. Ennek alapján Pelopsnak is lehetne páncélja, fegyverzete, csakhogy ezt egyetlenegy ránkmaradt írott vagy képi forrás sem támasztja alá, és mivel itt éppen azt kellene bizonyítani, hogy az oromcsoporton látható, felfegyverzett alak Pelopsot ábrázolja, e feltevés alátámasztására pusztán ennek elvi lehetősége szerintem nem elegendő. Ilyen alapon egyszerűen minden elképzelhető lenne, és ez alapvetően fölöslegessé és értelmetlenné tenne minden ikonográfiai vizsgálatot.
„A görög művészet nem dokumentatív természetű”, állapítja meg igen helyesen N. Á. M., és a görög művészetben gyakran megfigyelhető szinoptikus ábrázolási mód szemléltetése céljából részletesen kitér egy ebben az összefüggésben gyakran idézett archaikus vázakép értelmezésére, jóllehet a kép közel egy évszázaddal korábban keletkezett, és egy egészen más jellegű mitikus eseményt ábrázol, mint az oromcsoport. Ráadásul a Kirké-csésze példáján bemutatott jelenség nem is alkalmas az oromcsoport hagyományos értelmezése kapcsán felmerülő egyik legfontosabb probléma megoldására: az ún. Pelops fegyverzete továbbra is érthetetlen marad, mert nem hiszem (és ezt N. Á. M. sem állítja), hogy Pelops és Oinomaos mítoszának két különböző epizódja lenne ezáltal a szinoptikus elvnek megfelelően egymásba sűrítve. Sőt a hagyományos, pausaniasi értelmezést alapul véve az oromcsoport egyáltalán nem mutatja a szinoptikus szerkesztés nyomait, hanem sokkal inkább dokumentatív módon, pillanatfelvételszerűen örökíti meg a kocsiverseny előkészületeit. Ha azonban az általam felvetett homérosi értelmezést fogadjuk el, akkor az oromcsoport éppen a szinoptikus elv érvényesülésének szép példája lehet, hiszen ez a jellegzetes szerkesztésmód magyarázhatja Achilleus fegyverzetének és édesanyjának, Thetisznek a megjelenítését a kibékülési jelenetben.
N. Á. M. végül alapvető problémaként említi (7. j.), hogy cikkemben kísérletet sem tettem arra, hogy az új értelmezést összhangba hozzam az oromcsoport aischylosi fokon megszólaló plasztikai nyelvével, és hogy „az egyes szobrokat mint eleven műalkotásokat” mérjem saját feltevésemhez. Bevallom őszintén, nem értem egészen pontosan, hogy vitapartnerem mit kér számon rajtam ezekkel a szavakkal.
Válaszomnak ezzel jóformán a végére értem. Úgy gondolom, hogy az ellenvéleményben felsorakoztatott valamennyi érvre és megfigyelésre kellőképpen reagáltam, és ezek után összegzésként nyugodtan kijelenthetem: az általam kidolgozott értelmezés sem módszertanilag, sem pedig tartalmilag nem minősíthető a tudomány határain kívül álló, teljességel megalapozatlan vagy elhibázott elméletnek, sőt merem remélni, hogy bár nem oldja meg az oromcsoport által felvetett valamennyi kérdést, mégis előmozdíthatja azt a tudományos vitát, amely talán egyszer majd elvezet e valóban egyedülálló műalkotás jobb megértéséhez.
