A strukturalizmus számos irányzata közül abból indulunk ki, amelyik szerint a struktúra az itteni összefüggésben összetett hatások, erők rendszere, azoké, melyeket az „írói élmény”, illetve „befogadói élmény” kifejezéssel szokás összefoglalni. Az irodalmi mű az így értett struktúrák rögzítésére, megőrzésére és újbóli felidézésére, vezérlésére hivatott nyelvi rendszer, azaz modell. Modell, amennyiben rögzíti az írói élménynek nevezett struktúrát, illetve generálja, vezérli az olvasói élmény létrejöttét. Az irodalmi mű mint modell a megismerés folyamatában mintegy helyettesíti az összetett volta okán közvetlenül nem tanulmányozható valóságot, dolgot, jelenséget, annak analogonja; olyan sajátosságokat tesz láthatóvá, amelyek a közvetlen szemlélés előtt rejtve vannak, sőt, olyanokat, amelyeket többnyire maga a szerző sem „akart kifejezni” tudatosan – mégis kifejezett. Az ilyen sajátosságok feltárását a mű nyelvi jelrendszerének módszeres vizsgálata teszi lehetővé. Struktúrán tehát nem a külső szerkezetet, a témák lineáris sorát vagy a szöveg másfajta szekvenciáit értjük, hanem a jelek kapcsolatrendjét, jelentéseik, valenciájuk hálózatát.

Az írás fogyatékosságainak taglalását e pontig nagyjából úgy összegezhetjük, hogy a fejtegetés alapvetően emlékezet és emlékeztetés, valódi és látszat-bölcsesség, valamint ténylegesen megértett vagy gondolt és a puszta jelek ismétlése, végül a kifejtés révén önmagán segítő magyarázat (önvédelmezés) és a tehetetlen kiszolgáltatottság szembeállítása alapján rendeződik el. E szembeállítások hátterében pedig könnyen fölfedezhető belső/külső és természetes/mesterséges alapvető ellentétpárja. Az írások egyfelől olvasójuk számára külsődleges tudást, a tudás külsődleges látszatát nyújtják, másfelől saját tartalmukhoz is külsődleges a viszonyuk, e tartalom nem belátás vagy megértés révén tartozik hozzájuk, nem hatja át az értelem beszédes elevensége. Ha az írás az emberi lélekkel kapcsolatba kerül, akkor abban feledést hoz létre, az írás, amennyiben idegenszerű nyomatok mint közvetítők révén, másvalaminek a mesterséges nyomai révén emlékeztet, a lélek benső, természetes képességeit gátolja, s nem csupán az emlékezetet, hanem vele együtt a szellemi alkotóerőt is megbénítja.

A Dionüszosz-színház építménye a Kr. e. 5. század második felében (tehát Aiszkhülosz idejében) olyan nyitott tér, amelyben a díszletezési lehetőségek – vagyis a színházi előadás fizikai térbeli leválasztása a környezettől – minimálisak. Ezért a preszkénikus darabok térkezelésének tanulmányozása egyben úgy is tekinthető, mint egy lehetséges módszer arra, hogy az illető színházi kultúrát olvassuk és értelmezzük. A térkezelés tanulmányozása során annak lehetőségét vizsgálom, hogy mi jelenhetett meg fizikálisan is a korabeli előadásokban, és a tér, a cselekmény mely részét bízta a szerző-rendező egészen vagy csak részben a néző fantáziájára. Így a tragédia térkezelésének vizsgálata nem teljes előadás-rekonstrukciókat eredményez, hanem olyan szöveg- és térolvasatokat, amelyek egymást segítve, kiegészítve vagy éppen behelyettesítve a korabeli színházi kultúrára, színházi gondolkodásmódra világítanak rá. Ezért ezen olvasatok eredménye soha nem egyetlen, bármely más olvasat fölé helyezhető értelmezés, hanem értelmezési lehetőségek összessége, amelyek között sem hierarchikus, sem kizárólagos viszony nem áll fenn.

Fühmann a záróformulában nemcsak a befejezés dialektikáját foglalta össze, hanem a mitikus párhuzam „tätig” (tevékeny, aktív) továbbírását is beleszőtte: az elbeszélő Odüsszeuszként tér vissza egy felismerésekkel teli útról. A mítosz lezárására tett kísérletek a dolog természetéből adódóan eleve kudarcra vannak ítélve. Befejezés, abban az értelemben, hogy létrehozzunk egyetlen mítoszt – szembeállítva minden más érvényes mítosz-formával – nem létezik. A kép, melyben Fühmann Budapest városával találkozik, magában rejti az ellentmondást mint a mitikus struktúra alapvető jellemzőjét. Feloldása a folyamatszerű-dinamikus szüntheszisz feloldása lenne, akárcsak egy mese végén. Ebből a szemszögből nézve a napló vége – erős feszültségben azzal, hogy a szöveg véget ér – nem jelent befejezést. Kérdése utalás arra, hogy a mitikus folyamat szükségképpen nyitott – és ez a nyitottság éppen a mítosz továbbírásában testesül meg.

