Összefoglalva az eddigieket: Horatius e versében saját szerelmi lírájának hajóját szólítja meg, vitatkozik vele, megpróbálja meggyőzni, figyelmeztető szavakat intéz hozzá, s eközben a hajót könnyelmű, ám makacs nőként jeleníti meg. Olyan egyéniség ez, aki nem ismeri fel a saját korlátait, és képtelen arra, hogy a valóságnak megfelelően felmérje a jelenlegi útján rá leselkedő veszélyeket. A hajó a komoly költészet nyílt vizeire merészkedett, és nem hajlandó felhagyni vakmerő utazásával, annak ellenére sem, hogy Horatius látja a küszöbönálló költészeti hajótörés nyilvánvaló jeleit. Horatius a vers nagy részében a józan férfi hangján vitatkozik egy alapvetően irracionális nővel. Az utolsó négy sorban azonban a hangnem megváltozása elárulja, hogy valójában egyfajta szerelmi veszekedésről volt szó: a hajó azért ment el, mert Horatius unta és elhanyagolta; most viszont, hogy látja az őt fenyegető esztétikai katasztrófát, szeretné inkább visszakapni.

Egy mitológiai kézikönyvvel ellentétben, mely mindössze felsorolja az egyes mítoszok földrajzi és időbeli távolságok okozta eltérő variánsait, Ovidius a Metamorphosesben fenntartja az egység, a mítoszok folyamatos költeményként való elmesélhetőségének látszatát, és éppen ez az, ami jelentéssel ruházza fel az egyes elbeszélések különböző tereinek és időinek összecsúszásait és összeütközéseit.

Miért tették ki magukat egyáltalán az utazás veszélyeinek és kényelmetlenségeinek? A messzi tájak utáni vágyakozó vagy kulturális értékekre éhes turistákról beszélni anakronizmus lenne az ókori kelettel kapcsolatban. Az utazások legfőbb hajtóereje vélhetően Mezopotámia nyersanyag-szegénységében rejlett, ezért kényszerültek a távoli kereskedelemi kapcsolatok kiépítésére.

A tengeri út nagyon veszélyes volt. A hajótörések leggyakoribb oka nem is annyira egy kalóztámadás vagy tengeri vihar, hanem inkább a rossz helymeghatározás lehetett. Az archaikus kortól kezdve a görög tudósok képesek voltak a nap delelési magasságából és a dátum alapján a délkört kiszámítani, de nem tudjuk, hogy ezt a tudást mennyire használták fel a hajósok a gyakorlatban. Térképeik biztosan voltak, erre Hérodotosz több helyen is utal a perzsa háborúk kapcsán, de mivel az ókori térképeknek csak a leíró részei (az említett peripluszok) maradtak fenn, nem tudjuk, mennyire voltak használhatóak navigációs szempontból - annyi mindenesetre valószínű, hogy nagy léptékűek voltak.

Sokáig kézenfekvőnek látszott az az elképzelés, hogy a kereskedelem fejlődése egyértelműen egy nem arisztokrata réteg megerősödését és meggazdagodását vonta maga után, amely azután nagymértékben hozzájárult az arisztokratikus hatalom visszaszorításához.
Ez a képlet alapvetően emlékeztet az újkori európai polgárság létrejöttére és politikai megerősödésére vonatkozó elképzelésekre. Noha természetesen nem zárható ki, hogy bizonyos társadalmi szituációk megismétlődjenek a történelemben, ez a párhuzam mégsem nevezhető szerencsésnek.