Befejezésül még csak annyit, hogy én magam 1999-ben ismertem meg C. Robert elméletét, amely elsőként vetette fel annak lehetőségét, hogy az oromcsoport nem Pelops és Oinomaos mítoszát ábrázolta.¹⁸ Megdöbbentő volt, de még meglepőbb, hogy a későbbi szakirodalom mennyire figyelmen kívül hagyta a nagytekintélyű kutatónak ezt az elképzelését. Elkezdtem vizsgálni a tényeket és az érveket, és már-már úgy láttam, hogy C. Robert valóban tévedett, amikor végülis 2001 végén hasonló következtetésre jutottam, mint ő. Azóta újabb részleteket vizsgáltam meg, és egyre inkább az a meggyőződésem, hogy nem Pelops és Oinomaos mítoszát ábrázolták az oromcsoporton. Lehet, hogy tévedek, mert tévedni emberi dolog, és nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy évek múltán, újabb érvek vagy megfigyelések hatására újra megváltozik majd a véleményem ebben a kérdésben.¹⁹ Mindeddig azonban nem látok olyan súlyú érvet, amelynek hatására meg kellene változtatnom a véleményemet.

Jegyzetek 

1 Egy minden részletre kiterjedő okfejtés természetesen nem lehetett az Ókor lapjain megjelent változat célja. Álláspontom részletesebb indoklását lásd az előző számban is idézett, azóta már megjelent munkámban (Acta Ant. Hung. 44 (2004) 21–33).
 2 Lásd Patay-Horváth A., „Pauszaniasz és műve”: Pauszaniasz: Görögország leírása, Budapest, 2000, II. köt. 284–302.
 3 A tévedés kockázatától természetesen nem mentesül a kutató sem, még akkor sem, ha történetesen valamely szakmai kérdésben nyilatkozik. Legjobb példa erre N. Á. M. vitairata, amelynek minden tudományos erénye és helyes megállapítása mellett vannak tagadhatatlan tárgyi tévedései is: „Az olympiai Oinomaos-szobor ruhátlan, mégis sisakot, pajzsot viselt”. Vagy az Oinomaos név, vagy a pajzs említése tévedés, az ún. Oinomaos-alak ugyanis bal kezét csípőre tette, tehát pajzsot biztosan nem viselt, az ún. Pelops azonban igen. „A megereszkedett testű, kopasz öregember” megjelöléssel N. Á. M. a 14. j.-ben csak az oromcsoport N alakjára gondolhat (hiszen a leírás csak és kizárólag erre az alakra illik rá), és azt állítja, hogy szerintem ez az alak Odysseusszal lenne azonosítható. Én ilyet sohasem állítottam, és ő maga is néhány sorral feljebb még az L alakot említi, mint amelyik az én értelmezésemben Odysseusként szerepel. Ha viszont N. Á. M. a 14. j-ben esetleg mégis az L alakra gondolt volna, úgy nyilvánvaló tévedés részéről, hogy az alakot kopasznak mondja, hiszen az alak fejfedője miatt megállapíthatatlan, hogy kopasz volt-e.
 4 Ez nemcsak olyan esetekben nyilvánvaló olykor, amikor az általa leírt műemlék megmaradt (pl. a Zeus-templom nyugati oromcsoportjának középső alakját tévesen Peirithoosnak mondja, lásd V. 10,8, vagy a Leónidaiont egy élisi Leónidasnak tulajdonítja, lásd V. 15,2), hanem néha olyan esetekben is biztosra vehető, amikor a kérdéses tárgy elveszett (pl. a Kypselos-láda leírásában Iolaos kocsiversenygyőzelme, lásd V. 17, 11).
 5 A. Moustaka, „On the Cult of Hera at Olympia”: R. Hägg
(szerk.), Peloponnesian Sanctuaries and Cults, Stockholm, 2002, 199–205, uő: „Zeus und Hera im Heiligtum von Olympia”: H. Kyrieleis (szerk.), Olympia 1875–2000. 125 Jahre deutsche Ausgrabungen, Mainz, 2002, 301–317.
 6 F. Winter, „Der Ostgiebel des Zeustempels zu Olympia”: Mitteilungen des Deutschen Archäologischen Instituts, Athenische Abteilung 1925, 2.
 7 M. L. Säflund, The East Pediment of the Temple of Zeus at Olympia. A Reconstruction and Interpretation of its Composition, Göteborg, 1970, 155, 158; H. v. Steuben „Sterope und Hippodameia”: Études et Travaux 15 (1990) 383.