A legfőbb problémát minden asszír uralkodó számára Babilónia jelentette. Múltja, kultúrája és gazdasági potenciálja a birodalom „legértékesebb ékkövévé” tette a várost. Annak ellenére, hogy a Kr. e. 1. évezred első harmadában Babilónia politikai értelemben már csak árnyéka volt korábbi önmagának, még mindig ez a terület maradt az elő-ázsiai világ kulturális központja. Az asszírok és a babilóniak évszázadok óta tartó testvérháborújának legfőbb oka az lehetett, hogy gazdagságuk ugyanazon kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséből fakadt, ráadásul a két terület között nem voltak természetes határvonalak. Babilónia hátránya széttagoltságában rejlett. Területén önálló hatalmi központokként működtek az évezred fordulója körül a Folyóközbe költözött nomád, illetve félnomád törzsek, a nyugati sémi eredetű, egymással szoros rokonságban álló káldok és arámiak. A nomád szokásokat jobban megőrző, politikailag tagoltabb arámiak közel negyven törzse közül a legfontosabbnak a Gambulu és Puqudu számítottak, a letelepedettebb életmódot folytató és egységesebb káldok legerősebb, politikailag legaktívabb, az asszírokkal leginkább szembeszálló törzse pedig a Bít-Jákin volt. Önálló hatalmi centrumot képeztek a régi, tradicionális városok, ahol az eredeti lakosság sokszor keveredett a törzsek betelepülő tagjaival; ennek ellenére a városok gyakran kerültek szembe a környező törzsekkel. Bár úgy tűnik, valamennyi politikai erő elismerte az egyesített királyság tradicionális intézményét, a valóságban az adott uralkodó erejétől függött, mennyire tudta érvényesíteni befolyását. Az asszírok a babilóni királyokkal szemben általában a városok lakosságára támaszkodtak, II. Sarrukín kedvezmények sorával próbálta őket a káld eredetű uralkodókkal szembeállítani.

A Visegrád-gizellamajori erőd nemcsak része a Dunakanyar térségében kialakult későrómai védelmi rendszernek, hanem egyben kulcspontja is. A Szentendrei-szigetcsúcs római kori objektumaival, a Sibrik-dombi castellummal, a Pilismarót-kishegyi erőddel és a verőcei, illetve szobi kikötőerőddel együtt (az utóbbiak a Börzsönyt megkerülő természetes útvonalak dunai kijárata elé épített ellenőrzőpontok voltak) olyan védelmi struktúra keletkezett a térségben, amely ideig-óráig képes volt megállítani az egyre erősödő barbár előretörést. A felsorolt építmények nyugaton (Hideglelőskereszt erődje) és keleten (Dunabogdány-Cirpi) is kapcsolódtak a további erősségekhez. Ez a megoldás az ausztriai és magyarországi limes-szakaszt tekintve párhuzamok nélküli: összefogja a különböző objektumokat, megteremtve ezzel egy tájegység új szemléletű defenzív struktúráját. Ennek a hatásosan működő rendszernek teljes kiépítése Valentinianus császár nevéhez fűződik. A magyarországi limes-szakaszon eddig egyedülálló Visegrád-gizellamajori erődtípus az al-dunai határszakaszon egyáltalán nem szokatlan forma. Mindkét terület erődítményeinél megtalálhatók a késő császárkor jellegzetes védőtornyai, a legyező alakú saroktornyok is. A földrajzi körülmények egyezése (hegyek közé szorított felgyorsult sodrású folyó, keskeny parttal) csak részben magyarázza a hasonlóságot a Dunakanyar és az Al-Duna vidéki építmények között. A két limes-szakasz közötti logisztikai kapcsolatot az ún. szarmata nagysánc rendszer, a limes Sarmatiae biztosítja (a magyar mondavilágban Csörsz-árok, vagy Ördög-árok). Az I. Constantinus uralkodása alatt elvégzett erődítési munkálatok a 4. század első harmadában a moesiai és a pannoniai limesre terjedtek ki. A szarmaták – a Dunától keletre élő iráni eredetű népcsoport – országát a Kr. u. 322 utáni években római hadmérnökök irányításával épített, a Duna bal partját (Vác magasságában), illetve az Al-Duna vidékét (Viminatium és Drobeta között) összekötő sáncrendszerrel védték.

Fustel de Coulangese;,Az antik városállam. Tanulmány a görög és római vallásról, jogról és intézményekről, A Magyar Tudományos Akadémia 1883-ban Az ókori község címmel megjelent kiadványának hasonmása, fordította Bartal Antal, a kiegészítő utószót Hamza Gábor írta, ELTE Eötvös Kiadó, 2003

Iulius Caesar, A polgárháború, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Ürögdi György, Lectum Kiadó, Szeged, 2003, 193 oldal, 1490 Ft.

Cicero, Az istenek természete, fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Havas László, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2004, 279 oldal, 2400 Ft.

Horváth László-Laczkó Krisztina-
Mayer Gyula-Takács László (szerk.), Genesia. Tanulmányok Bollók János emlékére, Typotex Kiadó, Budapest, 2004, 800 oldal (+ képmelléklet).

Kovács Péter-Fehér Bence (szerk.), Pannonia története Kr. u. 54-től a markomann háború kitöréséig (166), Az ókori Pannonia történetének forrásai II., Károli Egyetemi Kiadó, Budapest, 2003, 216 oldal (+ 1 térképmelléklet), 2500 Ft.

T. Horváth Ágnes (szerk.), Az ókori Kelet, Belvedere Jegyzetek 2., Szeged, 2003, 103 oldal, 746 Ft.

Alföldi András, Magyarország népei és a római birodalom, Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004, 199 oldal, 1900 Ft.