E levelek tanúsága szerint Gallia délnyugati és Ibéria északkeleti partvidékén a Kr. e. 6-5. században, vagyis jóval a rómaiak megjelenése előtt izgalmas és változatos nemzetközi kereskedelem zajlott. Az etruszkok és görögök nyugati útjaik során elérték a gallokat és az ibéreket, és legyőzve nyelvi és kulturális különbségeiket, a kölcsönös haszon reményében üzleteltek egymással. A nyugati etruszk kereskedelem jó példája a dél-galliai Antipolisz (Antibes) partjai mellett talált etruszk hajóroncs, amely Kr. e. 540-530 körül süllyedt el. A roncs 180 etruszk és 3 görög amphorát szállított. Az üzletek során természetesen nemcsak árukat cseréltek: a kultúrák is hatottak egymásra. A gallok a görög írást vették át, ezért a legkorábbi kelta feliratok (amelyekből több mint háromszáz maradt fenn) görög betűsek (Lejeune). Az ibérekre a dél felől érkező punok gyakoroltak először számottevő kulturális hatást, így az ibér írás is feltehetőleg a pun alapján fejlődött ki (amitől azonban jelentősen eltért), bár a középső ibér területeken (Alicante és Murcia) a Kr. e. 4. században kialakult egy görög betűs ibér írásbeliség is. Az ibér művészetre is meghatározóan hatott a pun és a görög kultúra. Ugyanakkor, mint Masszalia legendás alapítási történetében láttuk, a gyarmatosítók az első generációtól kezdve a helyi lakosság lányait vették feleségül, így a második nemzedéknek alig volt már érzelmi kötődése egykori anyavárosához, a helyi (különösen női) kultuszok pedig - még ha felületükön hellénizált formában is - azonnal gyökeret vertek a kolóniákban.

A kereszténységet ténylegesen meghatározó személyiségek egyáltalán nem a nincstelen, az egzisztenciálisan helyhez kötött és iskolázatlan társadalmi rétegekből kerültek ki. Ebben a tekintetben teljesen téves az a felfogás, amely az apokrif iratokat az ún. "népi irodalom" termékeiként szemléli és egyfajta "spirituális irodalmat" lát benne. Ennek a szemléletnek két alapvető tény mond ellent: egyrészt az, hogy a korabeli társadalom jelentős része egyszerűen nem tudott írni-olvasni (görögül pedig különösen nem), másrészt pedig az, hogy a keresztények egészen a 3. század végéig a birodalmi összlakosság viszonylag kis hányadát tették ki.

Mivel a római településhálózat gyökeresen különbözött a középkoritól, a római utaknak később csak ritkán, legfeljebb egyes szakaszait használták közlekedésre. A középkori települések a földrajzi adottságokat másként hasznosították, mint a rómaiak. Kitűnően megfigyelhető ez a Borostyánkő-út esetében, amely Savariától nyílegyenesen tartott észak felé. A magyar falvak azonban mégsem a római út mellett, hanem a közeli Gyöngyös patak mellé települtek. A középkori út a falvakon vezetett keresztül, és a néhol csak 20-50 méterre vezető római utat közlekedésre nem használták, hanem elszántották.

A Római Birodalom hatalmas területét behálózó utak és a nagy távolságok miatt a szárazföldi közlekedésnek és ezáltal az akkori legkényelmesebb szárazföldi közlekedési eszközöknek, a fogatos kocsiknak különösen nagy szerep jutott. Ennek ellenére a kocsigyártásban és a különböző kocsitípusok kialakításában nem a rómaiaknak volt kezdeményező vagy feltaláló szerepe. A legtöbb római korban használt kocsit ugyanis a meghódított vagy leigázott népek - köztük különösen az etruszkok és a kelták - fejlesztették ki, a rómaiak a technikai újításokat azok tökéletesítésével csak hasznosították a maguk javára. Az egyes kocsitípusok alakját, megjelenési formáit elsősorban rendeltetésük, funkciójuk határozta meg. A kocsikat a mindennapi élet számtalan területén alkalmazták, ami természetszerűen együtt járt a járművek nagy változatosságával is. Az egyes kocsifajták elnevezése közötti átfedések ugyancsak megnehezítik az eligazodást, hiszen más évszázadokban ugyanazzal a névvel eltérő típusokat neveztek meg, sőt egy-egy típust akár több névvel is elláthattak.

A főút megépítése alapvető jelentőségű volt a bibractei oppidum történetében: nem kevesebbről van szó, mint a városi szerkezet megszületéséről, amely a legóvatosabb becslés szerint sem tehető Kr. e. 80-nál későbbre. Ásatásaink során a radikális átalakulás több szimptómáját észleltük. Legelőször is az út alatt feltárt épületmaradványok tájolása a település jövendő főtengelyétől eltér. Másodszor, az 1A út kiszélesítésével egyidejűleg létesült a gránitmedence - a publikálók meggyőző érvelése szerint Bibracte szimbolikus középpontja -, amely körül alapították és szervezték meg a várost. Harmadszor, egyre több jel utal arra, hogy legalábbis a Pâture du Couvent területén orthogonális szerkezettel számolhatunk, a főútra merőleges mellékutcákkal, s e szkémába illeszkedő lakóépületekkel, illetve parcellákkal.