 8 A bizonytalanságot őszintén bevallja J. M. Hurwit, „Narrative Resonance in the East Pediment of the Temple of Zeus at Olympia”: The Art Bulletin 69 (1987) 6. 2. j. A Studniczka-Buschor rekonstrukció mellett legutóbb H. v. Steuben (ld. előző jegyzetben idézett cikkét) foglalt állást. Szintén erre az álláspontra helyezkedett G. Becatti, az olympiai Zeus-templom szobordíszeinek egyik legalaposabb ismerője („Controversie Olimpiche”: Studi Miscellanei 18, Roma, 1971, 65–84.), és P. Grunauer („Zur Ostansicht des Zeustempels”: 10. Bericht über die Ausgrabungen in Olympia. Frühjahr 1966 bis Dezember 1976, Berlin, 1981, 281–291).
 9 Lásd pl. N. Á. M. 13. j: „A görög művészet jellemző szabálya, hogy egy párviadal nyertese a jobb (a nézőnek bal) oldali harcos – adódik tehát, hogy Pelops álljon ezen az oldalon.” Ez a megfigyelés természetesen csak akkor releváns, ha valóban Pelops és Oinomaos legendájáról, vagy legalábbis egy olyan szituációról lenne szó, amelyben nyertes vagy vesztes lesz valaki a jelenlevők közül. Az ábrázolás maga azonban nem utal sem párviadalra, sem más hasonló szituációra. Az érv tehát csak a Pausanias által közvetített értelmezésen, és nem a ránkmaradt szobortöredékeken alapszik, a rekonstrukcióra vonatkozóan tehát aligha tekinthető döntőnek. Egy másik jellegzetes, sokhelyütt megtalálható érvet idéz még N. Á. M. „Pausanias szerint a két folyamisten közül Alpheios van Pelops oldalán; a szentélynek ez a (DK-i) sarka valóban az Alpheios felé néz.” Az, hogy a két sarokfigura folyamisteneket ábrázol, már önmagában is interpretáció, és egyáltalán nem tekinthető biztosnak, az pedig végképp bizonytalan, hogy amennyiben tényleg folyamistenekről lenne szó, akkor Alpheiosról és Kladeosról van-e szó. Ha mindezt elfogadjuk, akkor ismét az interpretációra (ráadásul egy igen bizonytalan lábakon álló interpretációra) alapozzuk a rekonstrukciót. A többi, hasonlóan az interpretációból levont érvet az alakok ún. nyílt felállítása mellett lásd A. F. Stewart, „Pindaric Diké and the Temple of Zeus at Olympia”: Classical Antiquity 2 (1983) 135–136. és H. Kyrieleis, „Zeus and Pelops in the East Pediment of the Temple of Zeus at Olympia”: D. Buitron-Oliver (szerk.), The Interpretation of Architectural Sculpture in Greece and Rome, Hanover and London, 1996, 13–14.
10 G. Treu, Olympia III. Bildwerke aus Stein und Thon, Berlin 1897, 120. Idézi Grunauer id. mű. (9. lj.) 287–288. 172. j.
11 Ez a megfigyelés N. Á. M. szerint azért nem perdöntő bizonyíték, mert Pelops hérósként jelenik meg, a hérósokat pedig a görög művészetben szokták mezítelenül, puszta köpenyben és teljes fegyvezetben is ábrázolni; ezek az általános hérós-ikonográfia lehetséges változatai, amelyek koronként, műfajonként, mesterenként és az ábrázolt személytől függően változhattak. Ilyesfajta általános hérós-ikonográfia azonban nem létezik, hiszen egy általános isten- vagy ember-ikonográfiáról is ugyanezt lehetne elmondani: a halandó embereket és a halhatatlan isteneket is lehetett mezítelenül, köpenyben vagy teljes fegyverzetben ábrázolni. Minden embert vagy emberalakú istent, illetve héróst lehetett tehát elvben mindhárom módon ábrázolni, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyiküket minden elképzelhető szituációban tetszőleges öltözetben lehetett szerepeltetni. Természetesen nem léteztek szigorú előírások arra vonatkozóan, hogy kit mikor és hogyan lehetett vagy nem lehetett ábrázolni, de a rendelkezésünkre álló ábrázolások ikonográfiai vizsgálatai a legtöbb esetben azt mutatják, hogy bizonyos szabályszerűségek azért megfigyelhetők ebben a tekintetben. Ha a rendelkezésünkre álló anyagban egy adott személy valamely ábrázolási módja nem található meg, akkor ez nagy valószínűséggel arra mutat, hogy az illető személyt nem ábrázolták ebben a formában, még akkor sem, ha ez elméletileg talán lehetséges lett volna. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor jóformán semminek a lehetőségét nem lehet kizárni, és minden értelmezés létjogosultsággal bírhat, hiszen elegendő arra hivatkozni, hogy kivételes, egyedi ábrázolások előfordulhattak (ennek elvi lehetősége nem zárható ki soha), és elméletileg a mítoszban minden elképzelhető. Perdöntő bizonyítékok tehát a szó szoros értelmében sok esetben nem léteznek az ikonográfiában, csak különféle magyarázatoknak különböző a valószínűségük. Jelen esetben a rendelkezésünkre álló emlékanyag azt mutatja, hogy az oromcsoporton látható felfegyverzett alak nagy valószínűséggel nem Pelops. Az emlékanyag mennyiségét és ennek megfelelően az adott kérdés eldöntéséhez szükséges bizonyító erejét természetesen lehet vitatni, az érv létjogosultságát azonban aligha. Igaz, hogy nem tekinthető abszolút perdöntőnek, de ezt végülis én sem állítottam.
12 S. Woodford, Images of Myths in Classical Antiquity, Cambridge, 2003, 38.
13 Álláspontom részletes indoklását lásd hamarosan megjelenő tanulmányomban: „Die Frisuren der weiblichen Protagonisten im Ostgiebel des Zeustempels von Olympia”: Otium. Festschrift V-M. Strocka.
14 T. Dohrn, Attische Plastik, Krefeld, 1957, 40.: hosszú; K. Schefold, Die Göttersage in der klassischen und hellenistischen Kunst, München, 1981, 62.: viszonylag hosszú („halblang”). L. Beschi LIMC s.v. Demeter Nr. 375 és E. Simon, „Neues zu einem alten Fund”: AA 1998, 373: rövid.
15 Ezt már viszonylag régen megállapította R. Ross Holloway, „The Date of the Eleusis relief”: American Journal of Archaeology 62 (1958) 403–404.
16 A rövid haj státuszjelző szerepét már igen régen felismerték: E. Pottier–M. Albert–E. Saglio: Ch. Daremberg–E. Saglio (szerk.), Dictionnaire des antiquités grecques et romaines, Paris, s.v. COMA, 1362; W. H. Groß: Der Kleine Pauly II, 897,41 s.v. Haartracht, Haarschmuck. További tájékozódásul: N. Himmelmann, Archäologisches zum Problem der griechischen Sklaverei, Abh. Akad. Mainz, 1971 (Nr. 13), 16; J. H. Oakley, „Some ‘Other’ Members of the Athenian Household: Maids and Their Mistresses in Fifth-century Athenian Art”: B. Cohen (szerk.), Not the classical Ideal, Leiden–Boston–Köln, 2000, 227–247.
17 Igaz, hogy nem minden ábrázoláson jelenik meg ez a frizura, de ez könnyen betudható két különböző mítoszvariánsnak: Sophoklés darabjában Élektra még a palotában él.
18 C. Robert könyvére annak idején maga N. Á. M. hívta fel a figyelmemet, és ezért nagy hálával tartozom neki.
19 Bizonyos ókorkutatók, mint például Pausanias, hajlandók, illetve képesek felülvizsgálni saját korábbi álláspontjukat. lásd Paus. II.17,4 és VIII.8,3.