A római korban mintegy négy évszázadon keresztül lakott volt Budaörs (Kr. u. 1-4. század). Aquincumhoz, Pannonia székhelyéhez való közelsége meghatározó jelentőségű volt. Itt futhatott az Aquincumból Florianán keresztül Savariába vezető út, melynek vonalát villák és temetkezések sora jelzi megyénk területén. A Kamaraerdei dűlőben egy római vidéki telep, ún. vicus alakult ki, rajta több villagazdasággal. A római telep a pataktól felfelé mintegy 250 méter hosszan a terület teljes szélességében megtalálható (kb. 9 hektár területen). A kőépületek a patakhoz közelebbi részen húzódtak. A kőépületek között s azoktól északra földbemélyített házak, gödörlakások, tároló vermek, szemétgödrök, kemencék helyezkedtek el. Ez volt az ipari negyed.

Szophoklész Antigonéja Bocsárdi László rendezésében.

Michael von Albrecht, A római irodalom története I., fordította Tar Ibolya, Balassi, Budapest, 2003

Herman József, Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, fordította Szijj Ildikó, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003

Farkas Attila Márton, Filozófia előtti filozófia. Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban, Typotex, Budapest, 2003

Bollók János, Asztrális misztika és asztrológia Janus Pannonius költészetében, a szerző hagyatékából sajtó alá rendezte Déri Balázs, Argumentum, Budapest, 2003

Eutropius, Róma rövid története, , fordította Teravágimov Péter, az utószót írta Ferenczi Attila, Helikon, Budapest, 2003

Ferenczi Attila, Valerius Flaccus és az epikus hagyomány, , Apollo Könyvtár 24, Argumentum, Budapest, 2003

Zbigniew Herbert, Labirintus a tengerparton, fordította Mihályi Zsuzsa, Európa, Budapest 2003

Istenek, szentek, démonok Egyiptomban. Hellénisztikus és császárkori vallástörténeti szövegek, fordította és a jegyzeteket írta Almásy Adrienn, Bechtold Eszter, Dembitz Gabriella, Egedi Barbara, Hasznos Andrea, Kiss Enikő, Luft Ulrich, Molnos Anett, Sturovics Andrea, szerkesztette Luft Ulrich, Kultusz és Logosz 1, Kairosz, Budapest, 2003

J. N. D. Kelly, Szent Jeromos. Élete, írásai és vitái, fordította Nemes Krisztina, Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest, 2003

Kerényi Károly, Az örök Antigoné, válogatta és az utószót írta Bodor Mária Anna, Paidion, Budapest, 2003
Kerényi Károly, A Nap leányai, fordította Tóth Zoltán, Szukits, Szeged, 2003

Pandaemonium (A keresztény démonológia kistükre), fordította Galántai Dávid, Hammerstein Judit, Keisz Ágoston, Kendeffy Gábor, Kozák Dániel, Ladányi-Turóczy Csilla, Magyar László András, szerkesztette és e bevezetőt írta Magyar László András, Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest, 2003

Polgár Anikó, Catullus Noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben, , Kalligram, Pozsony, 2003

Simon Róbert (szerk.), A vallástörténet klasszikusai (szöveggyűjtemény), Osiris, Budapest, 2003

Szilágyi János György, Pelasg ősök nyomában, Atlantisz-Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2002

Sztratón, Kölyökmúzsa avagy a fiúszerelem művészete, , fordította, a jegyzeteket és a függeléket írta Csehy Zoltán, Kalligram, Pozsony, 2002

Xenophón filozófiai és egyéb írásai (Xenophón összes munkái 2.), fordította Fein Judit, Németh György és mások, szerkesztette, az utószót írta, valamint a név-és tárgymutatót összeállította Németh György, Osiris, Budapest, 2003